Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Banó István: Vámbéri Gusztáv: Hazatérők

Nem szereti a rímet s csak füllel észlelhető rímpárokat használ. Mintha félne a csattanótól, a sora befejezésétől. Egy gondolatot megkap s vele rohan ki a költeménye végén. De addig küzd a saját formáival. Érti a vers zenei keverését, versei mégsem tökéletes szabadversek. Térbeni megfigyelései vannak, a nyugalommal szemben mégis érzéketlen. Értékesebb témáit is elsieti. (+7°). Okos és szerető szava van az éjjeli munkásokhoz, a délben szunyókáló paraszthoz s tudja, hogy a főváros, ez a „nagyúri ostoba”, néha tréfába fojtja poéta fiát is.
Impressziói frissek s alig van ideje a mélybemerülésre:
s a költő az olajos gépek között
„Így múlik az emberöltő
írja versét, temetve
tűnő estét.”
A gépek foglalkoztatják s versei is dübörgések. Elődeit Kassákéknál kell keresnünk. Indulásával szép megoldásokat igér. Nem közömbös, hogy legszebb verseit az Istenről írta. (Alvók, Út)

2. Hegedűs Bite Dániel: Mint a levél a szélben
Officina 1942.
Szily Ernő

A cselekvés és életrevalóság embere, a munkáé és a szabadságé, aki a múltra nem lehet büszke, de hisz a kínjaiból születő holnap emberéhen. (Mese a romok közül). Fekete hegyek között számkivetve a szabadságról és honi testvéreiről csodálatosan bátrat álmodik. A dalról és a dal sorsáról is megvan a maga különvéleménye. Képei sokszor zavarók s Ablaknál c. verse bizonyítja, hogy hajlamos a túlzsúfoltságra. Költészete tág területen mozog, újat még sem tud nyújtani. Leíró versei a legjobbak. (Este lett, Öreganyám). A kötet utolsó verse az egyetlen szép líra:
„Minden ős kőtábla összetör ma,
porba hull unt szabály.
Szépnek halálán zokog a lélek
és vigaszt nem talál.” [478]