Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. december) 12. szám

Herceg János: Az író és az államférfi

Most, hogy Antal István nemzetvédelmi-propaganda miniszter jóvoltából az írók megismerkedhettek az ország vezetőivel, kiderült, hogy a magyar író és államférfi közölt nem is olyan nagy a távolság, mint azt eddig hittük és bizonyos jelekből tapasztalni véltük. Kiderült, hogy a halalom képviselői sohasem zárkóztak el az irodalom elöl, mindig tisztában voltak annak jelentőségével, fontos szerepével és megbecsülték talán akkor is, amikor a tételes törvényekre és a közállapotot védő rendelkezésekre hivatkozva lombjait itt-ott megnyirbálni kényszerültek.
Ötvennégy író vett részt a lillafüredi
megbeszéléseken, és ha számban nem is, de irányában és színeiben ott volt az egész élő magyar irodalom. Ott voltak az urbánusok, a népiek, a katolikusok, a protestánsok, ott voltak Erdély, a Felvidék, a Dunántúl és a Délvidék irodalmának képviselői. Meggyőződhettünk róla, hogy a kormányzat nem egyes írók hangját akarja hallani ezekben a komoly időkben a nemzetünk jövőjét illető kérdésekben, hanem az egész irodalomét.
Nagy kár, hogy az írók alig juthattak szóhoz a meglepetéstől. Ugyanis Kállay miniszterelnök, Antal István, vitéz Szombathelyi vezérkari főnök és a többi előkelőség olyan tartalmas és ma-
[Kép 01] A lillafüredi írói találkozóról. Az előtérben Kállay Miklós miniszterelnök Márai Sándorral beszélget. Középen a vendéglátó házigazda, Antal István dr. nemzetvédelmi propagandaminiszter, mellette jobbra Voinovich Géza dr. a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. Az előtérben jobbra Illyés Gyula Nyírő Józseffel beszélget.
[527]
gasszínvonalú beszédekben vázolták az író feladatát a háborúban, a nemzetnevelés és honvédelem kérdéseiben, hogy az íróknak a lényeget erősebben érintő hozzászólásuk már nem is lehetett. Karácsony Sándor, Márai Sándor, Németh László és Féja Géza hozzászólásaiból alakult ki talán a legtisztábban a magyar irodalom állásfoglalása és mai helyzetképe. A többiek úgyszólván kivétel nélkül részletkérdéseket boncolgattak és gyakran tévedtek a politika számukra bizonytalan terepére.
Mert, ha az államférfiak bebizonyították jártasságukat az irodalomban, az írók ilyen arányban nem tudták megmutatni politikai tájékozottságukat. S ez végeredményben örvendetes dolog. Ha az író teljes erejével szolgálja hivatását, nehézkes lesz a politikában. A politikus ezzel szemben csak akkor lehet rugalmas, látóköre akkor tágulhat, ha a teljes magyar életen – így az irodalmon is – rajta tartja tekintetét. Kiderült tehát, hogy a magyar irodalomnak hivatásukhoz hűen ragaszkodó munkásai vannak, a politikának pedig haladó, nagy műveltségű vezetői.
Hogy az írók és államférfiak között milyen teljes volt az összhang, azt legjobban megmutatja Kállay Miklós miniszterelnök beszéde, aki elismerte az irodalom szólás-szabadságának jogát és fájlalta azt a megkötöttséget, amelyben az írók élni és dolgozni kényszerülnek.
„De ha visszanézünk egy kicsit a múltba, – mondotta a miniszterelnök, – akkor, ha országunk határain belül maradunk, azt látjuk, hogy a mi magyar irodalmunk mindig az ilyen megkötöttségek korszakában volt a legcsodálatraméltóbban nagy és erős. Olyankor, amikor küzdeni kellett a magyarságért, amikor magyarnak lenni áldozatot és szenvedést jelentett és csak nagyon-nagyon kevés érvényesülést. Ilyen időkben volt talán mindig a legnagyobb és legkülönb a magyar irodalom és a legrajongóbban szeretett és a legtisztultabb a magyar író egyénisége és típusa.”
