Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Csuka Zoltán: Molter Károly: Bolond kisváros

Molter Károly erdélyi írónak számít, de azért mi, délvidékiek is egy kicsit magunkénak valljuk. S hogy mennyire igazunk van, épp ez a most megjelent novelláskötet is igazolja, élete nagy regényéről, a Tibold Mártonról ez alkalommal nem is szólva. Molter gyermekkorát Verbászon töltötte, itt kapta élete legelső és legmélyebb élményeit. Lám, mostani kötetének első lapjain is szinte akaratlanul a Délvidék helynevei muzsikálnak, pedig semmi más nem történik, csak vasutat játszik otthon a gyermekeivel, s a kötet egyik legmélyebb szimbólumú elbeszélése is a „Verbászi zsilip” címet viseli, s itt történik, Bácskában. Molter gyermekkorának nagy élménye Bácska volt, kora ifjúságában jött az Alföld, Kecskemét városa s fiatal férfikorában került Erdélybe, hogy örökre eljegyezze magát azzal a tájjal. Egész Magyarország, az ősi Hungária benne van ebben az élettörténetben, s Molter élete, egyénisége, művészete eleven igazolása annak, hogy még népi téren sincsenek örök érvényű elvek és aranyszabályok, vagy ha vannak, csak azért léteznek, hogy meg is lehessen cáfolni őket…
A kötet vezető novellája, az Erdélyi utasok még kisebbségi sorsban íródott, és bizonyos, hogy akkor egészen más akusztikája volt, mint ma, amikor Istennek hála azon a területen is, amelyen Molter született, s azon is, ahol ma végzi az erdélyi író kötelességét, a magyarság kisebbségi sorsból visszalendült az államalkotó nép helyzetébe. A tanulság azonban ugyanaz, ami egy évtized előtt volt, az, hogy „Krisztus haja” mindig olyan, mint a szenvedőké, az alulmaradottaké. S a magyarság számára épp az a nagy tanulság, hogy olyan országot teremtsen, amelyben nincsenek alulmaradottak, olyan országot, amilyet őseitől örökölt, s amelynek jellegét mindörökre az ősök teremtették meg.
Molter élvezetesen, kellemesen mesél, történetei vidámaknak is mondhatók, ámde a vidámság mögött mindenütt ott van nemcsak az életbölcselő, hanem a nemzetnevelő és a kritikus is, és a novellaíró nem átallja az elbeszélést a vidámság aranyos derűje mellett jócskán nyakon önteni a gúny keserű levével, csak azért, hogy figyelmeztessen, oktasson és rámutasson arra az útra, amelyen leghelyesebb járni. A kisváros alakjai ott éltek több mint két évtizeden keresztül Molter előtt, s az író mélységes emberszeretettel s páratlan éleslátással bontakoztatja ki előttünk a kisebbségi magyarság életét. Mert legtöbb novellája ezt a kort festi, s bizony, szükséges, hogy ezt a kort megörökítse az író tanulságul az elkövetkező nemzedékeknek, akik szeretik elfelejteni a tanulságokat. Mert Molter sokszor keserű igazságot és súlyos, nagy tanulságokat mond, vidám képet fest, olyan könnyedén és olyan derűsen, hogy az olvasó csak kacag, de kacagás közben azért egy kicsit elmerevedhetik az arca a gondolatra, hogy hiszen jórészt az ő vonásai is benne vannak ebben a portréban. Marosvásárhely légköre olyan tisztán él ennek a kötetnek a lapjain, mint egy tiszta nyári reggelen, ott a székely főváros nagy terén vagy dombos utcáin; szinte érezzük, szinte harapni lehet ezt a levegőt, mélyen mellre szívjuk, s nem győzünk betelni vele. Ahány novella, annyi jellem, ahány jellem, annyi tanulság, s ahány tanulság, annyi bölcsesség.
Molter erdélyi író, ízig-vérig erdélyi író, de ugyanakkor Bácska nyers, mély nagy erői is ott feszülnek az erdélyi elbeszélésekben. Szerencsés ötvöződés ez a kötet; nemcsak az erdélyi magyar irodalom lehet büszke rá, de egy kicsit, de nagyon szívvel a délvidéki is…