Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Illés Sándor: Utazom

A vonat lohol a síneken.
köhög, fütyül, mintha űznék, kergetnék
a feltört földeken át.
Fény villan, fehér, vakító
s benéz az ablakon.
Kis tanyák futnak elém,
beköszönnek és tovatűnnek.
Pásztorgyerek integet kezével,
rokkant kutak, utak, fák, temető,
szárkúpok, messzi torony
és paraszt a szekéren.
Két lova habos, zihál,
most valamit kiált,
de nem hallom.
Az ég nyitott tenyér.
jóságos, fehér, mint a halott arca.
Csend csorog belőle
és lelkemen zsong.
Árnyék suhan, bokrok, kis állomás.
Itt megállunk.
Piroskendős néni álldogál
a kijáranál, talán valakit vár.
Fiát, rokonát? Nem tudom.
A vonat tovább lohol,
olyan minden, mint egyszerű látomás:
nyitott ablakok, idegen titkok,
rádió szól valahol.
Egy munkás felnevet a vonatra.
Homlokát törli, milyen furcsa,
nem tudom minek örül, s talán
többé sohsem látom.
Fény bujkál a lelkemen,
a vonat zakatol, dobol
és pillámra nesztelen ráterül az álom… [541]