Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Csuka János: A délvidéki magyar munkás útja

A délvidéki magyar munkásság küzdelmes élettörténete még megírásra vár. A fejlettebb iparral és ennek következtében nagyobb múlttal és jobban megalapozott szakszervezetekkel rendelkező erdélyi és felvidéki magyarság ezen a téren már elvégezte feladatát.
Kétségtelen, hogy főleg a csehszlovákiai munkásmozgalomnak, amelyet mindvégig a kormányon levő különböző munkáspártok, úgyahogy támogattak, nem kellett annyi nehézséggel megküzdenie, mint a betiltások, gyanúsítások, korlátozások sorozatán bukdácsoló jugoszláviai munkástörekvéseknek, s így húszegynéhány esztendő feldolgozása és áttekintése is könnyebben ment a számukra. A jugoszláviai munkás szakszervezetei irattárát, statisztikai adatait viszont annyiszor kobozták el a hatóságok, a megmentett anyagot pedig addig rejtegették, amíg a legtöbb érték elkallódott, s így ma nehéz a mérleget összeállítani. Még az sem vállalhatja teljes biztonsággal, aki benneélt a szakszervezeti élet levegőjében, hiszen nélkülözi azokat a nyers kútforrásokat is, amelyeket felhasználhatna. Még kevésbé vállalhatja ezt a munkát a mozgalmaktól kissé távolabbélő, de hivatásánál fogva a dolgozók iránt mindig megértést tanúsító, közülük való újságíró.
Nem is erre törekszik, amikor a hiányosságok ellenére mégis hozzányúl a kérdéshez. Nagy és távoli kontúrokban kísérli meg csupán felrajzolni és valahogyan érzékeltetni a délvidéki munkásság élniakarásának élesebben kiütköző fontosabb állomásait, hiszen ez egyben a magyar munkásság életét is visszatükrözi.
*
A Délvidéken az elszakadás előtt csak néhány nagyobb városban voltak találhatók számottevőbb munkástömörülések. A szocialista szakszervezetek mellett sorban megjelentek a keresztény szocialista munkásalakulatok is. Szembenállottak egymással, de olyan kemény összecsapásra nem került mégsem sor közöttük, mint a nagyobb ipari centrumokban. Szabadkán és Újvidéken már az első világháború előtt egyes szakmák (nyomdászok, kőművesek, szabók) munkásai a szocialista világnézet alapján állottak és a szakszervezetekben tömörültek. Megnyíltak a polgárság csodálkozása közepette a munkásotthonok is, amelyekben szociális nevelés folyt. A világháború alatt duzzadt meg a legjobban a szakszervezetek taglétszáma, s a forradalom hónapjaiban kulminált. Délvidéken magyar és szerbnyelvű sajtója is volt a szakszervezeteknek, illetve a pártnak. Szabadkán megjelent a Népszava, Újvidéken a Szloboda, s időnként németnyelvű szocialista újsággal is próbálkoztak. Az ipari munkásság mellett a földmunkások is szervezkedtek, sőt újságjuk is volt. Bácskában a számuk ma a földosztás után is jelentékeny és érthető, hogy a jobb sors és elviselhetőbb élet utáni vágyakozás összefogásra késztette őket. Nemcsak ipari munkások, de földmunkások sztrájkjairól is hallottunk, s erős érintkezési terület létesült közöttük. Már az első világháború előtt az ipari munkások jelentékenyebb része magyar volt, hasonlóképpen a földmunkásoknál is. Egy húszas években készült szerb statisztika némi malíciával mutatta ki, hogy csupán Bácskában tízezer földnélküli magyar zsellércsalád él. S ha a bácskai szakmunkások nagyarányú elköltözésének okait kutatjuk a különélés alatt, akkor rájövünk arra, hogy ezek is túlnyomórészt magyarok voltak, akik szinte elárasztották Jugoszlávia rohamosan iparosodó nagyvárosait a jobb kereseti lehetőségekben reménykedve. A háborús romokból kiemelkedő Szerbiában [551] kellett a szakmunkás, s a magyar munkás jólfizetett és szívesen fogadott alkalmazott lett úgy Belgrádban, mint az ország bármely részén. Hangosak voltak a magyar szótól a gyárak környékei, s Jugoszlávia hirtelen bekövetkezett összeomlása segítette csak haza őket, a régi környezetbe, ahonnan azért távoztak, mert a rendelkezésre álló helyek kellettek a jelentkező szláv munkásoknak.
