Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Molter Károly: Lombard-kölcsön

Ferus kövér volt, piros-pozsgás, fényes orcájú és nyájasan viselte piccolo-doktori címét. Háttal állt a Hotel du Commerce kapujának, személyzet és vendég meg-meglökdöste, megcsudálták izmait és egészségét, ráléptek a szandáljára, fecsegő asszonyok a szemébe néztek, de Ferus mit sem vett észre. Nem is válaszolt a vándorcukrásznak, aki fagylaltos talyigáját kínálva taszigálta eléje. Terpeszállásában meg nem szédült, pedig előtte fehérlett júniusi fényben, Isten mosolyában a Dóm, ez az elegáns kőcsipkecsoda, mely tornyocskáival ég felé emelte, szobraival a földön marasztotta bámulói szemét. Fürge olaszok és lomha északi barbárok tolongtak az utcán, felhőtlen izzott az égbolt, sápadt magasáig zúgott föl a város, a Via Dante felől villamos csöngetett, sürgött-forgott a kedves latin utód szájából recsegett a jókedv és a bírvágy, míg fölötte százezrek zaját hangolta egybe a tovareszkető harangjáték…
Ferus ezt se hallotta, keveset törődött most a látnivalókkal és az édes belcantoval, idegen maradt az idegeinek amúgyis a nagyváros és egyszer se mélázott el a közeli Alpokon, egy óriás makulátlan alsó fogsorán, mely szikrázott az alkonyérző ég tűzijátékában. Azt sem ügyelte, hogy az öreg Nap kétpofára fújta a meleget s a paloták pléhtetői, megannyi kohó, lángoltak, mint a pokol fióküzletei. Kutyába se vette a forróba forduló éghajlatot. Nyírott, szőke, még puha gyerek-bajszán verejték harmatozott, de talpig fehérbe öltözött alakján peckes, délmagyar testén kudarcot vallott a kánikula, aki, úgy tetszik, kölyökkorától kenyeres-pajtása. Kemény legény volt Ferus, nyakába lökte seszínű haján a girardiját és erre-arra forgatta barna homlokát, mely alatt két szeme tiszta szerelmet tükrözött. Várt. Egy órája, nem kevesebb, hogy bódulásig meredt a forgalomba, nézett, nézett, pedig sehova se látott és szíve mutatója rácsalta megint a nagy magyar Alföld óralapjára, azon is a falujára, kétszáz lánc földjére, mely őt uralja egykor, Ferust, apja beceborját, Milano szűk, napfoltos utcáinak ezeridegenjét.
Hogy érik most otthon a vetés! Néhány hét múlva lovast lovastul rejtő kukoricatenger partján álldogál majd apja, a hajdani lompos kisgazda fia, aki még Majlandnak ismerte Milanot, kötélsorozta bakák börtönét. Aztán meggazdagodott a megvásárolt „bará”-kon, a lecsapolt mocsarakon, pedig meg se látszott rajta, hogy élelmes paraszt. S hogy idezargalta most Ferust, az úrfit, aki nem is úr itt a levante-szemek mustrájában, inkább szívesenlátott szálloda töltelék, akinek csapraverik a zsírját. És milyen mulatságosnak hallják a nyelve tornáját! Aszondta legutóbb a moziban [537] a jegyszedő lánynak, ráccal keverve a szót, hogy „Evoga jegyó!” – hogy íme, itt a jegy – és dühös volt, mivel a kisasszony utánavihogott. Gyötrődve járt haza az esze, ahol édesapja, a nagygazda, a kérges tenyerű Pacolay Péter most ér a vénség küszöbére. Milyen magahitt az öreg mégis, paraszt-kedve, biztos keze kenyeret parancsol ki még a fekete rögből, jóízű, fölös kenyeret. Csak a fiát szeretné följebb kergetni, inkább árván lakolja otthon mérhetetlen földéhségét, magánosan, kevélyen és bús özvegységben.
Fiával is a bogarát szolgáltatja ki. Borjúszájú ingben, bő gatyában, kalászos, pörge kalapjában, lajbiján csillogó sárgaréz pitykével, mezítláb tapossa most a Krivalya patak lecsapolt lápját, pipaszagú keze turkál az ingovány helyén, morzsolja a dús földet, melybe odareméli vesszőparipáját, a rizset. Mert rizs kell neki, kurta nyaka dagadozik, ha erről a tervéről beszél, azért szekírozta ide fiát, hogy tanulja meg a délszaki palánta fortélyát, hogy magyarrá valósítsa a lehetetlent és rizzsel tágítsa birtoka határait.
