Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Szenteleky Kornél emlékének

„Bácsi szekeresek útnak indulának…
Útnak indulának, Halál országának…”

Hátamban: végetnemérő éjszakákkal vándoroltam az országúton. Nem emlékszem: mikor láttam utoljára a napot, s mikor pihentem utoljára emberi hajlékban. Nem emlékszem az utolsó tavaszra, őszre és télre. Csak mentem, mindig mentem – egyforma, poros-szürke országúton, furcsán derengő félhomályban. Nem volt ez sem csillagporos éjszaka, sem kopogtató hajnal, mert sohasem virradt meg. De nékem csak tovább kellett mennem – piszkosan, szomjasan, halálramerülten. S nem láttam sehol kutat, ahol szomjamat olthassam, sehol sem vályút, ahol megmosdhassam.

Éjbe hullott, halott falvakon vándoroltam keresztül, ahol lecsukott szemmel hallgattak a házak, és hallgattak az emberek, mint a temetőkben. Néhol megzörgettem a deszkapalánkot, de kutya nem ugatott fel. Azóta féltem a kerítések mellett ballagni, s inkább az országúton botorkáltam. Sokszor elsóhajtottam magamat: Jaj, mikor lesz már egyszer ennek vége? De hiába sóhajtoztam, tudtam, hogy tovább kell mennem.

Évenként egyszer mindig visszavetődtem a régi tájakra s a derengő félhomályban is megéreztem, hogy ismerős göröngyökön taposok.

Rendszerint délnyugatról érkeztem. Messze, a hátam mögött, a Duna felé villámok cikáztak, vihar készülődött. De tudtam, hogy mitől sem kell tartanom – a vihar rég elmúlott, a villámok rég elcikáztak.

Rozoga komphídra értem. Megálltam s a hallgató vízbe bámultam. Fekete volt, mint a halál. Csak döglött vízisólyom és moszat hevert rajta. Jaj, hogy is mertem volna benne megfürödni, mikor éreztem, hogy halott vízbe kellene lépnem. Borzongva mentem tovább, s lassan kiértem a szabad országútra. Itt jobbról és balról barna tarlók terültek el, s a levegős végtelenség magához ölelt. De nem heveredhettem le, hogy sárga görönggyel a kezemben elaludjam. Tovább kellett mennem. [515]

Odébb: fekete kukoricások embermagasságú erdője fogadott, ám egyetlen levél se rezdült. Csak messze, észak felé hallottam egy szekér fáradt zörgését. Megálltam s figyeltem. Úgy tetszett, hogy a szekér egy helyben nyikorog. Azután hirtelen nekidurálta magát, s elkezdett zörögni a végtelen kukoricatáblákon keresztül, egyenesen felém. Megdöbbentem. Jaj, mi lesz, ha utol talál érni? S gyorsabbra fogtam lépteimet. Ám hiába siettem. A szekér csak egyre jött felém. Még szaporábban léptem ki, de a száraz kerekek még gyorsabban zörögtek a kukoricásokon át. Lihegve futni kezdtem. De az ismeretlen szekér utánam. Kimerülten értem a kukoricások végére, ahol megint barna tarlók kezdődtek. A fáradt kerekek egészen messziről nyikorogtak hozzám. Mintha most is egy helyben forogtak volna.

Továbbmentem.

Egyszerre észrevétlenül világosodni kezdett, mintha olvasztott ezüstöt öntöttek volna kelet felé a levegőbe. Nem tudtam megérteni a dolgot, oly rég ideje vándoroltam a derengő szürkületben. De utána aggodalom fogott el. Mi lesz, ha mégis kivilágosodik?

Sietni kezdtem. Nem szabad, hogy a mezőkre igyekvő, koránkelő parasztok így lássanak, ilyen elnyűtten, piszkosan és elrongyoltan. Jaj, mit is szólnának, ha rám ismernének? Hát én is ide jutottam, én is?… Sietve haza kell érnem, mielőtt meglátnának, és ágyba bújnom, mielőtt otthon felébrednének. Az ablakom fekete kendővel letakart, talán nem tudják meg, hogy annyi idő után én is hazajöttem.

A falu legszélső házához értem. Az országút szélén feküdt. Nagy, nehézkes, komorszürke épület. „Belépek” – gondoltam. Máskor – nagyon rég – szintén ide tértem be, mikor hajnalban erre jöttem.

