Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Csuka János: Garay Béla jubileuma

Kisebbségi sorsba került népeknek egészen sajátságos életrendjük és törvényeik vannak. Azt megérteni és helyesen értékelni csak az tudja, aki maga is kivette a részét ebből a megcsonkított életből. Maga a jelző: népkisebbség, bizonyos megkötöttséget, merev állapotot jelent, s a korlátok lazítása az érdekelt népek ügyességétől, dinamikájától, életerejétől függött mindig. Az ilyen irányú törekvések élén az elmúlt száz évben, amióta nemzetiségi problémák is súlyosbítják az amúgy sem nyugodt Európa népeinek helyzetét, az újságíró és a színész állott. Akármelyik népcsoport törekvéseit, harcainak váltakozó, hol véresen komoly, hol meg ellanyhuló fejezeteit nézzük, mindenütt felbukkan töretlen, tiszta lélekkel, áldozatkészséggel, a népi érdekek őszinte szolgálatában a társadalom két legkevésbé megbecsült – sőt legutóbb is még eléggé lenézett – szereplője, a színész és az újságíró. A nemzeti érzés ellanyhulhat, elszíntelenedhet, a hatalom nyomása dermedt csendet, visszavonulást parancsolhat a tömegre, az újságíró azonban akkor is megtalálja a módját annak, hogy ébren tartsa a nemzeti ösztönt, a színész pedig ápolja a nyelv, a hagyomány szépségeit, tanít, és az összetartás roppant erejével fogja össze népét. A betű hadserege és a színpadon elhangzott szó így teremt szoros együttműködést a társadalom minden rétegével, amellyel minél súlyosabb a népcsoport üldöztetése, mellőzése, annál közvetlenebb, szívélyesebb és tartósabb a sorsközösségből adódó érintkezés.

