Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Élvezet-e az élet célja, vagy csak küzdelem a létfenntartásért, esetleg kötelességteljesítés valamely ismeretlen rendeltetés akarata szerint: ki tudná azt megmondani? A tudomány nem is tartja magát illetékesnek e kérdések eldöntésére, és átengedi azt a hitnek. Nincs is sok értelme a meddő töprengésnek az élet céljáról, mert hiszen, még ha sikerülne is a fátyol mögé látnunk, mely a földi történés lényegét előlünk eltakarja, akkor sem tudnánk változtatni létünk alapjain, és kijelölt földi pályánkat akkor is csak úgy kellene megfutnunk.

Ámde életünk célszerű berendezése, lelki megelégedésünk és kielégülésünk megszerzése nem meddő filozofálás, nem valamely rögeszme utáni hajsza, hanem mindenkinek leggyakorlatibb, legkísértőbb, legéletesebben egyéni problémája, melyet valahogyan meg kell oldani – akár gondolkozunk rajta, akár nem.

Mindenkinek életében az élvezet és életöröm úgyszintén a kultúra által teremtett életföltételek: a legdöntőbben befolyásolják az élet alakulását. Sokan azt állítják, hogy a kultúra fejlődésével teremtett életföltételek megrontják az élet élvezetét, és hogy egyedül a természetes élet az igazi életöröm hordozója (Rousseau, Spengler!); mások szerint éppen a kultúra teremti meg az igazi élvezetlehetőségeket és ad igazi értéket az életnek.

Ebbe a nagy és sorsdöntő vitába szól bele a freudizmus legújabb pszichológiai iránya, melyet maga Freud tanár fejt ki két legújabb munkájában.

Freud szerint a kultúra az emberi közösség megteremtésében és kiszélesítésében áll: a családtól az egész emberiség közösségéig. A kultúra első ténye és csírája az ősatya ellen szövetkező testvérközösség megteremtése, mellyel együtt jár az első bűnbeesés és bűntudat. Mert az emberi kultúra két alapösztönünk: az Erósz és a Halálösztön harca. Az Erósz mint szerelem és szublimált formájában mint szeretet: összeolvasztja az embereket, a Halálösztön, mint romboló és pusztító agresszió, éppolyan erővel szét akarja szakítani az Eros művét. Minél nagyobb a szeretetközösség, annál nagyobb az agresszió ereje is, és a kultúra ezt az agressziót a bűntudattal és a lelkiismerettel akarja fékentartani. Ámde ez oly nagy [519] lemondással és önmegtagadással jár, hogy a kultúrember nem érzi jól magát a kultúrközösségben, mely pedig az élet biztonságát és élvezetét volna hivatva emelni. A biztonság ugyan növekszik, de ugyanoly arányban fogy az élvezet, mert a harcias, támadó ösztönök működtetése nélkül nincs igazi élvezet.

Az élet céljáról – ha erről egyáltalán beszélhetünk – csak azt tudjuk, amit minden ember keres az életben s ez az élvezet. Ámde úgyszólván lehetetlenséget hajszol az ember, mikor élvezetet keres; mert az élvezet, mihelyt tartósabb, már el is veszti élvezeti jellegét és unalmassá, ízetlenné válik. Csak ellentéten: a fájdalmon át vagyunk képesek esetleg az élvezetet megszerezni. Szenvedés ellenben minden oldalról fenyeget, különösen a külvilág, saját testünk és embertársaink részéről. Kiváltképpen ez utóbbit érezzük nehéznek és igazságtalannak, míg a természet és a testünk által okozott szenvedéseket elkerülhetetlennek tartjuk. De az emberek és a társadalom felől érkező bajok is valószínűleg ugyanolyan természetesek és elháríthatatlanok, mert még nem volt társadalom, mely ezeket kiküszöbölhette volna.

A társas rend akkor vált lehetővé, mikor egy többség alakult ki, mely minden egyesnél erősebb, s amely az egyéni erőszakkal szemben a jogot teszi szabályozó erővé. Az igazság érzete, az »igazságosság« – nem más, mint a jogrendnek mindenkire egyformán leendő kötelezése.

Az egyéni szabadság tehát nem a kultúra vívmánya. Hiszen az egyéni ösztönök szabad kiélése nagyobb a primitív társadalmakban és legnagyobb volt a kultúrfejlődés kezdete előtt. Az egyéni szabadság tehát lehet kultúraellenes is, ha visszaüt primitív fokára, s ha minden társadalmi korlát ellen irányuló; de lehet kultúrfejlesztő is, ha csak az igazságtalan és nem mindenkire egyformán mért korlátozások ellen támad. Ez a forradalmár szabadságharca, az igazságtalan egyéni korlátok ellen.

