Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Szőnyi Kálmán: Koroda Miklós: Megvilágosított már

Az irodalmat figyelők nyugodt lelkiismerettel jelenthetik ki, hogy a történelmi regények divatja elmúlt és történelmi regényt ma már legfeljebb a megkapó témától hajtott kényszer, vagy az ilyesfajta rutin irat. És mégis: ez, a talán tetszetős megállapítás Koroda Miklósra nem vonatkoztatható. Pedig a Megvilágosodott már annyiban történelmi regény, hogy témája az elmúlt idők alakjainak történelmileg hű-hűtlen újraköltése, történelmi milieu között. Csakhogy egy mű műfaji elskatulázását felületesség lenne ilyen sekélyes jelek után elvégezni és különösen az a Megvilágosodott már esetében. Hiszen ebből a regényből éppen az hiányzik, ami a történelmi regényekben a legjellegzetesebb és az átlagolvasó számára a legvonzóbb volt; a tróntermekkel, a felséges ágyasházakkal és a történelmi figurákká nőtt szeretőkkel komázó felelőtlen képzelet.
Koroda fantáziájának nincs szüksége a történelem hitelt biztosító márkájára. Nincs benne semmi romantikus, semmi valóságot túllicitáló hajlam. Nála a történelmi téma nem viharfelhő garabonciás képzelete számára, – mint általában, – hanem anyag, amelyen szemléletét példázattá gyúrhatja. Voltaire, Rousseau, a Forradalom, Bacsányi és a sántán utánuk biccegő magyar felvilágosodás reformok utáni nosztalgiájával átnyúl korunkba, a Megvilágosodott már pedig a történelmi regények közül az irányregények közé. Az örök, de éppen ezért mindig időszerű problémák azonban a Megvilágosodott már-ban elszintelenednek. Koroda oldalakon át beszél a forradalomról és se újat, se sajátságosat nem mond. De nemcsak a forradalom színtelenedik el a regényben: színtelenek a figurák is és olvasás közben gyakran érezhetjük, hogy történelmi adatok utólagos feldolgozásáról van szó.
Sem az eseményeknek, sem a figurálcnak nincs dinamikájuk. Az egyes fejezeteket sokszor csak az Idő és a szereplők ismeretsége köti össze. A kiöntött, de már újabb csapadékot, újabb víztömeget nem kapó Tisza hömpölyög [474] néhol ilyen lassan, határozatlanul, mint ennek a regénynek a történése. És ilyen szeszélyesen is. Mert ahol Koroda megtalálja a közvetlen kapcsolatot a regény jelenetével, ott pergő és színes lesz az írása. Előttünk játszódik le a Martinovics-féle összeesküvés egy-két jelenete. A feltételezhető lázból és suttogásból azonban mi semmit se tudunk megérezni. Ellenkezőleg: hihetetlennek találjuk, hogy ezzel a Koroda-féle, zavaros Martinoviccsal valaki is szóba állt a magyar jakobinusok közül.
Bacsányi figurája is ebben a lassúságban és határozatlanságban vész el. A regény elején még néhány igazán jól megírt részt olvashatunk róla, egy-két fejezeten át mozog és él alakja, később már csak egy-egy jelenetre elevenedik meg és az olvasó kénytelen beérni az emlékezéssel, látás helyett.
A főhős sorsában vizsgált író és tehetség probléma a regény legértékesebbje: Bacsányi a parasztságból jött, józan és egészséges. Az írás nála inkább igény, mint kényszer. De mert éppen egészséges, – erős, egész férfi és ember – az élet nem tudja az irodalmi alkotásokhoz szükséges belső feszültséget kicsiholni belőle és reális gesztusokban forgácsolódik el. (Az azonban kissé már ízléstelennek tetszik, hegy Bacsányit Koroda a regény végefelé Don Juanná torzítja. Szükség sincs rá. Ha Korodának az a véleménye, hogy a teremtő-kultúr állapotnak egybe kell esni a biológiai pathogen állapottal, – legyen. Ebből azonban még nem következik az, hogy az egészség feltétlenül elárvult asszonyi szívekben toporzékol.) De ha az előbb azt panaszoltuk fel Korodának, hogy a forradalomról túlsokat beszélt, itt azt, hogy szűkszavú és kiteszi magát annak a gyanúnak is, hogy méltatlanul magyarázzuk bele a hiányokba ezeket a gondolatokat.
E hibák nagyrésze abból a törekvésből eredhet, hogy Koroda még részletekben is igyekezett a történelmi adatokhoz ragaszkodni és feldolgozta azt is, amire a regénynek semmi szüksége nem lett volna. Pedig Koroda kétségkívül tehetséges írónak és tehetséges elbeszélőnek ígérkezik. Stílusa majdnem teljesen kiforrott, – csak néhol éreztünk egy kis márais ízt – felkészültsége meglepően és megnyugtatóan nagy. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy végre találtunk egy fiatal írót, akinek képességeit nem diszkreditálja az, hogy elkövetkező munkájában ezeknek a hibáknak javarészét elhagyja. Vannak fiatalok, akiknek a jót kell megtanulni: Korodának elég lesz elhagyni a rosszat, hogy jó író lehessen.