Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Banó István: Fáy Aladár: A magyarság díszítő ösztöne

Nagy érdeklődéssel vettük kezünkbe ezt a könyvet, gyönyörűséggel, élvezettel olvastuk és boldog, kielégítő megnyugvással tettük le, de azzal az érzéssel, hogy még sokszor fogjuk a kezünkbe venni.
A mai magyar tudományos és szépirodalom egyik legégetőbb problémája önmagunk, magyarságunk megismerése. Tudósok szervezkednek a magyarság egyéniségének kikutatására, nagy írók mélyülnek el önmaguk, a mai események, a történeti múlt szemléletébe, hogy a magyarság arculatának egy-egy újabb vonását derítsék ki. Ez egyrészt a tudatosodás, az önismeret boldogságával jutalmaz meg, másrészt a komoly építő munkának szolgálhat alapjául.
Fáy Aladár munkája is ebbe a vonalba tartozik. A népi díszítőművészet alkotásaiból akarja kielemezni a magyarság díszítő igényét, ízlését, „díszítő ösztönét”, amely nem más, mint a magyar lelkiségnek a népi díszítő művészetben való megnyilvánulása. Ezt a nagy feladatot a kevéssel sokatmondás nagyvonalúan egyszerű módján tudja megoldani. Vizsgálataiban a díszítőművészet általános törvényszerűségeiből, a díszítő hatások lélektanából, a díszítés lehetőségeiből indul ki, és csak azután keresi, hogy a ma[476]gyar nép ezeket a lehetőségeket hogyan használja ki, merre fejleszti. Azáltal hogy a magyarság díszítő ösztönét meghatározza, megkülönböztetően el is választja más népek díszítőművészetében jelentkező sajátoságoktól. Ez az elkülönítés sohasem merev, hiszen ugyanazon díszítő lehetőségek más-más ízlés által alakított megnyilvánulásáról van szó.
A könyv szerkezetét a díszítés módjainak az általános díszítőművészet szempontjából nézett egymásba illő elemei adják. A könyv első fejezete az „elvont képzelet” mértani díszeinek a világszerte mindig és mindenütt feltalálható elemeivel foglalkozik. Ezeknek alkalmazásában azt látja a magyarságra jellemzőnek, hogy a szerkezetet itt sem a mértani formák zártsága és szabályossága, hanem díszeket szabadjára helyezgető kedv adja. A bővebb anyagú fejezetek eredményeit nem lehet ilyen röviden, pár szóval jellemezni. „A természetből merítő képzelet”, ,,A díszítőerő”, „A színek díszítő ereje” c. fejezetek differenciált vizsgálatai sok részletmegállapításhoz juttatják el a szerzőt és vele együtt az olvasót is. Ezeknek bővebb tárgyalására nincs elég terünk. Pedig olyan nagy öröm elgondolkozni a magyar képzelőerőnek a természet átformálásában jelentkező sajátos megnyilvánulásairól, a díszítőerő kihasználásának magyar formáiról, az erőteljes „ragyogtató szegély” magyar specialitásáról stb. De ezeknek felemlítése nem adhatna olyan meggyőző élményt, mint Fáy könyve, ahol nem is annyira a szerző beszél, hanem az ábrák, a képek. A könyv képeit – kivéve az egészen elméleti jellegűeket – a magyar és az idegen népek népművészetének, megbízható publikációiból veszi a szerző, és a szöveg nem is egyéb, mint e képek magyarázata, értelmezése.
A kötet utolsó „Magyar díszítő tájszólások” c. fejezete a különböző magyar tájak népi díszítő művészetének partikuláris jellegzetességeit akarja megfogni, a beszéd nyelvjárásaihoz hasonlóan a díszítés tájszólásait akarja jellemezni.
Fáy Aladár a kérdést korántsem tartja lezártnak, bár bizonyos mértékben a magyar díszítő ösztönnek egypár lényeges jellemvonását meg tudta állapítani: Erőteljes, gyakran szinte álomszerű képzelet, szabad költői csapongás jellemzi a magyar díszítő ösztönt, amit kemény, férfias mértéktartás, a határozott különbségek ritmusának szeretete tart féken. Ezt kell keresnünk és élveznünk a magyar nép díszítő művészetéinek alkotásaiban, ebből próbáljon tanulni iparművészetünk. Magyar önmagunkat ismerjük meg benne, és fejezzük ki általa. Lehet, hogy majd a meginduló részletkutatások Fáy Aladár egypár megállapítását módosítják, de reméljük, sok tekintetben bővíteni is fogják.