Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Csuka Zoltán: Reményik Sándor: Egészen

A szerb megszállás alatti Délvidéken, sajnos, egészen az utolsó esztendőkig sokkal kevésbé ismerték Reményik Sándort, ezt a par excellence kisebbségi poétát, mint ahogy megérdemelte volna. A Délvidék úgyszólván hermetikusan el volt zárva nemcsak az anyaországtól, hanem Erdélytől is, és bizony, a húszas és harmincas években is az Erdélyi Helikon csak nagyon nehezen tudott egyes példányokkal bekerülni erre a területre. A harmincas évek végén jutottak csak be a Szépmíves Céh könyvei, és Reményikkel is csak akkor ismerkedett közelebbről a délvidéki magyar közönség. Merem azonban állítani, hogy igazán ma sem ismeri.
Az a Reményik, aki ebben a kötetben jelentkezik, még ismeretlenebb. Reményik Sándor, a Végvári-versek nagy magyar poétája, a kisebbségi sors megéneklője ebben a kötetében annak a kisebbségi sorsnak poétája, amely maradék nélkül vonja le a kisebbségi esztendők nagy magyar és becsületesen krisztusi tanulságait, s van bátorsága ahhoz, hogy ezeket [142] a tanulságokat nemzetének, önmagának és az egész emberiségnek a fülébe kiáltsa. Az a negyedszázad, amelyet Reményik kisebbségi sorsban töltött, nemcsak költői póz, hanem mélységes élmény és véres valóság volt. Reményik a legnagyobb költők, és próféták sorába tartozik; nem alkuszik sem a jóval, sem a rosszal, s nem néz el hibákat akkor, amikor úgy látja, hogy a hibák elnézése árt nemzetének. A legnagyobb ébresztők sorában él ma már Reményik, s bátorságát Széchenyi, Vörösmarthy, Eötvös, Petőfi és Ady bátorságához mérhetjük.
Az elmúlt negyedszázad alatt bőségesen volt idő, amikor a poéta lelkiismerete parancsszavára megírta a verset, de nem hozta nyilvánosságra. Ilyen vers akadt elég szép számmal a trianoni ítéletmondás előtt, alatt és a felszabadulás mámoros éveiben is. Márpedig Reményik Sándor csak ezekkel a versekkel együtt lehet „egészen” az a költő, aki teljes életművét kifejezheti. Ezért is adta ennek a kötetének az „Egészen” címet a költő, aki jóval halála előtt hozzáfogott ennek a kötetnek az összeállításához, mert érezte, hogy e kötet nélkül nem teljes a nagy mű, életének és költészetének teljes oeuvré-je. Most, másfél évvel halála után előttünk áll ez a kötet is, egy mélységesen igaz és mélységesen magyar költőnek bátor hitvallása és megmutatkozása. Reményik teljes nagyságát ma még nem lehet megmérni, de megállapíthatjuk, hogy ezzel a kötettel egészebben áll előttünk, költészetének minden nagyságával és minden „gyengéjével” együtt. Amit ez a költészet elsősorban jelent: az a nagy tanulság, amit a költő a magyar nemzet negyedszázados tragikus sorsából tanult, s amit nekünk és utódainknak felmutat. Reményik kegyetlenül igaz és irgalmatlanul őszinte saját magával és nemzetével szemben. Ő az, aki önmaga igazolását keserves könnyekkel keresi a hősi halottak példamutatása mellett, korunk szelleméhez híven „igazolni” kívánja életét és költészetét, s ez a kötet olyan okmány, amely ezt az igazolást eddigi dokumentumai mellett megadja. De nemcsak néki, a költőnek, hanem nemzetének is. És ez a legnagyobb vigasztaló és egyben biztató is azoknak, akik a költő halála után ezt a kötetet Reményik Sándor egész művével együtt olvassák.