Ferus nem hitte, hogy lehetséges. Makacsul toppantott magában: elég volt! Elég ebből a bolondságból, vétek az acélos búza mellé ezt a halovány szegényekételét kívánni. Három hónapja állta már e ,,tanulmányi kirándulást”, az olajbapácolt étrendet s a lelke csak nem honosodott meg ebben a környezetben. Gyarmatáru maradt, mely haza-álmodik a kegyetlen és mohó ültetvényeshez, aki útra tette…
Ejnye, Ferus, ne bántsd az öreget! – csitította önmagát a fiú jószíve. Neked akar, neked kapar, s hátha igaza lesz? Csúf beszéd, hogy kell a fenének a rizs; már csak az öregnek a rettenetes akarata láttán is gondolkodóba eshetnél! Látod, a mocsarat lecsatornázta, felitatta, kiszikkasztotta s most szűzi talajba várja – ünnepnapja lesz! – a tudományod ültetését. Azért vagy itt, hogy ezt elősegítsd s nem azért, hogy a Comora rándulj ki motorozni és hogy hazudjad Ettának: érdekel a futurizmus, meg a többi járványos művész-rigolya. Szörnyet halna a nagygazda, ha hírét vinné a nyugati szél, hogy mikre adtad a fejed, hogy Etta – de miféle név ez, hát van ilyen? Talán Etus, bár ez is inkább faluszéli név, így, mifelénk. Te, csak nem ezt a cserjét szeretnéd átültetni a bácskai határba? Azért eszed a drága pénzt, a sok penészes bankót, hogy Etta meg Barinetti és ki tudja, milyen művészhóbort feküdje meg a kobakodat?
És mégis, – Etta! Hogy ráncigálta elő egyszerre és bontotta föl e névvel a batyut, hogy szedte ki belőle s tördelte mohón a meleg emlékpogácsákat ez a másik Alföldről idevetődött fiú. Perzselő csókokat érzett a Sforza kastélyban, a Scala-beli operákat, a Cenacolo előtti boldog nézelődést, – kéz a kézben, vajon megbocsátja Da Vinci? – aztán az éjszakai utcákon az ölelkezve-járást és az ajkakról kapott vigaszt, mikor szemére lobbantotta a lánynak a mindent csak ígérő szerelmet, amelytől alig maradt idő a rizsre és látatlan marad a cinquecento:
– Hja, fiam, én is alig láttam még eleget, pedig bennszülött vagyok. Lesz még időd neked is megnézni mindent, hiszen itt maradsz örökké!
Örökre? Ma ment volna, ha el tudott volna szakadni a lánytól. Ki ez a lány? Tudja, hogy Ferus jómódú, hogy jogi doktor, mindent tud róla, de ő még semmit Ettáról… Szegény vagy? – kérdezte tőle, mire az befogta száját: „Ne kérdezd, szegény az egész ország, míg folyik a háború a mohamedánokkal és issza a vért a messzi Tripolisz…”
Tripolisz? Igen, Afrika, mi köze hozzá, pedig most is ágyúkat vonszolnak előtte végig a téren. Egyenruha, sapka, lovak és trombitaszó, letiport provincia reménye, hurrá és hullák a homokban, s idehaza ezalatt angol műbarátok modelleket keresnek az árván maradt lányok seregében. Etta mondta, így mondta, – irgalmas Isten, csak nem ő is…?
Nini, ragyogva jön már, találkára jön, milyen karcsú és kívánatos, hajla[538]dozó bambusz, milyen jó, hogy a hegyfal északon idezárja, hogy el nem vitték innét a pénzes idegenek, akik tömör arannyal fizetik az ilyen fekete szemöldököt, a fehér fogak gyöngysorát. Vajon még nem fizették? Hát ki ez a lány? Ki kell belőle zsarolni a titkát, ma este megfenyegeti, hogy elmegy innét, mert megunta tovább is kerékbe törni az olasz nyelvet és ügyetlenkedve vallani valaki előtt, aki rejtve marad az olvadó idegennek. Fájdalomfélét érzeti a jöttén, pedig Etta örömmel jött és választékosan egyszerű volt, ruházatában is fölényes.

[Kép 03]

Feszülő fiatalság nebántsvirág-külsőben, ízléses magakelletés a tisztaság ingerlő tilalmával. Ferus magyarul mondott neki merész bókokat és szeme kérlelte a lányt, hogy ne vegye zokon, mert magának dicséri! Etta pirulva kapaszkodott a karjába, indulásra nógatta és válla felé billent fejjel motyogta:
– Nem tudom, signore Pacolay, elég magyarul!