„Most megint ilyen korban éltek ti, magyar írók. Meg van kötve cenzúrával és más sajtószabályokkal kezetek lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, melyben az egész mai világ él.”
„Ebben írónak lenni, ebben a csupa negatívumból álló világban tehetséggel, hittel, magyar szívvel és lelkesedéssel pozitívumot teremteni: ez a legnagyobb és legnagyszerűbb dicsőség, amely írónak, általában, elsősorban a magyar írónak adatott.”
„Ebben a sok háborús kényszerűségben, komplikáltságban, amelyben élünk, nektek azt a szerepet kell játszanotok, amelyet a gőz játszik, ha össze van szorítva. A gőz ilyenkor erőt és lökést ad, energiát fejt ki, míg ha szabadon van, talán könnyen elillan és semmivé válik.”
„Ha valaha volt a magyar irodalomnak jelentősége, akkor most kell, hogy jelentősége legyen. Ezt ti vagytok hivatva megteremteni. S ha rájöttetek, hogy a magyarság az, ami összeköt benneteket, akkor dolgozzátok ki ennek a magyarságnak fogalmát magatokban és adjátok azt tovább az egész nemzetnek, hogy ezen az alapon a nemzeti magyarságnak – amelyre soha nagyobb szükség nem volt, mint éppen ma – ti legyetek a megfogalmazói. Azért tudtok írni, hogy írjátok meg, mit jelent magyarnak lenni.”
Az ötvennégy magyar író között bizonyosan egy sem volt, aki a miniszterelnök szavait már régtől fogva nem a kötelesség szavainak érezte volna. A magyar írónak akár európai iskolában tanulta erejét edzeni, akár a népből hozta fel tehetségével műveit, mindig éreznie kellett magyar hivatás-tudatát. A magyar irodalomnak ez a nemzeti kötelesség-vállalás a legrégibb és legerősebb hagyománya.
De ezekhez a kötelességekhez talán mindenkinél hívebben ragaszkodik a kisebbségből hazatért magyar író. Ő érezte leginkább, hogy mit jelent az elnyoma[528]tás és ő látta legtisztábban az irodalom hatását a magyar népre. Amikor elhalkult, vagy teljesen elhallgatott a magyar szó az iskolákban, amikor a színházból kiűzték a magyar kultúra munkásait, akkor az írónak kellett vigyázni arra a szent tűzre, amely a nemzettől elszakadt népet melengette: a magyar kultúra szent tüzére. Nekünk kisebbségből hazatért íróknak a nemzeti hivatástudat ápolása már nem jelent erőpróbát. Mi tudjuk kötelességünket! Amíg a magyar katona kint a fronton a hazát védi, addig mi itthon a béke megőrzésén fáradozunk. Azt a lelki békét akarjuk megtartani, amelynek – nemzetiségi vidéken élve – a szentistváni gondolat adta meg az alapját.
S hogy ebben a hitünkben a lillafüredi írói értekezlet megerősített bennünket, ezért nemcsak a közvetlen, figyelmes vendégszerető házigazda, Antal István érdemel köszönetet, hanem azokon az államférfiakon és vezetőegyéniségeken kívül, akik az értekezletet megjelenésükkel megtisztelték, köszönetet érdemelnek fegyelmezettségükért és a megnyilatkozott kortársi szeretetért a magyar írók is.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki megelégedve jött el Lillafüredről. A kormány nem csalatkozott az irodalomban és az írók boldogan vették tudomásul, hogy a magyar nemzet és országunk jövője érdekében politikusnak, katonának és írónak egymás mellett van a helye.
[Kép 02] A lillafüredi író-találkozón Féja Géza hozzászól vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök előadásához. Féjától balra Herceg János, folyóiratunk szerkesztője, jobbra Karácsony Sándor,Gulyás Pál és Németh László.
[529]