*

Hogyan keletkezett a kultúra, ha az egyén céljaiban a szabad élvezetszerzésben nem foglaltatik benn?

A család adta meg erre a lökést. A primitív család az ember egész éven át való párzási ösztönén alapszik. A családfő hatalma mindaddig korlátlan, míg a fiak szövetsége meg nem teremti a »tabu«-ban, az érintési tilalomban az első jogot és az első szövetkezést.

Honnan jön a kultúrába a zavaró, boldogságellenes vonás? A szerelem, az Erósz, mely a családot alapította, céljában [520] megváltozott; a testvérek közötti és az embertársak közötti szeretet formájában szublimálódott, megnemesedett és a kultúrközösség szolgálatába állott. Ez által összeütközés jött létre a család és a társadalom között. A családból való kiválás ezért történik mindenféle felavató szertartások között. A nők mindinkább a család, míg a férfiak mindinkább a kultúrfejlődés szolgálatába állanak.

A kultúra mindig a kultúrközösség, a társadalmi szervezet kiszélesítésén dolgozik, és ez együtt járt a nemi élet bizonyos fokú korlátozásával. Ez már a »totem«- kultúra, mely a törzsi élet fokán felállítja az első nemi korlátot: a vérfertőzés tilalmát. Mai kultúránkban a gyermek szexualitását lehetőleg későre toljuk ki. A megengedett szerelmi élet is a legitim, monogám házasság folytán erősen korlátozott. A kultúrfejlődés iránya – bármit mondjon is a háború utáni felületes irodalom, és bármennyire félrevezetők is ennek a zavaros, átmeneti korszaknak szerelmi kilengései – mégis a minél teljesebb monogámpárválasztás és monogámházasság felé mutat. Az időnként – mint korunkban is – fellépő poligám ösztönök: csak egy elmúlt kultúrkorszakra visszaütő, dekadens jelenségek, és nem lehetnek semmiképpen az eljövendő, fejlettebb kultúrélet szerelmi iránymutatói.

Viszont az ily erős szerelmi korlátozásokat sok erős szerelmi életű egyén csak nehezen tűri, miért is a kultúrközösség is kénytelen néha szemet hunyni a szerelmi kilengések láttára. Ebből táplálkozik a humoros vígjátékok nagy tömege, melynek alapja a házasélet sok kisebb és nagyobb perpatvara és szerelmi botlása.

*

A szerelmespár teljesen önmagának él. Erósznak itt sikerül rövid ideig két embert teljesen eggyé olvasztania. De a társadalom nem állhatna fenn ilyen, csak önmaguknak elő szerelmespárokból. A kultúrának, a szexuális szerelem rovásara ki kell terjesztenie a szeretetközösséget egy egész nép, sőt idővel talán az egész emberiség tagjaira. Ezért a kultúra eddig elért legfőbb ideálja: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.

Ámde ezzel szemben tény az, hogy az emberben jó adag támadóösztön is működik, mely őt akkor is támadásra és kegyetlenségre serkenti, ha mások nem támadták meg. Ezt a támadó, tehát antiszociális hajlamot ismeri föl a kultúra a maga legveszedelmesebb ellenségének és ezért a puszta érdek és munkaközösséget nem tartja elegendőnek az emberek és népek közötti együttműködésre. Tény az, hogy az ösztönök és [521] szenvedélyek erősebbek a reális megfontolásoknál, tehát a politikában is. Innen van az, hogy a gazdasági tények és érdekek erejénél fogva egymásra utalt népek: sokszor ösztönös ellenségeskedéssel állanak egymással szemben, mert hiányzik közöttük a történelmi és kulturális életből folyó szeretetközösség.

A kommunisták véleménye szerint az eredetileg jó emberi természet megrontója a magántulajdon, mert hatalmat ad egyik embernek a másik kihasználására és elnyomására. Azonban nem a magántulajdon teremtette meg az ember támadóösztöneit, mert ezek megvoltak már az ősi, magántulajdon nélküli hordában is. Ha a tulajdonjog megszüntetésével az ember támadó hajlamai gazdasági téren nem működhetnek, akkor ezek máshol: talán a nemi élet vagy a sport vagy a gyarmatosítás terén bukkannak újra fel, és ott fognak harcias hajlamokba átcsapni.

Bármilyen nagy a kultúra által teremtett szeretetközösség, kell hogy abban hely maradjon bizonyos fokú harcias tevékenységnek is – mondja Freud –, másként az élet élvezete megcsorbul, s az ember rosszul érzi magát a saját maga teremtette kultúrában. (Das Unbehagen in der Kultur!)

Ezért van rokonnépek, szomszédházaspárok között a legtöbb apró perpatvar, viszály. Jó testvérek veszekednek, ezt mondja a régi görög közmondás is.

