Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Lévay Endre: Egy egyesület ünnepel…

Négy fal közé szorított, kicsiny közösség, szilárd magyar sziget, amely sokkal többet jelentett a szabadkai magyarságnak, mint amennyit az „egyesület” elnevezés sokszor szinte együgyűen egyszerű létével és címével jelenthet. A szabadkai Népkör több volt, mint egyesület. Falai között magasabb hullámokat vert az élet, mert itt nem önképzőköri, műkedvelősködő szellem rakosgatta vidéki fészkét, hanem sajogva, verejtékezve érett egy darab zárt magyar történelem.
Immár hetvenéves távlatból kell nézni ennek a csodálatos utat megtett közösségnek az útját. Hogy ismét magunk elé idézzük, vissza kell nyúlni messze a múltba, ahol a Bach-korszak kapui becsukódtak, s a déli végek derék magyarjai Kossuth-zászlót bontottak a bácskai búzamezők fölé. A képzelet szárnyain vissza kell szállnunk a múlt század fölé, hogy a szabadságharcot veszített, tragikus magyar élet berkeibe bepillanthassunk, és kikeressük azokat a mélyben szunnyadó erőket, amelyek „a törik, de nem hajlik” jelszavával idelent otthont építettek a magyar szabadság és függetlenség halhatatlan gondolatának. Milyen nagy elszántság és mennyire a szívekben gyökerező szent hit kellett ahhoz, hogy ez a hajlék megteljék a tiszta magyar szellem termékeny levegőjével, föloldja végre a megmerevedett, halált jelentő passzív rezisztenciát, és bátran fölmozdítsa a magyarságot az újjászületés zászlója alá.
Ők a legnehezebb feladatra vállalkoztak. Mert nincs keservesebb és nehezebb feladat, mint egy alvó vidéket és haldokló népet ébresztgetni. Az izmot és ideget elernyesztő közönyt leküzdeni, és a nagy elhagyatottságban saját kis erőikre támaszkodva mindent önmagukból venni, és mindent önmagukból kifejleszteni. A sötétségben világosságot gyújtani, a lelkek sivárságába a töretlen hit virágait ültetni, és utat nyitni a szabad magyar gondolat fejlődésének. És hinni abban, hogy a szerény, jelentéktelen eszközök majdan jelentőségteljessé válnak, és az egyszerű munka apró tégláiból évtizedek verejtéke árán mégis megszülethetik, fölemelkedhetik ennek a gyászos, szellemben kietlen vidéknek magyar panteonja. És meghalni abban az erős hitben, hogy ha már ők nem fejezhették be, majd a kései unokák talán az ő hagyatékukba lépnek. És ugyanolyan bátorsággal s elszántsággal dolgoznak, s talán majd be is fejezik a megkezdett új honfoglalást.
Ha hitük még nem is vált valóra, de az unokák már nyomdokaikban járnak, és fölismerték áldozatos életük jelentőségét. Munkásságuk átívelt a századforduló nagy szakadékán, s a régi magyarság törekvése itt új politikai és történelmi adottságok közepette az új magyarságot teremtette meg. A gondolatok, nemes szándékok onnan hajtottak ki, és itt lombosodtak magyar életté, s a magyar jövő eljövetelébe vetett hitük a mában erősödött sziklaszilárd magyarságtudattá. Ezért a letűnt hetven év nem választhat el bennünket a múlttól, hanem összeköt, és a jelent a magyar történelembe ágyazza.
Zászlóhajtással fordulunk a múlt felé, ahonnan nem a régi dicsőség fénye csillog, hanem áldozatos munka tiszta mezeje látszik.
Elindulás
Bácska nemzetiségektől színes vidékét évszázadok óta formálja a történelem, s a magyarság e színfoltok között folyton váltakozó keretben és változó szerencsével alakítja a maga életét. A fejlődés állandó mozgásában hol közelebb, hol távolabb kerülnek a nemzetiségek: összefognak valamennyien, vagy farkasszemet néznek egymással, de az együttélés és az egymásra hatás itt örökös.
