Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Karlijcsev, Angel: A tatár kán

Novemberben bolgár írók jártak Magyarországon és Budapesten nagyszámú hallgatóság előtt mutatták be műveiket Közöttük volt Angel Karalijcsev, a mai bulgár próza egyik kimagasló egyénisége. A Kalangya, amely Magyarország déli tájain, a Balkán szomszédságában a híd szerepét is betölteni kívánja, örömmel ragadja meg ezt az alkalmat, hogy Karalijcsev egyik megrázó elbeszélését bemutassa olvasóinak.
A búzatáblák aranysárga felhőként borították a lombokat.
Ott, a falubeliek áldozódombján, Danail szőleje felett, olt, ott sötétlett fel ijesztő, fekete falként először a horda. A szláv betűkkel telerótt, ferde kőkereszt mellett, hol Péter-Pálkor az oresiak hosszú, csavarosszarvú fehér ürüket szoktak áldozatul levágni, és sűrű fekete bort inni, kistermetű lovas tűnt fel. Kezében hosszú éles dárda, harcidob, nyakán aranyozott tülök, testén pedig bőrruha volt. Ferdevágású, nyugtalan szeme harcivágytól csillogva nézett Ores felé, s mintha egy pillanatra megmerevedett volna. Egy szempillantás elteltével még húsz lovas állt mellette a dombon. Hátuk mögött a kék ég s úgy sötétlettek ott, mint fekete parasztszemek. Meg-megemelték dárdájukat. Lenge nyári szellő sóhajtozott. Fejük felett meglebbent a lófark. Gyorsan, lázasan megbeszélést tartottak, majd olyan gyorsasággal, amint jöttek, visszahúzódtak és eltűntek a völgybe lehúzódó erdő mélyén, mely Damján bojár vadászterülete volt. A Danail szőleje felett magányosan álló, sűrű lombú cseresznyefáról egy fehér ingű, tarkakötényű, karcsú és sudártermetű leány ugrott le. Haja arany volt, mint az őszi lomb. Felkapta kosarát a földről, átlendült a tüskés sövényen, de rögtön utána fel is jajdult, mert tüske fúródott a lábába. Fürgén lehajolt, kihúzta, majd gyorsan futni kezdett a folyó melletti ösvényen és bekanyarodott a falu kihalt, csendes utcájára. A forrás mellett a köveken egy hajlott hátú, fáradt nő fehér ingeket terített ki száradni. A vízimalom nem működött. Kis idő elteltével egy lovas száguldott a szőlő felé, lovának összekuszált sörényére hajolva. Átugratott a sövényen és lefelé vágtatva belegázolt az Orest minden oldalról körülvevő búzatáblába. Lova fáradni kezdett. Valósággal úszott a búzatengerben. A tatár után hosszú barázda jelezte útját. Ezen az úton most másik majd harmadik is követte. Jobboldalt egész sereg tűnt fel. A horda száma egyre nőtt. Mintha valami hangyabolyból kerülnének elő, a domb mögül a fekete vendégek újabb serege bukkant fel. Körülzárták Orest, és most minden irányból előretörtek.