*
A délszláv állam megalakulását megelőző hetekben Bácskában is megismétlődött az a jelenség, amely a szakszervezetekbe való özönlést Budapesten és másutt is annyira jellemezte. Nemcsak a polgári gondolkodású kishivatalnok réteg, hanem még vállalati igazgatók is a korszellem hatása alatt a szakszervezetekben jelentkeztek. Nem meggyőződésből, hanem mert azt hitték, hogy ez most így jó és így illik cselekedni. Természetesen ezek voltak az elsők, akik a szakszervezeteket és a munkásotthonokat csakhamar átjáró nagyobb szelekre ugyanolyan gyorsan eltávoztak, mint amilyen meglepetésszerűen érkeztek.
A szocialista, beállítású és nevelésű magyar munkások számára azonban nem ezek a konjunktúra szocialisták és szakszervezeti tagok, hanem szláv elvtársaik okozták a legnagyobb csalódást. Már az elszakadást kimondó újvidéki szerb nemzeti tanácsnak voltak szerb nemzetiségű szocialista tagjai. Nem egyszerű párttagok, hanem titkárok, sőt pártlapszerkesztők is. Sok évtizedes szocialista nevelésük minden hatása abban a pillanatban elpárolgott, amikor meglátták az első szerb katonát és a kibontott szerb zászlót. A nacionalizmus, amely bizonyára sok vihart korbácsolt fel ingadozó lelkükben, végül felülkerekedett a legtöbben és egymásután jelentkeztek az annyira óhajtott állásokért. A tegnapi szocialista vezetőkből így lettek a szervezkedő szerb állam tisztviselői, persze útjuk lehasadt a szakszervezetek útjáról. Valami különös szerb és nacionalista szakszervezeti kereteket igyekeztek ugyan fenntartani, de a közöny hamar belepte házuk táját. Még a szerb munkásnak sem kellettek, hiszen megérezték, hogy nem meggyőződésük, hanem a gyorsan kínálkozó érvényesülés lendítette ki őket a szakszervezetek ismerős és otthonos környezetéből. A magyar munkásság és a magát változatlanul szocialistának valló szerb munkásság vékonyabb rétege elhagyatva, vezető nélkül vergődött az új állam alakulásának első hónapjaiban, amíg erősítést nem kapott. Már 1919 elején érkeztek Szerbiából szocialista munkásvezérek, akik a harcterekről és Budapestről hazatérő magyar szocialistákkal igyekeztek kihasználni az európaszerte kedvezőbb helyzetet a munkásság összegyűjtésére. A magyar kommün hatásának erősebb visszaverődése megremegtette a bácskai földet is és sok szakszervezeti akció omlott össze a magáratalált hatalom gyors közbelépésén és ellenállásán. Az irányító, segítő nélkül maradt magyarság mind jelentősebb számban követte a szervezett magyar munkásságot a szakszervezetekbe és nem egy munkásotthonban úgyszólván csak magyar szót lehetett hallani. Ez volt az az idő, amikor sokan belső meggyőződés nélkül lettek a szakszervezetek tagjai, s leginkább azzal magyarázták elhatározásukat, hogy valahova kell tartozni, amikor mindenki szervezkedik. Mivel a magyart ekkor még máshova nem fogadták be, beiratkoztak a szakszervezetekbe, ahonnan a nem odavalók persze elég gyorsan el is távoztak. Az akkori viszonyokra és a magyarság gondolkodására jellemző az is, hogy sokan a szocialistáktól, illetve a szakszervezetektől várták a Magyarországhoz való visszacsatolást és ennek kedvéért még a munkabeszüntetést is vállalták. Az 1919-es országos sztrájk, amely a vasút leállításával indult meg, nem is annyira a magyar kommün iránti szimpátia megnyilvánulása akart lenni sokak részéről, mint inkább azé az elképzelésé, amely egy tömegmozgalommal lehetségesnek tartotta visszaadni Bácskát Magyarországnak. Ezekből a naiv elképzelésekből persze ki kellett áb[552]rándulnia a magyarságnak, elsősorban annak a rétegnek, amelyet nem szocialista meggyőződése vitt a szakszervezetekbe, amikor a hatóságok lecsaptak a fejlődő munkásmozgalmakra és visszaszorították az utcákról.
