Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Banó István: Erdélyi József: A harmadik fiú

Mikor érdekesebb elolvasni egy költő életrajzát: akkor, amikor már sok versét ismeri az ember, vagy akkor, amikor még egyet sem? Az ember a versek után kíváncsi lesz a költőre, az életrajz után pedig a versekre. De az önéletrajz maga is költészet, csak talán egy fokkal tudatosabban mutatkozik meg benne a költő, mint verseiben, az önéletrajz elolvasása után a költő személye ismerősünkké válik. Mindez fokozott mértékben áll Erdélyi József önéletrajzára. Azt a derűs játékosságot találjuk meg önéletrajzában, ami legmélyebb gondolata versein is átüt: élete történetének apró kis fejezetei finom mozaikként vannak egymás mellé illesztve. Az epikai tartalom mellett a színes környezetrajz, a merész, csapongó asszociációk, a rendszertelen rend lírai hangulatot adnak a kötetnek. Számos később megírt versének élményére mutat rá egy-egy történetben.
Erdélyi József költőnek született, már a születése is jel: harmadik fiú volt, mint a mesék nagyra hivatott hősei; ő hisz is ennek jelentőségében. A szülei lányt vártak, és úgy érzi, hogy sohasem tudták megbocsátani neki, hogy fiúnak született, azután pedig még négy fiú következett. A Bihar megyei Lovassy-Bátorban született, ahol apja, a görögkeleti vallású, elrománosodott Árgyelán János urasági csősz, később kulcsár volt. Apja lassanként egészen visszamagyarosodott magyar felesége mellett, és mikor már három fia a nagyszalontai gimnáziumban, járt, megmagyarosította nevét is, átfordítván oláhból az Árgyelánt Erdélyire, görögkeleti vallását pedig reformátusra. A költő első emlékei ehhez a Bihar megyei pusztához és a szomszédos Árpádhoz, anyja falujához fűződnek. Már néha, egészen kis korában költőnek érezte magát, gondolatai a mesékben jártak; varázsvesszőnek elég volt egy alkalommal pl. egy takaros fütykös, a szomszéd fiúé; bár már azért az első heliconi örömért is meg kellett szenvednie. Nagyon vágyott már arra, hogy iskolába mehessen, ezért elszökött bátyjai után Árpádra, ahol azok iskolába jártak. Négy elemi elvégzése után a szalontai gimnáziumba került, ahol minden testvére megfordult több-kevesebb szerencsével. Az apja tanítót akart belőle nevelni, ezért beadta a dévai tanítóképzőbe, de ő ott nem tudott megmaradni. Gimnáziumba került újra, de most már a mezőtúri gimnáziumba. Itt érte a háború kitörése, és még diákfővel katona lett. Több helyen is harcolt az orosz fronton, közben egy rövid kurzus után érettségit tett. Mint hadnagy szerelt le a forradalom kitörésekor, és utána elindult szegényen, álmait követve Budapest felé. – Élete további történetét majd a következő részben, a „Fegyvertelen”-ben mondja el.
Ez pőrére vetkőztetve élete első szakaszának a története. Gyermekkora boldog és szép volt: sok apró eseményében ismerünk rá saját gyermekkorunk kis történeteire, amik itt megszínesednek, hisz egy költő élményanyagának legelső, talán leglényegesebb rétegét jelentik. Diákoskodása a szegény sorsú diákok küzdelmes élete volt. Tanult, tanítgatott, verseket írogatott, lassan kezdett másként látni a világban. Katonaélete – a sok küzdelem és nélkülözés ellenére is – a magabízó ifjúság jegyében folyt le. Ekkor már egész komolyan készült költői pályájára. Mikor egy barátja váratlanul mellének szegezte a kérdést, hogy ha választania kellene, mit tüzelne el örökre: az Iliász-Odüsszeiát, vagy saját verseit? – azt felelte, hogy inkább az előbbieket.
Ehhez hasonló bátorsággal és őszinteséggel mutatja be mindig önmagát, mert – mint a bevezetőben mondja – azért írja meg önéletrajzát, hogy akik ismerni akarják, tisztábban láthassák. De azért sohasem tagadja, nem is tagadhatja meg lírai önmagát. Úgy látja, hogy az önéletrajz is hozzátartozik költői munkásságához: egyéb metaforák után ezzel fejezi be bevezetőjét: „Ha a versgyűjtemény szobor, az életrajz talpazat: felemeli a költő művét az élet fölé, s egyszersmind összeköti azt a mindennapi élet tiprott talajával.” [144]