Valahol a kerteken és kerítéseken túl egy tülök siralmas hangja búg fel. A hang szomorúan nyújtózkodott, mint az anyját kereső borjú bőgése. Az oresiek pillanatok alatt az utcára rohantak, a templom kőkerítése mögé menekültek és eltorlaszolták maguk mögött a keskeny ajtót. A tatárok véres ellenállásra vártak. Meztelen jatagánjukat lengetve, ijjaikat megfeszítve, vad harci kiáltásokkal és elnyújtott üvöltésekkel farkasként száguldottak végig a sárga utcákon. De senkivel nem találták szemben magukat. A férfiak, akik szembeszállhattak volna velük, Damján vezetésével háborúba vonultak. Már ennek két hónapja, felőlük azonban azóta sem érkezett hír. A kutyák kezdtek csak végtelen vonítozásba az udvarokon. A tyúkok is szétszaladtak s riadtan kotkodácsoltak. Egy nyitott tölgyfaajtón pirosruhás szőke gyermek szaladt ki. Játékosan négykéz[545]láb indult el az utcán keresztül a szemben levő kút felé. Egy hatalmas termetű tatár, kinek nyakát háromszoros aranylánc díszítette, megsarkantyúzta lovát és az úton éppen akkor áthaladó gyermekre ugratta. A ló azonban, mintha csak madár lenne, könnyedén átugrott rajta, anélkül, hogy érintette volna. A kerítésen túlról egy női hang sikoltása tört fel. A gyermek a ló után fordult és bámulva nézte nagy farkát. Ebben a pillanatban nehéz kő ütését érezte fején a tatár. Mire megállt és megfordult lovával, a házból egy sudártermetű, aranyhajú leány ugrott elő és haragosan végigmérte szemével, majd őzként felugorva, felkapta a gyermeket és visszafutott. A tatár felemelte lándzsáját, meglendítette, de szemébe villant a leány karcsú termete, a derekán körülfutó világos őv, orrát megütötte a fiatal test feléje szállingózó illata, szeme előtt parázsló tűzként sziporkázott fel arany haja és a tatár leengedte kezét. Szívében gyöngeséget érzett, mintha mézes sugár öntözte volna szívét, keble fellángolt, térde megremegett. Magasan felemelkedett a nyeregből, elkiáltotta magát és fekete sasként szállt a falu főtere felé. A rablás abbamaradt, a horda zaja elcsendesedett. Ő maga pedig bement a templom udvarába és jatagánját hüvelyébe csúsztatta. Kezét kinyújtotta a templom ajtaja előtt olvasóként lebegő cseresznyefürt felé. Az oresiak erre kinyitották a földbe ékelt vasajtót. Elsőnek egy fehérszakállú aggastyán lépett ki rajta. A falu atyja. Meghajolt a tatár előtt, majd várakozóan függesztette rá szemét. A tatár megérintette szájával a cseresznyét és utána szárával együtt megette.
– Csak terített asztalt kérek csapatom számára – kiáltotta a vendég tiszta bolgár nyelven és újra az érett cseresznyék után nyúlt. – És egy olyan nő énekét szeretném hallani, aki úgy énekel, mint a csalogány. – Lova megmozdult a kőtáblákon. Patkójának szikrái belevesztek az alkonyati félhomályba, míg a nap utolsó sugarait bocsátotta feléjük a dombok mögül.
*
Megterítették az asztalt. A vendégek tarka párnáikon ültek, szorosan egymás mellett. Sült bárányok, piroshéjjú, ropogós, meleg kenyerek sorakoztak fel előttük. Hajlékony lányok tettek-vettek körülöttük. Felszolgálták az ételeket, sűrű bort töltöttek a zöld agyagedényekbe, melyeket még trák kalmárok hoztak a forró Dél városaiból Damján bojárnak. A tatárok felemelték a mélyöblű kancsókat, szomjasan ittak, mint éhes kutyák, mohón falták a húst, ettek és dörmögtek. Szemük fel-fellángolt, többen megoldották ruhájukat, némelyik félmeztelenre vetkőzött. A mécs fényében fürdő fekete válluk fényleni kezdett. Ujjaikon szentjánosbogarakként fel-felcsillantak az aranygyűrűk. Kezük egyre gyakrabban nyúlt az asztal körül felszolgáló, feltűrt szoknyájú leányok után. Bontogatni kezdték fehér ingüket s igyekeztek átölelni derekukat. A leányok halkan sikoltoztak. Félelem fogta el ifjú szívüket. A kán az asztal felső végén állt, a meszelt falhoz támaszkodva, – feje felett mécs pislogott – olajjal telt agyagtál, benne úszkáló gubacs. A mécs mögött, a fel-fellobbanó fényben egy szentkép arca bámult. A kán szép férfi volt. Fekete, magas homlokú, ragyogó szemű, hanyagul lecsüggő bajuszú. Nyakán arany nyaklánc csillogott. A leányok irigykedve, sóhajtozva nézték a drága láncot. Az asztalon térde mellett, régi, nehéz, fehér csontmarkolatú csupasz tőr hevert. A kán kenyeret vágott vele. Csontnyelét apró gyöngyök díszítették, melyek kölesszemekhez hasonló fénnyel hunyorogtak. Ajkán rejtélyes mosoly játszadozott. Szemben vele, a fal mellett állt a sárgahajú lány, aki őt kővel fogadta Oresban. A lány rátekintett. Tágranyílt, ijedt szeme a férfi tekintetét kereste, s mihelyt az rápillantott, szempillái rögtön lezárultak, keblei pedig magasra emelkedtek. A lány két keble úgy hullámzott a kemény ing alatt, mint két szárnyát próbálgató riadt galamb. És milyen válla van ennek a gyönyörű [546] szláv nőnek! A kán elképzelte, amint bortól nedves ajkával ezt a vállat érinti és vére gyorsabban kezdett szívében keringeni.
