Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Szabó György: A Szépmíves Céh budapesti kiállítása

A Délvidéki Szépmíves Céh március 14-25. között tartja bemutatkozó kiállítását Budapesten, a Műbarát kiállító helyiségeiben. A kiállításon a következők vesznek részt: Ács József, Balázs G. Árpád, Baranyi Károly, Bezerédy Lajos, Csávosi Sándor, Emmanuel Béla, Erdey Sándor, Gyelmis Lukács, Gábor Zoltán, Hangya András, Jakobtsits János, Zombori Kiss István, Oláh Sándor, Petrich Kató, Ruzsicska Pál, Tallián Mária, Tóth István, Veszely Ilona, Diószegi Balázs, Hagyik István, Szervánszky Jenő és Szabó György. A tárlat a délvidéki festők, szobrászok és grafikusok nagy seregszemléje lesz, és ezzel a kiállítással művészeink nemcsak számot adnak a kisebbségi életben eltöltött munkásságukról, nemcsak Bácska vagy tágabban Délvidék sajátos arculatát mutatják be az ország előtt, hanem ezzel a kiállítással kapcsolódnak bele a hazai művészi életbe, hogy alkotásaikkal gazdagítsák a művészi termést, és hittel szolgálják azokat a művészi eszményeket, amelyekhez az elmúlt kisebbségi élet alatt – minden nehézség és elnyomatás ellenére – hívek tudtak maradni.

[Kép 04] Baranyi Károly: Krisztusfej (hársfa)

Hogy mit jelent kisebbségi sorsban alkotó művésznek lenni, képzőművésznek lenni, erről csak az alkothat magának némi fogalmat, aki közelebbről szemlélte az elmúlt huszonhárom év alatt képzőművészeti életünk minden mozzanatát, és aki ítéleteit és a művészettel szemben való magatartását nem kizárólag a művészi munka mineműségére alapozta, hanem az alkotáson és a művészen keresztül megpróbálta meghatározni a művész viszonyát nemzetéhez és a művész viszonyát az idegen országhoz, amely nagyon szűken mérte a kenyeret a kisebbségi művésznek.
A szlovákiai magyar művészek albumot adtak, és az albumhoz gróf Csáky Mihály írt előszót, és fogalmazta meg világosan és érthetően a kisebbségi művész hivatását és viszonyát nemzetéhez: „Küldetése van minden magyar művésznek a kisebbségi sorsban. Hivatása az, hogy kifejezze a magyar lelkiséget, képbe formálja mindazt, amit a művészet magasabb fokon ki tud fejezni életünkből, hogy megértesse: munkája a magyarsághoz szól, és a magyarságot szolgálja.” Tömörebben aligha határozták [133] meg a kisebbségi művész magatartását nemzetéhez és tudjuk, hogy nemcsak a szlovákiai magyar festők maradtak hűek nemzetükhöz, hanem a délvidékiek is.

[Kép 05] Gyelmis Lukács: Ada arcképe (olaj)

Hisz a kisebbségi mivolta egy alkotónak már önmagában véve is olyan eredendő hiba, amely kizár minden érvényesülési lehetőséget, hát még olyan művész, aki megkísérelte kifejezni a magyar lelkiséget, aki magyarul szólalt meg a vásznon vagy az agyagban! El kellett vesznie, el kellett hallgatnia az ilyen művésznek, bármilyen nagy tehetség volt is. Az elhallgattatásnak is megvoltak az eszközei. Gondoljunk a kalemegdani kiállítóhelységekre, a Zuzorić Cvijeta társaság és egyéb művészeti társaságok kiállításaira! Hány kisebbségi művész, hány magyar állított ki, és ha érvényesülni akart, meg kellett tagadnia magyarságát, és idegen név alatt, idegen nemzet fiaként kellett szerepelnie. A magyar azonban szemérmes, és inkább vállalja a legmostohább művészsorsot: a kenyértelenséget, a nincstelenséget, a tengődést; nem megalkuvó fajta. A kisebbségi magyar művész a megszállás alatt egy olyan embertípus volt, amelyhez az emberek félve közeledtek. Kétes egzisztencia, különc ember, és sohasem tudták a művészemberek [134] munkáját értékelni, és nem tudtak elégtételt adni azokért a bántódásokért és sérelmekért, amelyek az alkotót más oldalon érték.

[Kép 06] Veszelyi Ilonka: Tánc (fadombormű)

Ma már mindezen túl vagyunk. Ezek a problémák már a délvidéki magyar képzőművészet történetéhez tartoznak, és annak lesz kötelessége tárgyilagosan és a tények kíméletlen feltárásával elősegíteni művészi életünk teljes megismerését.
Amikor a Műbarát helyiségeiben megnyílik ez a tárlat, amelynek megnyitásán részt vesz minden magyar vezető személyiség és közéleti nagyság, úgy érezzük, hogy a kiállítás elégtételadás a kisebbségi sorban elviseltekért. Sőt több! Egy új korszak kezdete, út a kibontakozás felé, egy lépés a délvidéki és magyar művészet megteremtéséhez.