Bácska magyar munkássága a tanácstalanság és tehetetlenség partjai között vergődött ezekben a bizonytalan napokban, mert egyrészt megérte régi szerb elvtársai menekülését, másrészt a szakszervezetek olyan népszerűségét, amelyre nem volt példa. A megpróbáltatások egész áradatának kellett jönnie, hogy a munkásotthonok megszabaduljanak a nemodavalóktól és üldöztetéseken keresztülvergődve a megmaradt és kipróbált erőkkel igyekezzenek fenntartani a szakszervezeti és szocialista gondolatokat.
*
A délvidéki magyar munkásmozgalmat az első hevesebb megrázkódtatás már 1920-ban érte, amikor egy Spasoje Stejić nevű nagybecskereki származású újvidéki cipészsegéd merényletet kísérelt meg Sándor akkori régens ellen. Stejić szervezett munkás volt és a hatóságok szinte tajtékzó dühvel vetették magukat a bácskai, elsősorban az újvidéki szakszervezetekre. A magyar munkások százait tartóztatták le, mert azt mondották, hogy a magyarság csak azért húzódott meg a szakszervezetekben, mivel ott szabadabban dolgozhat a délszláv állam ellen. Ezekről az izgalmas hetekről ma is sokat tudnak mesélni az életbenmaradt szereplők. A munkásotthonokat ismételten bezárták, a szakszervezetek sokáig nem dolgozhattak és a szakszervezeti élet megtorpant. A merénylet hullámai mégiscsak elültek, mert Jugoszlávia választásokra készült. A szerb pártoknak kellettek a szavazatok. Megjelent a politikai életben a kommunista párt is, meghódította a legtöbb szakszervezetet és az 1920 november 28-án megtartott választásokon 198736 szavazatot kapott. 58 kommunista képviselő vonult be a parlamentbe és a 89 radikális, 94 demokrata és 50 Radić-párti képviselő mellett harmadik legnagyobb párt lett. Magyar nemzetiségű kommunista képviselője nem volt a parlamentnek. A Bácskában megválasztott kommunista képviselők nagyobbrésze szerbiai volt. A nacionalista szerb pártok megdöbbentek a kommunista előretöréstől és bár a Bácskában a szerb szocialisták mérsékeltebb mozgalommal kísérleteztek, eredményt nem értek el. A kommunista képviselők zavarták a parlamenti munkát, a választási győzelem viszont megerősítette táborukat és a centralista és nagyszláv elvi alapokon berendezkedni készülő Belgrád nem tudta, mitévő legyen. Közben Delnicén egy kommunista munkás agyonlőtte Drašković belügyminisztert, számos munkásrendelet kibocsátóját, mire a kommunista képviselőket megfosztották mandátumuktól a hirhedt Obznana rendelet alapján és pártjukat is betiltották. Megkezdődött a szakszervezetek újabb kálváriája. Megint tétlenségre voltak ítélve, amíg a mérsékeltebbek a párt és a szakszervezetek kettéválasztásának szükségességét hirdetők újabb mozgalommal nem kísérleteztek.