Damján szérűjénél tüzek lobogtak. A vezérek bent mulattak, a horda kint. A középső tűznél két tagbaszakadt tatár tartotta vállán azt a nyársat, melyen egy egész ökör sült a térdigérő parázs fölött. A tűz körül ültek a csapat tagjai zümmögve. A máglya erősen pattogott és a levegő megtelt a sült hús szagával. A szomszéd kertben, a diófák ágai között két födetlen fejű, fehér ingű fiúcska rejtőzött. Szomjas szemmel, kíváncsian nézték a tatárok éjjeli mulatságát. A sötétben baljóslatú hangon bagoly huhogott. Egy függővel díszített fülű tatár ült a tűz mellé, a kerítésnek támasztva hátát. Most nyugtalanul forgatta a fejét; a sűrű sötétséget kémlelve, keresve a madarat. A riasztó hang mintha tőrt döfött volna szívébe, egész testében remegni kezdett és babonás félelem vett erőt rajta. Egyszerre csak megpillantotta a fehéringes fiúcskákat. A legerősebb tűz lángja hirtelen fellobbant, a kert felé csapott ki és fénye elárulta a gyermekeket. A tatár kezét háta mögött tartva megkereste íjját, kifeszítette, miközben visszafojtva lélegzetét nem vette le áldozatáról tekintetét. Egy láhatatlan nyíl süvített. Az éjben éles gyermeki sikoly visszhangzott. A csapat tagjai megzavart méhkasként kezdtek dongani, egy pillanat múlva azonban megint lecsendesültek, mikor nyugtalan társuk átdobta hozzájuk a kerítésen át a fehéringes gyermek hulláját.
Furulyák szólaltak meg. Felhangzott a csörgődobok zenéje is, majd a dobok is peregni kezdtek, mint jégesőt hozó felhők. A kutyák elnyújtott vonításba kezdtek. Mintha földindulás közeledett volna. Az időnként beálló pillanatnyi szünetekben egy éneklő leány hangja tört magának utat az éji ég felé. Dala lebilincselő volt. Damján házának ablakából szállingózott ki, ahol a vezérek mulattak. Latinka énekelt, megbűvölve a szép tatártól, engedelmeskedve derűs szemeinek, madárként énekelt, mint a pacsirta alkonyatkor a learatott búzatábla felett, melyen dús kévék hevernek halomban és piros mákfejek sírják a földre szirmaikat. Könnyedén hajladozott előre-hátra, két szegényes rézpénz csillogott nyakán és lassan kebelére csúszott, mintha keresne ott valamit. Nincs szebb valami a világon, mint a szép, fiatal leány hangja, ha énekel. A tatárok nem vették le róla tekintetüket. Szemükkel levetkőztették, keblükhöz szorították, lázas ujjaikkal haját simogatták, szóval csüggtek szavain. Éneke mintha ottmaradt volna torkukban. Csak a kán nem nézett reá. Mozdulatlan arccal hallgatott és kése hegyével kis kereszteket rajzolt az asztal mellett a földbe. A földre szegezte tekintetét. Zavaros gondolatok száguldottak agyában. Úgy érezte, hallja a tavasszal olvadó vizeket vivő patak csobogását, de elmúlt ez az érzése. Majd nyáj kolompolását hallotta. Valahol messze tüzek festették veresre az égboltot. A nagy puszta felett a véres nap úgy bukott le, mintha selymes fűbe esett volna, hogy lelkét kilehelje. A horda letáborozott, tüzek gyúltak, néhány szoptatósbárányt és szárnyast nyársra húztak. A kerék mellett fiatal fogoly állt, könnyek csordultak arcán, mialatt délfelé nézett. Leszállt a sötétség, fel-felvillantak a távoli csillagok. A szülőföld végtelen távolságban elmaradt. De lelke vissza-visszatért oda. Mint kis fióka, mely még nem tud repülni, és át meg átröpdös a kisebb dombokon és a kerítések tüskéi között esik le fájdalmas csipogás közepette, és kétségbeesve keresi az elvesztett fészket, az anyai szárny melegét. Kis árva, honnan jöttél? És valahol a sötétségben anyai hang szól a messzeségből:
– Hol vagy, gyermekem, hová kerültél drága csillagom?