Általában minél nagyobb a kultúrfejlődés által létrehozott szeretetközösség, annál erősebb a támadó, pusztító vágy, és ha ennek kifelé nem nyílik működési tere, akkor ösztönelfojtás és ezzel bűntudat és lelkiismeret-furdalás lép fel, mely annál erősebb, minél fejlettebb a kultúrközösség. Az ösztönök ugyanis mindig kétirányú megnyilatkozásúak: minden szerelmi és szeretetnyilvánulási érzés ugyanolyan erős támadó, pusztító hajlam kíséretében lép föl. Mint ahogy nincsen északi mágnesség ugyanolyan erős déli mágnesség nélkül, úgy Erósznak, a szerelemnek előretörése sem történhetik nagy ellenfelének, a Halálösztönnek megfelelő mérvű romboló tevékenysége nélkül. A kultúrfejlődés éppen abban áll, hogy ennek az agresszív halálösztönnek a működését fékentartsa: vagy távolabbi területek, veszélytelenebb célok felé irányítsa (szublimálja) vagy, hogy a bűntudat fokozásával a kultúremberre sokszor elviselhetetlen, befelé forduló, lelki nyomást gyakoroljon, és az idegesség erősödésével leszállítsa az élet értékét.

Végeredményben tehát Freud és a pszichoanalízis pesszimista módon fogja fel az életet. Freud szavai szerint: a kultú[522]ra céljai és eszközei nem állnak összhangban egymással, és az egyén szenved a kultúrfejlődésben. A kultúra értékéről nem lehet beszélni, mert a kultúra minden előretörése, az agresszió minden elfojtása növeli az egyéni élet megkötöttségét és az élvezet eltompítását; az élet biztonsága és kényelmessége a kultúra legfőbb vívmánya, de ezt az egyén drágán fizeti meg: a vágyelfojtással és a neurózis növekedésével. Az agresszió szabad kiélése, a harcias ösztönök működése veszélyezteti ugyan az élet biztonságát, de az egyén benne boldogabbnak érezheti magát. Ezért a pacifizmus nehezebben hódítja meg a tömegeket, mint a gyűlölködő, harcias nacionalizmus. A Briand-féle európai összefogás és a békés, demokratikus, építőmunka ezért halad oly nehezen előre, és Mussolini fasiszta imperializmusa meg Hitler fajvédő sovinizmusa ezért hódítanak annyira tért. A kultúrközösségnek egy európai vagy még nagyobb népközösség felé való kiszélesedése tehát csak rendkívüli nehézségek és sok-sok akadály legyőzése után következhetik be, és valószínűleg az agresszió bolsevista és fasiszta hullámveréseinek kell előbb magukat kitombolniuk, hogy Erósz, a szeretetközösség újabb lépést tehessen előre.

*

A fentiekben ismertettük a modern pszichoanalízisnek az élvezet és kultúra problémájában elfoglalt nem éppen vigasztaló álláspontját. De a pszichoanalízisnek minden érdeme és a társadalmi lélektani kutatásokat megtermékenyítő, frappáns sikerei mellett sem nyugodhatunk bele ebbe a végső következtetésbe, és a kultúra igazi értékének és békés vagy harcias természetének eldöntésében élnünk kell a kritikai megfontolás fegyvereivel.

Kétségtelen, hogy találó a pszichoanalízis ama megállapítása, hogy ösztöneink és érzelmeink ambivalens természetűek. Minél erősebb a szerelmi libidó, annál több pusztító, szenvedő elem is kerül bele. A csókban sok van a harapásból és a szerelmi boldogság nem lehet zavartalan. Összetűzések, féltékenység nélkül a szerelem ellanyhul, ellangyosodik, és megszokás lesz belőle.

A végkövetkeztetés Freud tanár szerint az, hogy a pusztító és szenvedő elem csökkentésével a kultúra minden előretörése az ellentétes libidót: az örömérzelmeket és az élet élvezetét is csökkenti. A kultúra tehát nem érték, hanem elháríthatatlan természeti folyamat, mely éppen úgy nem célozza és nem is hozza meg az emberi boldogságot, mint más természeti történés. [523]

Az első dolog, ami kihívja a kritikát ebben a megállapításban az, hogy Freud a szublimálás jól ismert fogalmát itt nem alkalmazta. Az eredeti rombolóösztön megnemesült, kulturális cél felé is irányulhat anélkül, hogy az ösztön működése által okozott öröm és élvezet lényegesen csökkenne. A harcból így lehet birkózóverseny, a nomád vándorlási ösztönből felfedező út.

