Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Életemben már sokszor tettem rosszat annak, akit szerettem. Az ilyen vétek olyan, mint a szentlélek ellen elkövetett bűn; nem bocsátható meg sem ezen, sem a másvilágon. El sem lehet tüntetni, el sem lehet feledni. Néha hosszú éveken át nyugszik, mintha kialudt volna a szívben, mintha elveszett, elsüllyedt volna a nyugtalan élet zajában. S egyszerre talán éppen, mikor örülünk, vagy mikor rossz álomból rémülten ijedünk fel, lelkünkbe vág egy súlyos emlék, fájni kezd, és olyan erővel éget, mintha abban a pillanatban követtük volna el a bűnt. Minden más emléket könnyű elterelni mosollyal vagy vidám gondolatokkal – de ezt nem lehet kiküszöbölni. Fekete árnyék a szívben, és örökké megmarad.

S hiába akarjuk önnönmagunkat becsapni: „De hát az nem is úgy volt. Csak a te fekete gondolatod csinált kis árnyékból sötét éjszakát. Csak egy csekélység volt, mindennapi esemény, amilyen ezer és ezerszámra jelentkezik reggeltől estig.” Csalóka a vigasz, maga az ember is keserűséggel érzi, hogy csalóka. A bűn az bűn s mindegy, hogy egyszer vagy ezerszer követtük el, mindennapos vagy még ismeretlen. A szív nem büntető törvénykönyv, hogy megkülönböztesse a vétséget a bűnténytől, gyilkosságot a rablógyilkosságtól. A szív csak azt tudja: „az alattomos tekintettel, a hős karddal öl” s hamarabb megbocsát a kardnak, mint a tekintetnek. De nem is katekizmus a szív, hogy különbséget tegyen nagy és kis bűnök között, hogy különbséget tegyen közöttük szavak és külső jelek szerint. A szív igazságos és hibátlan bíró. Ítél, és elítéli a bűnösnek titkolt, alig öntudatos mozdulatát, pillanatig tartó tekintetét, amelyet talán senki sem vett észre, ki sem mondott és a homlokán alig jelzett gondolatát; sőt mi több, elítéli a bűnöst, amikor lép, az ajtót zörgeti vagy teáját szürcsöli. Mert kevés bűn van feltüntetve a katekizmusban, s azok talán nem is a legfőbbek. Ha a szív elkezdene gyónni, [526] a vallomás hosszú és borzalmas lenne. Megbocsátható az a bűn, amelyet szóval követelünk el és bűnbánással vezekelünk le. De nehéz és nagyon nehéz, a vérig szántó bűn, ami csak a szívben maradt, mint szavak, és alak nélküli emlék. Csak magunknak gyónjuk meg, mikor álmatlanul meredünk az éjbe, s amikor mellünkön a paplan nehezebb a kőnél.

»Nem loptam, nem is öltem, nem vétkeztem, tiszta a lelkem.«

Te hazug! Vajon nem hámoztál almát éhező emberek mellett, és szégyenkezés nélkül nézted? Ez rosszabb volt, mintha loptál, öltél, vétkeztél volna! A szív igazságos bíró, s hamarabb fog megbocsátani az akasztófa alatt gyermeket simogató gyilkosnak, mint Neked, aki tiszta vagy. Mert a szív nem tudja, mi a csekélység és mi a paragrafus… Tizenöt évvel ezelőtt egyszer hazamentem és három hétig otthon maradtam. Egész idő alatt rosszkedvű és lehangolt voltam. Házunk valahogy üresen állt, és mindenkiben – úgy tetszett nekem – volt valami nehézkes, visszataszító, mint egy nedves árnyék. Első éjjel a szobában aludtam, néhányszor felébredtem, s a sötétben láttam, hogy édesanyám lejött az ágyról s az asztalhoz ült. Olyan csendesen, mintha aludt volna; tenyerét homlokához szorította, fehér arca fénylett, habár az ablak be volt csukva, s künn a hold sem világított. Figyelmesen hallgattam s megállapítottam, hogy amit hallok, nem lélegzés nyugodt álomban, hanem kínnal elfojtott zokogás. Fejemet betakartam, de a paplanon keresztül, s álmomban is hallottam édesanyám zokogását.

A padlásra költöztem, a széna közé. Szállásomhoz meredek és töredezett fokú lépcsőn jutottam, mely létrához hasonlított. Fekvőhelyemet a szénába helyeztem, s az ajtó előtti tisztásra tettem az asztalt. Láthatárom egy szürke, letördelt fal volt. Rosszkedvemben és sötét gondolatok között írtam meg első szerelmes meséimet. Erőszakkal vittem gondolataimat fehér utakra, kivirult rétekre és illatos mezőkre, hogy ne lássam magamat és életemet.

Egyszer feketekávét kívántam meg. Nem tudom, ez hogy jutott eszembe; megkívántam. Lehet, hogy csak azért, mert tudtam, hogy a házban kenyér sincs, nemhogy kávé. Az ember néha rossz és kegyetlen. Anyám hosszú, ijedt tekintettel nézett rám és nem felelt. Szilajul, rosszkedvűen, szótlanul és köszönés nélkül tértem vissza a padlásra, hogy megírjam, Milan és Breda mennyire szerették egymást, milyen nemesek, boldogak és vidámak voltak. [527]

„Kéz a kézben, mindketten fiatalok, hajnali napfénnyel behintve, harmattal mosakodva…”

A lépcsőn halk lépteket hallottam. Anyám jött, lassan és biztosan lépkedett, kezében egy kis csésze kávét hozott. Most emlékszem, hogy sohasem volt olyan szép, mint abban a pillanatban. Az ajtón keresztül ferdén beragyogott a délutáni nap aranyos csíkja, éppen anyám szemébe; szeme még nagyobb és tisztább lett, égi fény ragyogott benne, mennyei szelídség és szeretet. Ajka nevetett, mint a gyermeké. Én pedig megfordultam s gonoszul odavetettem:

– Hagyjon békében!… Most nem kell!

Még nem ért a lépcső felső végére, csak övig láttam. Amikor szavaimat hallotta, szeme meg sem rebbent, csak keze, melyben a kis csészét tartotta, reszketett meg egy pillanatra. Ijedten nézett rám, s szemében kialudt a fény. Szégyenemben arcomba szökött a vér, gyors léptekkel mentem feléje.

– Adja, anyám!

Már késő volt; szemében fény nem ragyogott többé, nevetés sem ajkán.

Megittam a kávét, s vigasztaltam magamat:

– Estére fogok mondani neki egy szót, legalább egy kedves szót, mellyel ki fogom engesztelni megbántott anyai szeretetét…

De nem mondtam neki sem este, sem másnap, sem az elválás percében.

Néhány évvel később idegenben, idegen asszony hozott szobámba kávét, Zsibbadtság futott végig rajtam, s valami olyan erősen vágott a szívembe, hogy feljajdultam a fájdalomtól. Mert a szív igazságos bíró, s nem tudja, mi a csekélység…