És ez a hang ugyanaz, mint ezé a leányé, aki most itt énekel előtte…
Az idő keze mindent eltörölt a kán emlékezetében. Még anyja arcára sem emlékezett. Csak arra a síkságon eltöltött estére, mikor annyi, a szeméből [547] hulló, sós cseppet nyelt le. Mostohaapja akkor úgy dobta oda neki az ételt, mintha a kutyája lett volna. De aztán magához hívta, átölelte és úgy fektette le a fűre. A gyermek megmelegedett, mintha csak anyja ölében lett volna. Elaludt és álmában egész éjszaka anyja után futott. Borzalmas erdőben szaladt, eltévedt a fatörzsek között és könnyei úgy hullottak, mint a zápor. Mikor reggel felébredt, a tatár keze csupa víz volt. Nőni kezdett. Megtanulta, hogy kell kumiszt inni, lovat megülni, lándzsát vetni, nyíllal tizenöt lépésről ellőni egy falevelet. Megtanulta, hogy kell idegen területeken cserkészni, rabolni és öldökölni. Mikor felnőtt, maga szervezte meg csapatát és dél felé vezette…
Latinka befejezte az éneket és a tatárok felsóhajtottak. Egyik közülük, egy alacsonytermetű, széleshátú, vastagnyakú és vékonylábú tatár, felkelt az asztal mellől. Medveként a leány felé indult és ránevetett. Fogai füzérbe fűzött gyöngyökként csillantak fel. Latinka megremegett és hátrahúzódott. A tatár orrát valaha megcsonkították. Ijesztő ember volt. A leány válla felé nyúlt kezével, mielőtt azonban hozzáért volna, egy csontnyelű, sárga gyöngyszemekkel kirakott tőr zizzent és fúródott a falba, a fekete kéz és a leány fehér válla között. Remegve állt meg és úgy búgott, mint a megpendített húr. A tatár visszafordult és urának hideg tekintetével találkozott. Mosolyogva meghajtotta magát és anélkül, hogy szólt volna valamit, visszament helyére.
A mulatság sokáig tartott. A szérű melletti tűz pislákolni kezdett. Fehér hamu borította a parazsat. A sült ökör már régen levándorolt a gégéken. A kerti kerítéshez kötött lovak prüszkölni kezdtek. Ores felett feljött az ezüstös hold és megnézte magát a diófáról leesett fiúcska holt szemében. A kis holttest háttal esett a tűz mellé, folttal díszített fehér ingecskéjében, mely pirossal hímzettnek tűnt így fel. Jobb kezének ujjai egy csomó füvet markoltak.
A horda vezetői felálltak az asztal mellől és kergetni kezdték az ételhordó leányokat. Ki kit tudott, azt fogta ki magának, mint ahogy csirkevágás előtt a gazda kinézi magának a levágandó jószágot. Lassan elszóródtak Damján szétdúlt otthonának szobáiban. Csak Latinka és a kán maradt ott. A tatár szótlanul maga elé meredt. Feje fölött utolsót lobbant a mécses. Erőltette emlékezetét és mintha felmerült volna képzeletében, hogy valamikor éppen így sercegett a kilobbanó mécses… még a bölcsőből hallotta… Latinka várta, hogy ez erős férfikezek megragadják. Elkészült rá.
– Hogy hívnak? – kelt fel hirtelen a férfi és hozzálépett.
– Latinkának. És téged kán? – kérdezte suttogó hangon a leány.
– Kánnak.
– Más neved nincs?
– Miért kérded?
– Azt mesélik rólad az emberek, hogy bolgár vagy.
– Nem igaz.
– Miért titkolod? Hiszen úgy beszélsz bolgárul, mint bármelyik faluinbéli.
