Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Hódsághy Béla: Mindig magadnak

Mindig másadnak élsz már és magadban
Nem ér el hozzád semmi zaj, se fény,
Mint aki fürdik már az örök habban.
S időn kívül van, akármerre mén.
A földön túl lebegsz ezer alakban,
Félig valóság, félig tünemény.
Így élsz te már itt, észrevétlen, messze,
Felhők között, az égi ködbe veszve.
Nincs már szemed, hogy lásd, mi esik itten,
S füled, hogy halld, mi zajlik idelenn.
Vakon bolyongsz magányos köreidben,
S részvétlenül, szívedig siketen.
Nem perled már Istent se pöreidben,
S az ember is, ó milyen idegen!
Más csillag már, mely más pályára vetve,
Hideg fényét se küldi közeledbe.
Nem kutatod, a percek hova szállnak,
Mit hoznak és mit visznek tőled el?
Csak élsz hűsén egy ősz-esti homálynak,
Mely nem kérdez már és nem is felel.
S bár emlékeid vissza-visszajárnak,
Szelíden, mint a hold, ha útra kel.
Magányodban, míg falni közé ülsz,
Az elmúlás örök vizébe szédülsz.