A múlt század második fele a látszólagos megbékélés szellemét hozta: a kiegyezés utáni idők levegője volt ez, telítve a pillanatnyilag föloldódott feszültséggel és letargiával. A Bach-korszak két évtizedes szorításától elalélt testben las[130]san indult meg a vérkeringés, s nagy nehezen támadt föl az új magyar közélet. Az életre keltés a mesterséges légzésre hasonlított a nemzetiségek polgáriasodó rétegeinek asszimilálódásával. Bár a pánszlávizmus szelleme ott pislákolt még a bácskai szlávok szívében, s ígéretei nem homályosultak el egészen, de a nemzeti öntudat a magyarságban volt erősebb, haladottabb, s az egyengette a szabadkai bunyevácság fokozatos föloldódását is a magyar közéletben. A szabadság és függetlenség újjáéledt gondolata így nemcsak a magyarságban, hanem a nemzetiségekben is termékeny talajra talált, s mind több erővel gyarapította a küzdők lassan kibontakozó táborát. Olyannyira, hogy a társadalmi és politikai fejlődés nemcsak közkatonákat verbuvált soraikból, hanem vezéreket is lökött az élre.
A bácskai sorsközösség parancsa volt ez.
Ez a légkör pattantotta ki egymásután az új magyar közösségeket, amelyek pártpolitikai célokkal a két évtizedes passzivitást akarták egy csapásra megsemmisíteni, s újra porondra állítani a magyar politikai élet harcosait. Asztaltársaságok, olvasótársaságok, olvasókörök és különböző társadalmi egyesületek égisze alatt alakultak meg a magyar nemzeti csoportok szerte az országban. A Kossuth-képek, lobogók és emléklapok egyenként előkerültek a pókhálós padlások rejtett zugaiból, a régi magyar kúriák lomtárából. Előjöttek a már-már elveszettnek hitt magyar értékek, féltve őrizett magyar ereklyék. Abban a hitben, hogy most végre ismét fölvirradt a cselekvések napja: előjöttek a napvilágra.
1872. január elsejét jelezte a kalendárium, amikor Szabadkán is előszedték a kifakult, kirojtolódott Kossuth-lobogókat, a Kossuth család nagy, aranykeresztes tablóját; a kokárdákat, az érmeket, szalagokat, és újra ünnepnapot ültek. A magyar ünneppel kezdi az új életet: ünnep nélkül nincs is, nem is lehet lelkes indulás. Így ünneppel indult akkor a szabadkai régi magyarság, és megalakította a város nevének súlyát növelő egyesületét: a Népkört. A mozgalom a negyvennyolcas eszméket tűzte lobogójára, s ezzel a jelszóval gyűjtötte össze Szabadka magyar társadalmát. A legszebb indulás volt. És akik az élen álltak akkor: bácskai magyarok voltak. Nevükben, hitükben és magatartásukban a bácskai magyar világot jelentették. Mukits János, Mukits Aurél, Varga Károly, Szkenderovics János és Mukits Ernő.
A szabadság és függetlenség gondolata már a megszervezés napjaiban termékeny talajra talált. Mert nem az erőszak, a rábeszélés, a közismert politikai agitálás lökte a magyarokat az új közösség felé, hanem – talán azt mondhatnók – ösztönösen fordultak a kezdeményezők felé. Belső indítás mozdította őket cselekvésbe: a dolgozni akarás és a szabadság után való állandó sóvárgás állította őket egy sorba. A kicsiny város nagy visszhanggal felelt a hívásra. Már a megalakulásnál négyszázötvenen voltak, s a tagok száma rövid idő múlva közel ezerre emelkedett. Az egyesület erejét társadalmi súlya is növelte, mert a tagok soraiban foglaltak helyet a város legkiválóbb polgárai: értelmiségei, iparosai és magyar parasztgazdái. Csodálatosan hangzik talán ma, de az „úr” és „paraszt” sokat hangoztatott összefogása náluk már akkor sem volt puszta szólam, sem divatos jelző vagy kortesfogás, hanem az egyesületet életre hívó eszmének a mély, igaz tartalma és tökéletes megvalósulása. Csak ilyen tökéletes összefogás eredményezhette azt, hogy a Népkör alig pár hónapos működése után törvényhatósági bizottsági tagokat állított a város élére, belenyúlhatott a város igazgatásába, irányt szabhatott a munkában, és maradéktalanul érvényesítette elgondolásait. Fejlődésében mérföldes léptekkel haladt tovább, hatásköre mindinkább kiszélesedett, és 1872 áprilisában elnöke, Mukits János a város polgárságának akaratából elfoglalta a polgármesteri széket. Irányító szerepe teljesen kibontakozott: a város politikai életének központja a Népkör volt, és ebben az időben a város közügyeinek irányítását az egyesület falai közül diktálták. [131]
Ám a politikai szerepet az idő alakítja, formálja, növeli vagy semmisíti meg, mert állandó változások hullámzásában él. Politikai szerep lehet erős, tartós, de állandó soha. Így a Népkör politikai szerepe is csak néhány esztendeig volt tartós, mert a belpolitikai élet változott, és törekvéseiben, irányzatában új medreket keresett magának. A belpolitikai élet váltakozó szelei 1875-ben már más közösségek vitorláit duzzasztották az országban: így Bácskában is új politikai alakulatokat hívtak életre. A szabadkai Deák-körből megalakult a Szabadelvű Párt, az új politikai áramlattal került a város élére, mert irányzatával megfelelt az idő és a kormány követelményeinek. A Népkör politikai szerepe és tekintélye fokozatosan csökkent, s a nyolcvanas esztendők elején elhallgatott a politika az egyesület falai között.