– Kilenc éve járom már a bolgárok földjét.
– És a szemed?
– Milyen a szemem?
– Mint a mienk.
– Mint a tied.
– Valóban. Ó, milyen nyakláncot viselsz! Biztosan nagy vagyonod van. Nem illik férfihoz arany nyaklánc. Honnan vetted? Tatár feleségedtől? Szebb ő nálam?
– Nekem nincs a tatárok közt asszonyom.
– Miért nincs? Túlságosan fiatal vagy még?
– Mert a ti földeiteken valamennyi nő az enyém.
Igen? – Milyen fekete a hajad, pedig a bajuszod – szőke.
– Miért fogadtál ma kővel?
– Mert annak a Danailnak gyermekére ugrattad lovad, aki nekem mostohaapám. Nála dolgozom, szőlőjében ka[548]pálgatok. Nézd csak, milyen durva a kezem. Hajnaltól késő estig dolgozom.
A kán megfogta kezét. Tűz gyúlt a leány szemében, pír öntötte el arcát, gyönge keblei nyugtalan galambként hullámzottak.
– Most fogd meg a hajam, és meglátod, milyen. Van puhább nála? Mondd tiszta szívedből!
– Háltál már férfivel? – kérdezte a tatár.
Latinka megremegett és lehajtotta fejét:
– Soha.
A férfi megelégedetten simogatta fejét. Sötét ujjai puha aranyfürtökben fürödtek.
– Nem sajnálsz?
– Miért sajnálnálak? Hisz oly szép férfi vagy. Már láttalak álmomban. Nem hiszed? Ha kívánod, megesküszöm rá. Nagyon sokszor álmodtam rólad. Csak nem ilyennek álmodtalak, mint most vagy. Csúnyábbnak, csúnyábbnak… Istenem, milyen bolond dolog is az álom! – Hajdanában csak a bojárok kastélyait szoktátok kirabolni, most meg sorba fosztogatsz mindenütt. Hát nem sajnálod a szegényeket? Tudok erről egy dalt. Ez még régtől maradt meg bennem. Elénekeljem?
– A te hangod megbabonáz.
A kán átkarolta és szemébe nézett. Két szép dió. Elviszi tatár földre, hogy virágként díszítse csapatát, ott nyíljék ki teljes pompájában a végtelen rónaságon, ott énekeljen neki csalogányként.
– Fel tudnál emelni? – szólalt meg váratlanul Latinka.
– Mint egy kis báránykát.
– Na, lássam!
A férfi könnyedén magasra emelte. A leány kacagni kezdett, mint egy kis gyermek, és meglendítette lábát. Inge meglebbent és elővillant fehér térde.
A tatár, elsötétedve nehezen lélegzett. Végigsimított homlokán tenyerével, majd levéve magáról az arany nyakláncot, gyorsan Latinka nyakára kapcsolta.
Az elszégyelte magát.
– Derekadra pedig ezüst övet adok, melynek kapcsait gyöngyház díszíti. Olyan papucsot veszek neked, mely korállszemek csillogásától fénylik.
– Mikor?
– Mikor a feleségem leszel.
– Elviszel a tatárok földjére?
– El.
– És hitemet el fogod venni?
– Nem.
– Milyen jó vagy. Mécset gyújtok majd szobámban anyám emlékezetére, a bölcsőben egy kis tatár fog ringani és én szépen énekelek neki. Ó, Istenem, hogy szeretnék én most énekelni! Reggeltől estig. Mikor tavaly nyáron meghalt Damján bojár felesége, a bojár engem kért meg, hogy siratója legyek, mert szépen tudok énekelni. És sírás helyett dal tört elő a torkomból. Ilyen vagyok. Nagyon jókedvű.
A kán megint megsimogatta fejét. És minél jobban gyötrődött szíve, annál jobban remegett keze a leány haján. A nyitott ablakon keresztül besóhajtott a tiszta nyári éj. Langyos szellő csókolta kint a fa álmos lombjait. A sötét lombkorona úgy várta a szellőt, mint ara a vőlegényét. Valahol kakas rikkantása hallott.