Kicsit reszketett a teste, nem szólt már, könnyen lépkedett a fiú mellett, néha fölnézett rá szenvedélyesen, aztán pajkosan és élesen, szinte kiáltva jelenlelt neki valamit, amit Ferus csak jól-rosszul értett meg. De ennek nem is volt fontos, amit hall, csak az volt édes hogy a lány neki beszélt.
Alig dübörgött el az utolsó társzekér az ágyúk nyomán, percek alatt futó eső porlott a ponyvaernyős üzletek frontján, utána párát leheltek a búja fák az estére hajló késődélutánba. Szokott éjfélig tartó csatangolásuk előtt betértek most egy osztériába vacsorálni. Sikátoron át jutottak a kertbe, ahol két fa között egy tábla jelezte az esti szórakozást: külföldi zenekarok versenye. Köröskörül apró, repkényfalakkal elválasztott lugasokban ült a közönség, alig néhány párocska, vagy család, középütt márványlábakon deszkapódium várta a muzsikusokat. Ferus könnyű vörösbort rendelt s míg készült a vacsorájuk, kötekedett:
– Szeretném, ha innál! Sok az eszed úgyis, idd meg egy részét! Szállj le hozzám, Etta, különös virágom! Hogy is hívnak, a vezetéknevedet mondd.
Úgy tett, mintha alig érdekelné a felelet, hátha Etta hirtelenében elejti a záros fiók kulcsát. A tányérok fölött átnyúlt a leány és megsimogatta Ferus arcát:
– Ettának hívnak, nem elég ez neked?
– Nem. Nem tudok többet rólad, – dadogta – mint mikor azon a jótékony hadi ünnepségen hozzád léptem. Bevallom, – megbűvölten. De akkor se tudtam, ma se, hogy mi voltál ott: fölkért úrleány, vagy togadott árusítónő?
Etta fölkacagott, mintha csiklandoznák:
– Csacsi vagy, signore Pacolay! Megmondtam neked, ez titok, ha nem is olyan nagyon. Nem tartozik rád és így érdekesebb. Úgy se panaszkodhatsz, [539] hogy nem vagyok veled elég bizalmas.
De panaszkodom. Magaddal hurcolsz ebben a szép városban és kiforgatsz a természetemből. A kedvedért hallgattam a madárhangon idétlenkedő költőkótyákat és elhittem neked, hogy ez a művészetben megszívlelnivaló. Miattad hanyagoltam el a rizset, idejövetelem célját és minden komoly gazdasági dolgot, amiből apám gyarapodni szeretne. Ne hidd, hogy bánom. Jó dolog volt, ami érted volt és áldom az órákat, amelyeket veled pazaroltam el. De tudod-e, hogy most hazakészülök? Tudod-e, hogy sértő volt ez az egyoldalúan intim viszonyunk, holott rászolgáltam a bizalmadra, mert feleségül akartalak venni, én, doktor Pacolay Ferus!
– Te, doktor Pacolay Ferus? Hát ez szép és megtisztelő, – ez komoly dolog! De most – most mit akarsz tőlem?
– Beszélj magadról, – ha jót akarsz!
Fenyegetően csillant meg a fiú szeme. A leány kicsit lehajtotta fejét:
– Hát jó, beszélek… Apám szállodatulajdonos. Kicsiny a szálloda, de nagy a forgalma, mert jó helyen van. Tavaly egy évig unatkoztam a jénai egyetemen és nincs tovább! Elhiheted, hogy hónapok óta szeretlek. Feleségül akarsz venni? Jó. Ha döntöttél, hogy ez a megmásíthatatlan akaratod, akkor odaviszlek hozzánk. Apámhoz, mert anyám, mint a tied, rég meghalt szegény. Azonban a feltételemet tudod: feleséged leszek, ha itt maradsz és civilizálódol kissé, én erősvállú doktorom és nem mondod többé olyan nyomatékkal, hogy doktor Pacolay Ferus a neved!
Etta hízelkedni akart, pedig most is vállveregetve beszélt. Ferus nem válaszolt még a tekintetére se, hanem egy pohár bort a másik után hajtott fel, mintha legyúrná torkán a megaláztatást. Aztán bizonytalanul szemlélgette a gyülekező zenészeket, feketeruhás, ragyavert fiúkat, – álmodik talán? – olyan ismerős ez a frekvencia, ha nem volna olyan messzi otthonról, még cigányoknak nézné őket. Közben enni kezdett, mindketten csak ímmel-ámmal ettek, annál sűrűbben koccintott Ferus:
– Egészségedre kincsem, te művelt virágszál! Csak ne perelj velem, inkább imádkozz, hogy civilizált földijeid minél előbb verjék le odalent a barbárokat!
