Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Mi a vajdasági irodalom nesztorának neveztük. De evvel a szóval többet akartunk kifejezni, mint a kornak kijáró tiszteletet. Őszintén és mélyen átérezve a hivatott vezért láttuk benne, aki átfogó tudásával, derűs és bölcs tehetségével, ezer színben ragyogó műveltségével messzire világító lámpa volt a vajdasági irodalom sűrű és fekete éjszakájában.

Akad talán, aki azt fogja mondani: nem volt mai író. De így ez a beállítás nem igaz. Mai író volt, ha nem is egészen a ma írója. A ma rettenetes és félelmes viharzása, az erkölcsök váratlan átértékelése, sohasem sejtett problémáknak hirtelen fölágaskodása olyan korban érte, amikor az emberi lélek már nem alakul át a fenekestül felfordult idővel, és nem visszhangozza teljes és tömör búgással a zord vihedernek minden robbanását és vészjósló zúgását. Bedekker ismerte a ma minden jajgató és üvöltő fájdalmát, de vad hullámai megtörtek ezen a szelíden lankás lelkületen, amelyet a mindent megértés holdfénysugárzása ezüstözött be örökké.

Örök igazság, hogy az írót csak úgy tudjuk teljesen megérteni, ha gondolatban visszahelyezzük abba a korba, amelybe tehetségének gyökerei beléfogództak, és amelyben legszebb virágait hajtotta. Bedekker a tizenkilencedik század végének volt édes gyermeke, annak az időnek, amikor a legigazibb béke ünnepe uralkodott a világon, és amikor az irodalom előkelő vendégként kopogott a jólétben élő polgár szalonjának ajtaján. A művészet öncélúsága nyájas és drága korszakának volt ő fényes vértezetű lovagja, a szépség szerelmese, a finom művű, cizellált gondolat Ötvöse és mestere annak a stílusnak, amely az ég színeit tükröző patak frissességével és üdeségével ömlik az olvasó lelkébe. Ebben a sodrásban mindenkor találtatnak aranyszemek, az alkotó lélek mélységeiből valók, de a föld sarát sohasem hordja magával. Bedekker csillogó szemmel nézett bele az életbe, amely akkor szép volt, és ezt a szépséget felitta nobílis lénye és teremtő fantáziája, és ennek a szépségnek parancsát követte tolla, amikor életes hűséggel alakokat, gondolatokat és hangulatot közölt az olvasóval.

Zavaró imbrogliók nélkül, a derű édes harmóniájában így alakulnak ki benne regény- és elbeszéléstémái, amelyek szoros kapcsolatban vannak azzal az élettel, amelyet ő szeretett, és amelynek plein airjében oly szívesen fürdette a lelkét. Talán az életnek ezzel az oldalával való teljes összeforradás teszi, hogy a napfényt feketén gomolygó viharfelhők nyelték el, és ma is még Bedekker írásai elevenen hatnak, hogy alkotásai nem árasztják magukból elsárgult levelek hervadásillatát, ellenkezőleg: mintha rajtuk valami megejtő, felejthetetlen, örök Gioconda-mosoly rezegne. A ma agyonhajszolt, ideget tépő problémákkal sújtott embere szívesen menekül vissza a könnyű gondok, a csöndes szemlélődés, a drága derű, a sugárzó szépség Bedekker-világába, és adja át lelkét a fényes tehetségű Mesternek, a nagy tudású Magisternek, aki a mesemondás csodás gyógyírjával – ha rövid időre is – enyhíteni tudja a sajgó fájdalmakat.

De Bedekker nemcsak ebben a vonatkozásban tartott közösséget a mával. Az a múltak ködén átható tekintet, amely csodás élességgel a történelem és irodalom nagyjait egészen a lelkük gyökeréig tudta meglátni, és az alkotóerő hatalmas lendületével életre kelteni, felfedezte a vele és körülötte élő gyarló embereket is. Ezek az alakok nem történések tükrözésében villannak fel, csak portrét vagy könnyű kézzel rajzolt karikatúrát, de ebben az önállóságukban is irodalmi estéket revelálnak, mert minden vonalukat művészi ihlet húzta. Egy kis gúny, a nagyon művelt embernek belülről fakadó, fölényes, de meleg mosolya hozza hozzánk lírai közelségbe ezeket az alakokat, akik a holt papírról az attikai sóvarázsszerétől feltámadva az élet minden jelével köszöntenek bennünket.

A szellemesség tiszta tüzű bizsujai Bedekker pompás aforizmái, amelyek egy sokat látott, sokat tapasztalt írónak kihűlt lélekforgácsai, azé az íróé, aki kiegyensúlyozott gondolkozásának magasságából az élet és az emberek félszegségeit, a jelenségek és vonatkozások visszásságait nyugodt szemmel meglátja, és a gondolkozás villámgyors működésével meglepő antitézisekbe kanyarítja. Se szeri, se száma az íjáról lepattant és észbe találó okos, bölcs, kedves, kevés szóval sokat mondó aforizmáknak, melyeket a nagyon gazdag ember bőkezűségével szórt el, és amelyek csillogva és ragyogva jelzik Bedekker élete útját

És kifogyhatatlan volt visszaemlékezéseinek feltárásában és a játékos kedvtelésben, ahogyan örömmel és lelkesedéssel mesélte el félig vagy egészen elfelejtett magyar íróknak jelentősebb életfordulatait. Bedekker ilyenkor szinte kézen fogta az olvasót, bozóttal benőtt mezsgyéken át a régi írók hajdani Parnasszusára, amelyet szépnek és érdekesnek láttunk elsősorban azért, mert Bedekker szépen és érdekesen – egy – egy miniatűr regény alkotásával – tudott róla mesélni.

Ma még, Bedekker halála után néhány héttel nehéz volna lemérni azt a jelentőséget, amelyet a vajdasági magyar irodalomban működésével kivívott. De bizonyos az, hogy nagy, ragyogó értékük volt, és hogy ezen a területen minden elkövetkező írógenerációnak oktató és utat mutató mestere maradt.