– Pihenjünk le! – szólalt meg a leány. A kán elfújta a mécses lángját. A szoba mély sötétjéből tündérként világított neki a leány. Az arany nyaklánc ott vonaglott, zizegett a nyakán és zizegése beleolvadt a sötétbe…
*
Haldokolt az éjszaka. A hold már alacsonyan lebegett az égbolton, bágyadtan vonta be ezüst fényével az eresz alá akasztott rézüstöt és benézett az ablakon. A kán, szétnyill ingében, kicserepesedett szájjal, mélyen aludt. Homloka fáradtan fénylett a holdvilágban. Latinka ébren feküdt a szép, erős, alvó férfi mellett, annak meleg karjában. Szeme előtt megjelent a távoli tatár tábor. Korállábú madarak szálltak vállára. És kérték: énekelj! Egy mandulaszemű kis baba ügyetlenül ingébe kapaszkodott és telt kebleit kereste, míg fogai gyöngy[549]sorként villantak elő. Forrón vágyódott arra, hogy e fogacskák beleharapjanak telt anyai keblébe és szinte már érezte azt a fájdalmat, mely a gyermeket hordozó kis szíjaktól keletkezik a vállán. És mikor majd kihullik az első fogacska, – talizmánként kis zacskóba varrja majd, hogy a magas fűben mérges kígyók meg ne harapják, ellenséges nyilak el ne találják. Hirtelen megvillant agyában, hogy valahol, a tatárok földjén él egy fivére, aki ugyanígy nyakában hordozza első kihullott fogacskáját.
– Megismerheted, leányom, a bal tenyerén lévő két holdacskáról és talizmánjáról – mondta neki valamikor anyja és mikor elhurcolt gyermekének nevét megemlítette, kimondhatatlanul fájt a szíve.
– Andrej – suttogta Latinka, – vajon megtalállak-e ott valahol a tatárok földjén? Drága bátyám! – Bárhol találkoznék is vele, azonnal felismerném és mindent, mindent elmesélnék neki… – Felkelt, de ismét visszaült. A hold rávilágított. Ráhajolt a férfira. Istenem, semmiképpen sem látszik tatárnak. Milyen szőke a bajusza, mint a kukorica haja. Homlokon csókoljam? És lám, ő is hord talizmánt. Vajon mit rejthetett belé az anyja? Mit is tehetnek bele a tatárok? És hol lehet a szíve? – Ráhajolt fülével férje meztelen mellére és hallgatózni kezdett. A szív erősen kalapált. – Te drága szív! – szólt Latinka és kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa. Óvatosan megérintette tenyerével a bőrét. A férfi szája álmában mosolyra nyílt. Keze is megmozdult. – Nahát, neki is anyajegy van a kezén! És kettő!!! – a leány szeme tágra nyílt, szíve nagyot dobbant. Félrehúzta az inget és a hold bearanyozta azt a két kis anyajegyet, melyek apró bogarakként simultak a tatár bőréhez. A leány fülében megcsendültek anyja szavai, mintha a sírból törnének fel:
– Megismerheted a két anyajegyről, és…
– Ó, Isten, Istenem! – harapta össze ajkait a leány. – Anyám! Nem ő,
nem lehet ő!! – Szeme megdermedt, válla remegni kezdett. Felugrott, kirántotta a falból az este belevágott tőrt, lehajolt a tatár fölé és elvágta a talizmán láncát. Remegő kézzel bontotta fel. Keze megmerevedett a felindulástól. Kése a földre esett. Kővé dermedt, mint a kiscsibe, mikor kígyó sziszeg rá. Hangot hallott. Mintha kis kölyökcica sírna. Egy aranyfejű gyermeket látott, amint feléjenyúlt és őt kereste a sötétben. Lehajolt, rádobta a férfira a talizmánt, feltépte az ajtót és kirohant. Eszétvesztve szaladt le az utcán – a körtefa árnyéka csipkeként villant meg felette – és rohant Damján malmának mély vize felé…
*
Ha az elkésett utas nyári éjeken, mikor a kakas először kiáltja üdvözletét az új nap elé, a tatárok utján Ores felé leereszkedve Damján malmához ér, a parton, a malom zöld kövén egy fehér leányt lát ott ülni, kezében tartva halott gyermekét.
Bolgár eredetiből fordította Dr. Boikliev Dimo