Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Hanvay Géza: Budánovics Mária, az operaház örökös tagja jubilál

Ünnepi évforduló minden operaénekes számára, ha elérkezik a huszonötödik évhez. Ritka eredmény, akárcsak az aranymise. Az énekhang a legkényesebb hangszer, a gyakori s hosszas használatban már 10-12 év alatt, bizony, többnyire megkopik. Csak kevesen mondhatják el magukról, hogy negyed százada énekelnek az operaházban, és még kevesebbjükről állapítja meg a közvélemény, hogy ilyen múlt után teljes erőben, friss hanggal, változatlan munkakedvvel, művészetüknek érett pompájában működhetnek legelső dalszínházunkban. Ezek közé a kivételek közé tartozik Budánovics Mária, aki a legfelsőbb kitüntetés, a kormányzói elismerés mellett megkapta Palló Imre dr.-ral együtt a „Bánk bán” ünnepi előadásán az újonnan létesített Erkel-emlékérmet, és a felzúgó őszinte, lelkes, ünnepi tapsokból kiérezhette a közönség szeretetét is, minden művész szemében a legjólesőbb bizonyságát nem hiábavaló munkásságának.

[Kép 10] Budánovics Mária

Megkérdeztük a művésznőt, mit érzett az ünneplés alatt.
– Szabadka jutott eszembe, a szülővárosom – mondotta. – Megjelent előttem, a házaival, utcáival, lakóival, és mint valóságos, élő személy az ünnepi tapsok szeretetsugárzásában megölelt engem. Tudom, érzem, a Délvidék számon tartott az alatt a huszonöt év alatt, és mint gyermekére talán kicsit büszke is volt rám, amikor sikereimről és művészi fejlődésemről tudomást szerzett. Meghatottságomban mindenekelőtt forró hálát éreztem a Min[138]denható iránt, hogy ezt a szép napot megérnem engedte, s mindjárt azután szülővárosommal osztottam meg – gondolatban – az örömömet.
Milyen jellemző Budánovics Mária egyéniségére ez a vallomás…
Nem tartozott sohasem a feltűnést kereső vagy törtető, mindenáron való érvényesülést áhító művészekhez. Csendben, szinte észrevétlenül végezte el feladatát, természetesen és kötelességét lelkiismeretesen teljesítve aratta megérdemelt, nagy sikereit, új szerepért, dicséretért, reklámért sohase kilincselt, vélt mellőzések miatt, sértett hiúságból senkinek se panaszkodott, ellenséget sehol se, barátot ellenben annál többet szerzett pályatársai körében.
Ő az a művésznőnk, aki a hétköznapok lankadatlan, szívós küzdelmében esetenként fel se tűnik, de hirtelen, állhatatos lelki szépségével még a közömbös közönség szemében is látható fénnyel felragyog, és azontúl így marad meg mindig hálás emlékezetében. Negyed százada énekel ez a kitűnő művésznőnk az operaházban változatlanul friss, csengő hangon, nemes, nagy kultúrával, művészi átéléssel és komoly hivatástudattal. Szerénységében előkelő, rokonszenves megjelenésében mindig finom és érdekes, énekművészetében megbízható, értékes és kellemes.
Sima, zökkenés nélküli pályát futott be. Első felléptével feltűnt máris, kiváló képességeit azonnal méltányolták, egyre kapta az újabb nagy szerepeket, külföldre is hamarosan eljutott a híre, hívták sűrűn többfelé, de tartósan sehol se maradt el hazájától, itt akart szolgálni s hatni az énekművészetével. Érdemei elismeréséül meglepően gyorsan lett örökös tag. Alig akad operaházunk játékrendjén dalmű, amelyben neki való szerepben ne énekelt volna. Termékenyen, dús aratással telt el huszonöt évi tagsága, s bár mint nélkülözhetetlen szólista erőssége az együttesnek, gazdag tapasztalatait, értékes tudását nem tartja meg magának, hanem készséggel továbbítja fiatalabb tagtársainak, akik közül az ő gyámolítása mellett többen igen előnyösen feltűntek az ország legelső színpadán.
Baráti körben gyakran emlegeti, milyen véletlenen múlt, hogy művészi pályára lépett. Gyermekkorában nem is álmodozott énekesnői babérokról, babákkal és főzősdit játszott kis lábasokkal, a jövőt még serdült leány korában sem tudta volna elképzelni másként, mint a polgári családi élet örökölt keretei között. Unokabátyjai, Kosztolányi Dezső, a költő és Csáth Géza, a tragikusan elhalt író biztatták, majd unszolták, hogy próbát énekeljen Budapesten, a Zeneművészeti Főiskola bizottsága előtt. Felhozták Szabadkáról, és a próba kitűnően sikerült. Tanulmányait olyan eredményesen végezte el, hogy amire példa eddig nem volt, a vizsgán azonnal együtt lépett fel egy operaházi előadáson a rendes tagokkal. Már mint operaházi tag két éven át tanult Madame Caiernál, korának egyik legünnepeltebb művésznőjénél. Ő csiszolta véglegesen szépséges altját.
– De azt, hogy idáig vittem, és bátorságom volt erre a pályára lépni – idézzük befejezésül Budánovics Mária saját szavait –, kizárólag az én drága nevelőatyámnak, gyámomnak, istápolómnak, atyai legjobb barátomnak és tanácsadómnak, a még ma is friss erőben élő Brenner József dr., volt királyi főügyésznek köszönhetem. Ő tanított meg énekelni. Remek muzsikus, minden hangszeren ragyogóan játszik, értett hozzá, hogy már gyermekkoromban felébressze bennem a zene szeretetét, az ízlést, a helyes érzéket a jó s a rossz zene iránt, azt a természetes könnyedséget, hogy otthon érezzem magam a zene birodalmában. [139]