De alapvető és legfontosabb ellenvetésünk a freudizmus kultúrpesszimizmusa ellen a fejlődési elv, az evolúció kikapcsolása. A freudizmus két változhatatlan és ellentétes irányú alapösztönre építi fel úgy az egyéni, mint a társas élet minden megnyilvánulását. Maga ez a két ösztön: a szerelem és a rombolás ösztöne nem változhatik, és mennyiségük is mindig állandó; csak megnyilvánulási módjaik s a tárgyak, melyekre irányulnak, lehetnek különbözőek. Röviden: Freud az emberi természet s egyáltalán az élet alaptermészetének változatlanságát hirdeti, s ezzel tagadja egy nemesebb, boldogabb emberi élet elkövetkezését is.

Mai összes tudományaink és egész kultúránk a fejlődés alapján áll. Már előre is valószínűtlen, hogy éppen az ösztönélet terén – pedig az ösztönökön nyugszik a freudizmus egész épülete – ne következnék be semmiféle változás. A ködfoltoktól a bacilusig, a művészetektől az államformákig mindenütt haladás és fejlődés mutatkozik, csak éppen a szerelmi és harci ösztönök s az egyéb emberi ösztönök maradnának meg eredeti, ősi minőségükben és erejükben?

Nemcsak elméleti, hanem tapasztalati tények is azt bizonyítják, hogy az ösztönélet sem kivétel a fejlődés világtörvénye alól. Igaz, hogy a kegyetlenség és harcias vadság romboló ösztönei napjainkban is elég elevenek még. Legtöbb kortársunk szem- és fültanúja a forradalmi és ellenforradalmi idők véres kegyetlenkedéseinek, az ősi vadállat ébredésének a kultúremberben. De azért a tárgyilagos és objektív szemlélő azt is meglátja, hogy még ez a fölébredt vadállat is lehetőleg elbújik az ilyen gaztettek végrehajtásánál, holott nem is olyan régen: egy kivégzés vagy kerékbetörés nyilvános népünnepély számba ment. Látjuk azt is, hogy mindinkább növekszik azoknak a száma, akiknek a kegyetlenség vagy a mások szenvedése szinte fizikai fájdalmat okoz, akiknek a véres harc és a rombolás többé nem szerez élvezetet. Nemcsak a vér látására feltámadó túlfinomult, szinte hisztériás irtózásra gondolok itt, hanem teljesen normális egyéneknek a békés munkában való nagyobb kielégülésére, a »kín és a kéj« gyönyöreinek háttérbe szorulására. [524]

Míg a primitív embernél a rendszeres munka a legnagyobb kín volt, melyet csak a kényszer vagy az éhség nyomására vállalt el és lehetőleg a nőkre vagy a rabszolgákra hárított át, a mai embernél a hivatásos munka már tartós és egyenletes élvezet forrása. És ez az élvezet előreláthatólag fokozódni fog a jövőben, ha egy célszerűbben kialakult társadalmi rend lehetővé teszi majd az egyéni hajlamoknak megfelelő munkaválasztást és a munkaeredmény teljesebb kiélvezését.

Ugyancsak a szerelmi ösztönéletben, bár a poligám ösztönmaradványok még ma is elég erősek, a válogatás nélküli ösztönkielégítés helyett a szeméremérzés fejlődése, a párválasztás és a tartós, monogám együttélésre való törekvés, valamint a lelki harmónia keresése és az utódok közös fölnevelése jellemzik a kultúrember haladottabb szerelmi életét. És semmi jel sem mutat arra, hogy a két nem a kultúréletben kevesebb örömöt találna, mint a primitív társadalomnak, a szeméremérzés és nemi tilalmakkal kevéssé korlátozott nemi élete keretében. Sőt, ma a két nem puszta társas érintkezésében is, az élvezetnek, az intellektuális örömnek olyan forrása áll nyitva, amelyből a primitív és kultúrátlan vadember soha nem ihatott, mert alacsonyabb kultúrfokon a nő csak mint tisztán testi lény nyújt örömöket.

Mindezen megfontolásokból következik, hogy a freudizmusnak azon alapvető állítása, hogy az ember két alapösztöne: a kulturális szeretetösztön és a destruktív, romboló harci ösztön lényegében nem változhatik, és egyik a másikat tartósan ki nem szoríthatja, le nem győzheti, legalábbis kiegészítésre szorul. Freud azt mondja, hogy az állati társadalmakban (méhek, hangyák stb.) a kétféle életösztön egymást tökéletesen kiegyensúlyozta, és ennek következtében állott meg az állatok kultúrfejlődése egy változatlan fokon. Az embernél azonban az Erósz sokkal erősebb, hatalmasabb fejlődésre képes, és így még a kultúrfejlődés, de vele az agresszió, az idegesség és a szenvedés is további haladás előtt áll.