A politikai szerep megszűnésével a belső erő nem ingott meg: az egyesület élén előrelátó vezetők állottak, és tudták, hogy közösségük megérett már a tartós szerep vállalására is. Ekkor bontakozott ki az a magyar kultúregyesület, amely a déli végek legerőteljesebb magyar kultúrotthonának letéteményese volt. A munka színvonala fölülemelkedett a politika örökös hullámzásain, s a magyar művelődés a betű szolgálatába állott. Az egyszerű otthon falai között megszületett a könyvtár, amelynek elnyűtt kötetei még ma is ott állanak a Népkör polcain, és sárguló, töredezett lapjaikkal, fakuló betűikkel hirdetik a derék ősök szebb emlékeit…
Függetlenségi Kör
Az idő szekere lassan a millennium felé kullogott. Az ezredév ünnepi levegője már a kilencvenes évek elején betöltötte a magyar közéletet, és a politikai berkekben is újabb lehetőségek nyíltak a fölkapcsolódásra. A pártpolitikai törekvések újabb ígéretekkel indultak útnak, mert minden magyar nemzeti közösség szármára teret engedett a második ezer év küszöbén álló magyar történelem.
A Népkör ismét politikai szerepre vállalkozott.
A függetlenségi eszmék újabb hullámai a kilencvenes évek vége felé értek el a Délvidékre, kedvező légkört teremtve az ilyen irányú politikai alakulatok újjászületéséhez. A negyvennyolcas eszmék hívei ismét fölfigyeltek, és kiléptek a hallgatás, várakozás falai közül. Szabadkán a Népkör régi gárdája teremtett fészket a gondolatnak, és Függetlenségi Körre is változtatta a nevét, hogy azzal is demonstrálja a melléállást. A múlt emlékei ennél a szakasznál is nagy erők fölmozdításáról beszélnek, a számok és nevek nagyrészt ugyan a feledésbe mentek, de a közösség történelmi jelentősége a város történetének följegyzései között ma is megtalálható. A Népkör a függetlenségi eszmének nemcsak szabadkai, hanem megyei központja lett, és politikai szerepe így az egész déli magyar alföldre kiterjeszkedett.
Lelkes és áldozatos emberek állottak akkor is az egyesület élén. A tevékenység most már kétirányú volt, mert a politikai szervezés mellett a magyar kultúrának is derék munkásai akadtak abban a munkatáborban. Ezt az áldozatos munkát dr. Mukits Simon elnök, Vargha Károly és a többi vezetők személyes példával is propagálták. Ők voltak azok a derék magyarok, akikben az eszme nem a hangzatos címhez vezető létrát jelentette, hanem a belső átalakulást, az áthasonulást olyan emberré, olyan dolgozóvá, amilyent az idő, a történelem megkövetelt. Egy-egy portré abból az időből ma is tanulságként emelhető ki a jelen dolgozói elé, hogy lássák: mit jelentett teljes erkölcsi felelősséggel akkor a magyarság élén állani. Mennyi lemondást, mennyi beletörődést, milyen nagy munkabírást és megtörhetetlen lelkesedést!
Az elkövetkezendő küzdelmes korszakokban ezek a példás erények lebegtek a dolgozó szabadkai magyarok előtt…
(Folytatása következik) [132]