Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Herceg János: Farkas Geiza

Ha művekből nem is, de halottakból már össze lehetne állítani a délvidéki magyar irodalom történetét. A nagy tervek itt nem tudtak megvalósulni. Legjobbjaink munkája is töredék maradt. Vidékünk sűrű levegőjéből soha sem lehetett mély lélegzetet venni, s az író, aki nagy alkotásról álmodozott, önmagától lopta el az oxigént. Szegény Szenteleky az orvosok szerint tüdőbajban halt meg, de mi, akik körülötte voltunk, tudjuk, hogy a nagy erőlködésbe pusztult bele. Abba az erőlködésbe, amit a világgal, az emberekkel és az anyaggal folytatott.
S ez a világgal és emberekkel folytatott néma küzdelem, egy eszményi boldogabb élet érdekében, ez a küzdelem rontotta le Farkas Geiza egészségét is annyira, hogy most 66 éves korában örökre lehunyta fáradt szemét.
Egy rendkívül érdekes pálya befejezése után került közénk kisebbségi írónak Farkas Geiza. A Trianon előtti Magyarországnak volt legtekintélyesebb agrárpolitikusa, a Huszadik Század című folyóirat megalapítója, a Társadalomtudományi Társaságnak egyik vezetőembere, aki a Károlyi-kormány alatt katedrát kapott az egyetemen. Az agrárkérdésnek, a földmunkások bérviszonyainak, a társadalmi lélektannak alig volt nála jobb ismerője. De tőle mindig távol állott a napi politika és egészen idegen volt előtte a forradalmi megoldás gondolata, amely pedig abban az időben az egyetlen elképzelhető és üdvözítő gondolatként élt. Bizonyosra vesszük, hogy ő akkori társai között is éppoly szerényen és visszahúzódva képviselte az elméleti embert, mint ahogyan közöttünk is inkább tudós volt és tanító, mint író.
Ha az irodalom vagy esztétika határain túleső bármily kérdésről volt szó, arra Farkas Geizának kellett megfelelni. Szenteleky gyakran mondotta, hogy nélküle bizonyosan másként látta volna élethivatását és szerepét, nélküle talán az egész délvidéki magyar irodalom más irányt vett volna. Hosszú ideig az ő kezében volt kritikánk legmegbízhatóbb mércéje. S ezt a mércét ő a viszonyokhoz képest alkalmazta azzal a türelemmel, szeretettel és tudással, amelyet mi talán meg sem érdemeltünk. Műveltségével, tudásával magasan fölöttünk élt, de ezt nem éreztette velünk soha. Szinte szégyellem magamat, ha visszaemlékszem, mennyire igyekezett palástolni előttünk azt, amiben különb volt nálunk.
Ha Becskereken volt írói összejövetel, ha Szabadkán rendeztünk irodalmi estet, ha Pesten a Zeneakadémia pódiumán jelentünk meg nagyritkán, cipőnkön a rabságba esett szülőföldünk porával, ő mindenütt ott volt. Nem szerepelt. Mi foglaltuk el az őt [470] megillető helyet a fiatalok természetes erőszakosságával, ő valahol hátul, vagy a közönség soraiban ült kopott zsakettjében és olykor-olykor megtörölte párafátylas szemüvegét.
Most, hogy mindez eszembe jut, sírni tudnék. Mennyire elhanyagoltuk őt mi is, milyen szemtelenül álltunk eléje, pedig tudtuk mit ér. De ő bizonyára nem haragudott ránk mégsem, nagyapai szeretettel beszélgetett velünk és csaknem bocsánatkérően fejtegetett előttünk elvont tudományos kérdéseket.
Professzora volt a délvidéki íróknak; hiányos műveltségünket nála pótolhattuk. Vele kapcsolatban írta Draskóczy Ede tíz évvel ezelőtt:
„Nagyon sokszor kellett önmagunkkal szemben felismerni a kíméletlen igazságot, hogy szegények vagyunk, nincsenek erdőink és sudaras fánk is csak néhány. Nincsenek hivatott kultúrpolitikusaink és szegényesen kevés az emberünk, akiben a fajtánk lelke alkotásba kívánkozik. Ráneveltek hiányában minden épkézláb embernek ásót-kapát kellett markolnia itt nálunk, hogy dolgozzék és műveljen és a dologban önmagát művelje a további munkára.”
,,Farkas Geizának itt ezen a helyen küldetése van tudományos felkészültségével, mélyen ekézett és széles mezejű kultúrájával, sokoldalúságának mindenütt segítésre érett hajlamában”
„Farkas Geiza a mi kultúránk nélkülözhetetlenje, mestere, nem egyszer ezermestere. De ebben a küldetésben soha sem lávázó tűzhányó, robusztus őserő, hanem az át- meg átkulturáltság, a gondosan és rendszeresen megműveltség áldott termőtalaja.”
„Ezzel megjelöltük azt a szemlélési módot, amely őt a mi életünkben a kellő helyre állítja: az elismerés és megbecsülés díszhelyére.”
Így írtunk róla életében. Hogyan írjunk a halála után? Tudása kincseit szétszórta közöttünk, ahelyett, hogy hatalmas munkába ölte volna, szeretetét ráköltötte azokra az apró nebulókra, akiket bánáti birtokán gyűjtött össze, hogy egy boldogabb jövő kis társadalmát nevelje belőlük, mint ahogyan írói tehetségét is egy utópista regénybe fektette, amivel ugyancsak az eszményibb élet vágyát akarta felkelteni az emberekben. S törekvéseinek mégis milyen siralmas eredménye volt! Munkája töredék maradt és légszomjas halála szinte méltó hozzá, aki e mostoha világban a békét hirdette, a szeretetet és a felebaráti megértést. Az eszményibb világot hiába álmodta, meg itt a földön, talán a másvilágon megtalálja majd.
Irodalmunk nagyapját siratjuk benne és nem felejtjük el soha. [471]