[Kép 11] Garay Béla

*
A délvidéki magyarság életében a különélés alatt voltak esztendők, amikor szinte temetői csend honolt a magyar tájakon, s ezt a némaságot időnkint csak a színész tiszta hangja és az újságíró tevékenysége törte meg. Kezdetleges, sebtiben összetákolt színpadokon, színházteremmé előléptetett kocsmahelyiségekben találta meg a színész a magyarság visszaszorított szívverését, lelkének elrejtett zugait, amelyekben némán ápolta a szent és olthatatlan hitet a nemzet jövője iránt. Valóságos apostolai lettek környezetüknek a színészek, a magyar élet vibráló lelkiismerete, hirdetve orkánok és veszedelmek pusztításai közepette is a nép elmozdíthatatlanságát. Áldozatos és komoly volt ez a teljesítmény akár eldugott tanyacsoportokban, füstös falusi korcsmákban vagy városaink díszesebb egyesületi otthonaiban jutott kifejezésre. A magyar élet dolgos napszámosait tisztelte a színészekben, s az a nemes törekvés, amely a műkedvelőket fejlődésre, tanulásra ösztönözte, sok komoly értékkel ajándékozta meg küzdelmes életünket. A huszonhárom év alatt nevelődött színészgárda élén valósággal fejedelmi ranggal állott Garay Béla, aki nem úgy csöppent bele a szükség által életre hívott kisebbségi színjátszásba, mint a legtöbben. A harmincon jóval innen volt még az elszakításkor, de nevét első helyen közölték a vidéki társulatok színlapjai. Komoly és kiegyensúlyozott játékerőt ismert meg Garayban a közönség már első bemutatkozásakor, s gyorsan szeretetébe fogadta. Az ügyetlenül mozgó, s a színpadokon magukat idegenül érző műkedvelők jó szándékú igyekezete mellett úgy állott Garay Béla, mint az elmozdíthatatlan szobor. Az is maradt: mindig uralkodó, legyőzhetetlen erőt sugárzó játékosa a magyar színpadnak, a[140]kitől tanultak és csiszolódtak társai. S az a biztonság, tanító- és szórakoztatókészség, amely játékát jellemezte, megteremtette a közönség biztonságérzetét, a színpadi szereplők megbecsülését és szeretetét is. Lassan-lassan oszladozóban van az a könnyelmű és felületes tévhit, hogy a színész egyszerű, felelőtlen komédiás, hiszen itt nemcsak szórakoztatott. Ha alakító értékéről nem beszélünk, munkája akkor is sokkal többet jelentett, mert a szórakoztatásnál azon a nyelven szólt a közönséghez, amelyet mindenhonnan fokozatosan visszaszorítottak. Annak a nyelvnek szépségeit hirdette, amelyen világhírű írók, tudósok, államférfiak szereztek megbecsülést a magyarságnak. A színész a kisebbségi küzdelmekben az élre került, s ezt a vezetése, mindvégig megtartotta. A cenzúra törölhette, megváltoztathatta a szöveget, a színész feladata volt, hogy egy mozdulattal, sokat jelentő tekintettel, sóhajtással, mosollyal vagy más kifejezéssel megdobbantsa a szíveket, s odataláljon az azonos érzésekhez. A színész is érezte az idegen hatalom külön világának minden hátrányát, s amikor megjelent a színpadon, bármit is játszott, ha a finomságok iránt nem volt közömbös, ki tudta hozni a közös vágyak és álmok, bánatok és szomorúságok minden árnyalatát. Garay Béla ebben tökéletes, játékában nemes és biztos művész volt, akinek egy-egy szereplése olyan élményt jelentett, amelyre ma is szívesen visszaemlékezünk. Mindinkább láthatóak lettek azok a szálak, amelyek a színészek és a magyarság minden rétege között szövődtek minden időkre őszinte barátságot jelképezve. Még a tanyák népének véleménye is előnyösen megváltozott a színészekről. A magyar nemzet megbízottait, küldötteit, mindenkor kedves vendégeit tisztelte az őt felkereső színészekben, s nem a kicsúfolt „festett komédiásokat.” S ez a helyes értékmérés ma is megfigyelhető a délvidéki magyarság részéről, ami igazolása annak, hogy a huszonhárom esztendő mégis igen sok tekintetben tanulságos volt.
*
Garay Béla, aki drámában, vígjátékban egyaránt annyi kellemes órát szerzett Szabadkától Újvidékig hálás közönségének, a felszabadulás után elhallgatott. A színpadok élő ércszobra eltűnt megszokott helyéről, elvonult, és megszűnt szerepelni a nyilvánosság előtt. Küldetését befejezve félreállt, hiszen ma már nincsen szükség egyesületek alkalmi társulataira, a magyarság visszajutott jogaiba, amelyek újra magyar életet teremtettek, és sok mindent előnyösen megváltoztattak. Mégis hiányzik, önkéntelenül is keressük a régi, szokott helyeken, s kérdezzük, hol van, mit kapott, és mit csinál? Nem babérain nyugszik, továbbra is keményen dolgozik a mindennapi kenyeret hajszolva. Megint a falvakat járja, végzi kötelességét, amit az élet parancsol rá. A dolgozó ember nem is várhat mást. Minden adottság között a munka az osztályrésze. Mégis kikívánkozik a kérdés: mivel háláltuk meg Garay Bélának és a többieknek huszonhárom év teljesítményét? A nép nem maradt adósa. Szeretettel zárta szívébe, de mit tettünk mi, hogy Garay Béla, aki most érkezett el harmincéves színészi ténykedésének küszöbéhez, érezze a hála, a megbecsülés osztatlanul feléje áramló figyelmességeit? Ha annyiszor megtaláltuk a módját egyének és kellően előtérbe helyezett érdemek gyors jutalmazására, talán Garay Béla esetében – ha kissé elkésve is –, de mégis jóvátehetünk egy könnyelmű mulasztást.
Kevés értéket adott a délvidéki magyarság a nemzetnek, de azt a néhányat, akit felismert és felemelt, valóban érdeme szerint kellene megbecsülni és jutalmazni. [141]