Szomjas vagyok. Inni kérek. Jaj, már nem bírom ki a szomjúságot! Először valami meleget iszom, hadd járja át borzongó testemet. Oly régóta vándorolok az éjszakában, s oly didergető a közeledő hajnal.

A sárga, szárnyas ajtó már nyitva. Beléptem. Már ki is takarítottak, már ki is söpörtek. A faszékek katonás rendben a hosszú, barnára festett asztal körül.

A korcsmárost kerestem. Senki. Kifelé hallgatództam. Semmi. No, mindegy, várok kissé. Szomjas vagyok, nem tudok ital nélkül tovább menni.

Megfordultam s fáradtan leültem az asztalhoz. El tudtam volna mindjárt aludni. De lassan mégis felemeltem a fejemet, s szórakozottan a söntés felé néztem. A magas felíró- és fizető pultra támaszkodva ott állott mozdulatlanul a fekete [516] bajszú és hajú korcsmáros, és mereven reám bámult, mintha csak üvegből lett volna az arca.

Ni, de furcsa ember! Nem szól egy szót sem s még csak annyi fáradtságot sem vesz magának, hogy ide jöjjön. Persze, nagyon rongyos vagyok, meg piszkos is. Persze, persze… De azért mégis szólhatna hozzám. „Hiszen meg fogom fizetni, amit elfogyasztok” – morfondíroztam magamban. De ő még mindig egyformamereven csak tovább nézett reám. Hegyesre pödört, szénfekete bajusza majd kiszúrta a szememet. – Jaj, de mogorva ember! No, mindegy.

– Jó reggelt – köszöntöttem. Kiraktam zsebemből pár dinárt kitevő vagyonomat az asztalra, hadd lássa.

– Nagyon sietős az utam – kezdtem újra. – Talán kaphatnék forró kávét. Megfizetném.

S megcsörgettem felé a pénzemet.

Semmi. Mereven tovább bámult reám.

Ez már igazán konokság, amit ez az ember velem művel.

– Hát nem hallja: mit mondtam? – jöttem ki a béketűrésemből.

Süketen állt a pult mellett. Szeme mereven pihent rajtam. – Rettenetes ember!

Gyötrő szomjúságomban nem bírtam tovább. Gorombán kiabáltam oda:

– Hé, korcsmáros, italt adjál!

Meg se moccant.

Ez már mégis sok! Felálltam s odamentem a magas pulthoz. Úgy ordítottam bele az arcába:

– Hé, korcsmáros! Nem hallod: italt adjál!

Festett cseréparcával mereven nézett rám s hallgatott.

Kínzó szomjúságomban minden türelmem elfogyott.

– Hát nem akarod megérteni, hogy mit mondok? – S elkeseredetten, teljes erőmből belevágtam arcába.

A sárga, merev bőr behorpadt, s fekete üresség tátongott reám. De ő meg se moccant.

– Italt adjál! – ordítottam torkomszakadtából.

A behorpadt cseréparc részvétlenül nézett reám.

– Hát még most sem akarod megérteni?

S elkezdtem öklömmel a fejét verni, ahol csak értem. Ahol csak lecsaptam, a sárga bőr mindenütt behorpadt. Mély, fekete lyukak éktelenítették el a merev cseréparcot. A legnagyobb üreg betört orra helyéről ásított reám.

Féktelen dühömben le akartam dönteni, de nem bírtam vele. [517]

Még csak meg se ingott. Tovább állt mozdulatlanul, a magas felíró, asztalra támaszkodva s beszakított, rettenetes arcával reám bámult.

Kimerülten a dühkitöréstől és halálosszomjasan, visszavánszorogtam a barna asztalhoz, s a székbe rogytam. Többé nem néztem a néma korcsmáros felé, csak ültem a magas széktámlának esve, s a siváran ásító, hideg helyiséget bámultam, ahol nem tudtam egy korty meleg italhoz se jutni. Sokáig ültem így, zihálva, kimerülten, azután feltápászkodtam, s ki-kínlódtam az utcára nyíló lépcsőre.

Ott nekidőltem a falnak.

Az ezüstös derengés még változatlanul tartott, de semmit sem erősödött. Mintha a virradás megállott volna. Széjjelnéztem: nem látok-e valahol kocsit közeledni? Ám senki, semmi. A falu meg se moccant. De a fehérre meszelt, apró parasztházak lekendőzött ablakaiból különös, fehér fény csurgott ki az utcára. Kísértetiesen hatottak ezek a megdermedt, kivilágított ablakok. Egyetlen emberi árnyék se mozdult mögöttük.