Teljesen elölről kellett kezdeni a szervezkedést és a gyakori betiltások, házkutatások, üldözések hatásaként megfogyatkozott természetesen a tagok száma is. A szakszervezetek megszabadultak a korszellemmel kacérkodó alkalmi szocialistáktól is, hiszen most már egyenesen veszélyt és nem előnyt jelentett valamelyik munkáspárthoz vagy szakszervezethez tartozni. A magyar munkásság is magáhoztért első ájultságából. A régi szervezett munkásság még kitartott, mert nevelése ezt diktálta, de felülkerekedni, vagy a cseh és román példára magyar munkásszervezeteket teremteni mégsem tudott. Szláv munkáspártokba kényszerült. A pártbetiltás felmorzsolta a szélsőséges akciókat és 1923-ban a független munkáspárt néven választásokba induló egykori kommunista jelöltek már csak 24.321, 1925-ben 17.383 és 1927-ben 49.141 szavazatot kaptak a munkásmozgalmakra nehezedő hatósági nyomás miatt és kommunista [553] képviselő nem tért vissza többé a parlamentbe. A mérsékeltebb szocialista párt, amely főleg egykori szerb, horvát és szlovén szakszervezeti vezetőkből rekrutálódott, akik mindinkább nemzeti alapokra helyezkedtek, szintén gyorsan eltűnt a politikai élet porondjáról. A bácskai szerb munkásvezérek az első választásokon mandátumokat szereztek ugyan, de állandóan ritkult a számuk, nem kellettek még a szláv munkásságnak sem, bár közben egy-egy jó állással kárpótolták magukat. A szociáldemokrata párt 1920-ban 46.792 (10 mandátum) 1923-ban 18.491 (2 mandátum), 1925-ben 20.773 (0 mandátum) és 1927-ben 6.122 (1 mandátum) szavazatot kapott és végül már csak egy szlovén szocialista maradt meg a belgrádi parlamentben.
A volt kommunista szavazókat elsősorban a Maček-párt olvasztotta magába, Bácskában azonban már az 1925-ös választásokon a magyar szervezett munkásság egyrésze a Magyar Pártra szavazott, mert rájött arra, hogy nyomorúságának okai túlnyomórészt magyarságából erednek. De sok magyar munkás szavazatot kaptak a magukat demokratikusnak nevező pártok is, amíg a szavazók előtt nem lett világos, hogy a szláv pártok elsősorban szláv érdekeket tartanak szemelőtt s csak másodsorban más szempontokat. Így helyezkedett el lassan-lassan a szakszervezeti munkásság a politikai pártok között, bár az a része, amely szocialista oktatásban részesült, mindvégig megőrizte a szocialista különállást és a szakszervezeti szellemet, ezek számba azonban kisebb. Ez a része idegennek tartotta a Magyar Pártot is, amelyet az ellenséges agitáció az urak pártjának nevezett s ez vonatkozott különösen a földművesekre, akik a nincstelenség miatt legtöbbet szenvedtek. Közben az élet, a mindennapi kenyér megszerzésének gondja is elvégezte a magáét. A magyar szakmunkás, aki mindent megpróbált: szakszervezetet, pártokat, az ingadozó erkölcsű politikát, mind nagyobb számban költözött délre, ahol tárt karokkal fogadták. Az idegenben dolgozó magyar szakmunkások száma 40–50 ezer volt s ezek legtöbbje új munkahelyén megnyugvást és több megbecsülést talált, mint odahaza, ahol magyarsága miatt útjában volt a feltörő, minden jó pozícióért jelentkező szláv munkásságnak. Odahaza elsősorban a magyart látták bennük s csak másodsorban a munkást, akit vissza kellett szorítani. Új környezetében bizonyosfokú kiábrándulás után már nem is kereste a szakszervezeteket sem. Visszakanyarodott a körülötte mindjobban zúgó szláv tengerben a magyarsághoz, amelyet ugyan akkor sem tagadott meg, amikor a szakszervezetek útján kereste boldogulását. A szociális életszemlélet és a szakszervezeti iskola kitörölhetetlen nyomokat hagyott ezek gondolkodásában és lelkiségében s intelligenciájuk könnyű áttekintése nyomban elárulja, hogy nemcsak sok mindenen mentek keresztül, de sokat tanultak is életük útbaeső állomásain s megfelelően képezték magukat.