És mélázva folytatta:
– Civilizálódjak? Hogy érted ezt? Itt maradjak? Nehéz elképzelnem. Inkább szépen kérlek, gyere velem, Etta! Otthon én se leszek félszeg, te, ha eljönnél, fogadjunk, te lennél az én gyámságomra szorulva, bármekkora eszed legyen is! Igyunk, Etta, hallgass ma este rám, tedd félre azt a civilizációt!
Vagy tíz tambura húrja zendült meg s a külföldi zenészek, vérbeli bácskai vándorciterások, ki tudja, hogyan és honan vergődtek ide, – nótával kisérték friss dalukat:
„Fölment a rózsáin a hegyesi dombra,
Aszondja, lelát ide ablakomra…”
Ferus csak lecsapta poharát az asztalra. Lehetetlen! – rebegte, itt Milanoban s még hozzá ez a vérlázító taktus, amitől táncra perdül a szék is… Tyűh, a kirelájzumát, de szűk ez a lugas, szűk ez a vacak osztéria is, Ferus tapsolni kezdte a tempót, se látott, se hallott már, torlaszát tépte benne a virtus és odakurjantott a cigányoknak:
– Ácsi!
Mintha elvágtak volna mindent, elhallgatott a nóta abban a pillanatban. Ferus lehajtott még egy pohárnyit és úgy pattogta a vezényszót:
– Ide a prímást, mellém!
Kicsi ember futott oda, szalmakalapját elhajítván, ahogy úri rendelésre illik futni az ilyen talmi-úrnak. Hajolva mondta, de nem szokványosan, hanem boldog meghatottsággal:
– Magyarnak tetszik lenni, Naccsás uram? Én Kovács Jéró vagyok, Délmagyarország első cigányprímása!
Ferusnak torkára szaladt az öröm. Szava se volt már, egyszerre kényúr lett, [540] dölyfös bácskai, csak úgy negédesen bökött a fejével:
– Csárdást, hé!
– Azt-e, hát mi egyebet? – dürrögte a barna fiú és pengve toporzékolt már a veszett ritmus, mint huszársvadron sarkantyúvihara. Ferus ott járta a lugas előtt, Etta előtt, a világ előtt, vallomás volt a tánca, csábtánc, a puszták fiáé, egyik alföldi hívó szava egy másik alföldről rabolandó párjához. Tomboló rapszódiát énekelt a lábával, de teste ildomosan méltóságos maradt, akárhogy gyorsult is az ütem. Csak a két keze került le a csípőjéről, hogy pattintva hányjon fittyet a bánatnak és csattintva lendüljön, amikor a forgást segíti…
Etta álmélkodott. Honnan került ebbe az ázsiai táncba ennyi futurizmus? Sem ő, sem Ferus nem sejtette, hogy nem ázsiai ez a tánc, csak aki járta, annak a vére különbözik a megszokott európaitól. Ferus művész, ez kétségtelen, a mozgás gyönyöradója, igaz tehát a keleti népek táncplasztikája és hátborzongató a nyugati gyönge idegzet számára az ihletnek ez a nyers kitörése. Mire abbahagyta Ferus, Etta eléjeszökött, homlokon, majd szájon csókolta és olaszul válogatott dicséretekbe kezdett. Ferus a prímástól kérdezte:
– Hát Topolyán jártatok-e?
– Ott ne jártuak volna, naccsás úr, ahol „a gólát is gömbölű golóval lövik?”…
Ez kellett még, ez a tájnyelv… Messze terülő capistráng harsogott föl Ferusban, talán ugyanolyan, amilyennel hatvan esztendeje nagyapját hívták esténként a magyar katonákkal tömött majlandi kaszárnyába. Takarodót fújt a lelke és gyerekes szégyennel, mint akin úrrá lett az ölbesírás, csuklott a lány felé:
– Hallod-e, széplány, Topolán a gólát gömbölű golóval lövik! Lefordítsam neked? Annyit jelent magyarul, hogy megyek haza!
– Ilyet még nem láttam Longobardiában! – kacagott lelkesen Etta.
– Gyere velem lombard kölcsönnek! – és hetyke lett a legény. – Gyere velem, drága földbe rizspalántának, hallod-e! Akarnál-e, tudnál-e Ettából Etelkává lenni, vén apámnak menye, nekem mennyországom?
Két karját levágta az asztalra, fejét ráhajtotta és juházva tűrte a leány babráló, gyönge kezét a hajában. Etta még a tánctól szédült és szelíden súgta neki:
– Édes barbárom, elmegyek veled! – és fölállt, unszolni kezdte Ferust – Gyere, szóljunk apámnak, kezdjünk valamit azzal a rizzsel nálatok.