Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Bodroghy Szabolcs: Az anyaföld tisztelete Bácskában

Sokan értetlenül állnak a magyar földműves földimádata előtt. Különösen a délvidéki magyar paraszt rendkívüli földrajongását kifogásolják és úgy emlegetik, Bácskát, mint Magyarország legmagasabb vidékét… Mi népség van a poros, göröngyös földben? – kérdezik. Hogyan lehet annyira rajongani a prózai búza, kukorica, zab, árpa egyhangú tábláiért? Hasznosak, igaz. De hogy egy egész életet lehessen belefektetni a föld szerelmébe: azért minden időt feláldozni, csak annak látásában gyönyörködni, csak annak megmunkálásában élvezni, csak annak gyarapításáért élni: ez sok szellemi munkás előtt egyszerűen felfoghatatlan.
Valóban: sokszor megdöbbentő földműves népünk rajongása, gondoskodása földje iránt. Én is találkoztam egyszer e döbbenettel.
Csodaszép vidéken üdültem. Tél ott sohasem járt; karácsonykor is nyíltak a rózsák, szegfűk, violák. Éppen akkor kezdett érni a narancs, ezért akkor borult virágzásba is. Narancsvirág illattól volt terhes a karácsonyi udvar, kert, tájék…
Egy bácskai gazdaember szintén utánam jött: üdül ő is tíz napot. Amint leérkezett, hideg szemmel, mozdulatlan arccal nézett végig a varázsos tájon. Nem hatotta meg a színben és illatban tobzódó tél a meseszerű szirtek, a tenger örök mormolása, amely ott rengett pár méternyire ablakom alatt.
A fenyvesek közt sétáltunk és ő az otthont, a tanyát emlegette… Felvezettem a hegyre, hogy lássa, miként bukik le az áldott Nap a vörösen izzó tengerbe: ő a „Szöged felől, Szöged felől, jön egy fekete felhő” dallamát dúdolta…
Bevezettem szobámba: festmények, könyvek, rádió – ő a menetrendet tanulmányozta… És be sem várta a tíz napot: már harmadik nap hazautazott, mert „nem tudja, mi van a tanyával, a jószággal, a földdel…”
Ilyen végtelen földszeretet előtt megdöbbentem. De döbbenetem csak pillanatokig tartott. Mert megértettem. Ők a föld fanatikusai, földrajongók. Hogy miért, azt az alábbiakban látni fogjuk.
*
… Megyünk a nyári, poros országúton. Sehol egy kútágas; a tanyák még messze feketéllenek. Kolompolást hallunk: juhnyájnál vagyunk.
– Ugyan, édes barátom, – szólítjuk meg a juhászt – adna egy korty vizet kulacsából; nagyon megszomjaztunk.
– Nagyon szívesen. – És kiloccsantva egyet kulacsából, átnyújtja.
Mi iszunk s aztán megkérdezzük:
– Miért liccsantott ki a kulacsából, mielőtt átadta?
– Tiszteletnek tartják azt, meg becsületesnek; úgy hallottam világéletemben. Ha odakínálja az ember másnak a palackot a kocsmában, akkor mondja: „Isten éltesse!” és kiloccsant egyet belőle. Már nekem, ha valaki kéri a korsót, de mikor magam is vizet iszok, úgy illik, hogy először kiöntök belőle. [465]
Vízből, minden italból először a földre loccsantanak és úgy isznak maguk is, ott kint a pusztákon, tanyákon: még ma is áldoznak a földnek!…
… Keresztelőre hívnak, vagy amint a Tiszamentén mondják: „csökk”-re. Amikor a keresztanya a „komasszony" meghozza a gyereket a templomból, először leteszi a földre az ágy alá vagy asztal alá, „hogy ne legyen rívó”, ott a földön háromszor rálehel, hogy „ne ártson neki a guta szele” és csak aztán veszi föl és adja vissza anyjának. Itt is hódoltak a földnek!…
És amikor a bácskai magyar gyerek suhanccá cseperedik és tavaszkor először hajtja ki a marhát a legelőre, akkor felvesz három göröngyöt és utána dobja a tehénnek – a Földanya áldását!…
A pusztai ráolvasó gyógyításoknak már világosabban tűnik elénk a föld megszemélyesítése.
Tiszamentén azt tartják: „Akinek a torka fáj, térdepőjön le a földre és egymásután háromszor mongya: „Édes anyám, főd, neked mondom, torkom fáj!” És annyiszor csókolja meg a földet..
Azután: „A szemmel megveretettet meg lehet a bajtól menteni, ha 9 pucoktúrásbú' 2 marok fődet hoznak, s ezt vízzel meg főzve, a gyerekre öntik…”
A kelést meg így gyógyítják: „Főd, édesanyám! (ekkor a hüvelyk és neveletlen ujjával egy-egy csipet földet vesz fel 3-szor) Szem megnézte, Szív megverte, Szentháromság egy Isten fordítsa meg rajta!”
Zenta környékén a torokfájást meg így orvosolják: „Főd anyám, torkom fáj, néked panaszolom, gyógyítsd meg, majd nem fáj!” Vagy: „Főd, édesanya, teneked mondom először: ennek a torkába' erős „pőrös” torok ereszkedett: torokgyíkja, béka levelegje, nyakfog, oszojjon, romojjon, benne meg ne marathasson…”
Amellett még mindig dalolnak ott künn a messzi határokban egy ősi nótát:

Kimentem én a kiskertbe,
Arccal borultam a földre,
Még sem láttam, akit kéne…

Azaz: él még ott a hit, hogy aki a földre borul, megtudhatja a titkot, a jövendőt: megsúgja a föld, az anya…
De ami talán a legjellemzőbb: azt tartja még ma is a magyar néphit, hogy amely beteg könnyen akar meghalni, az tetesse magát a földre. A Földanya, aki már vár rá, szépen elaltatja…
Amint látjuk: bácskai pusztai népünket születésétől haláláig kíséri a földnek olyan vallásos tisztelete, amely szemmelláthatólag még a pogány ősvallásból maradt reá: náluk nemcsak szólás, hanem hitvallás e szó: anyaföld.
Azért téli estéken, kukoricamorzsolás közben, még mindig felcsendül az ősi mese, az ősi hitrege kései maradéka, az öregek ajkán és az ifjabbak áhítattal szívják magukba:
– Eccő' vót, hun nem vót, vót eccő' egy tündér, aki maga [466] a Fődanya vót. Ott lakott mélen a főd alatt en' nagy barlangba', ameliknek ódalába a drágaküvek, meg karbankulusok vótak a szövetnekek…”
*
Hogy e fenti, még ma is élő földtisztelet legősibb gyökerét feltalálhassuk, szét kell néznünk testvérnépeink ilyentárgyú hagyományai között is.
Így a finneknél úgy találjuk, hogy mondáik szintén emlegetnek egy Földanyát, akinek a férje a „dörgés istene”, a gyermekei pedig az óriások és törpék.
Az észt hagyományok szintén egy istenasszonyról szólnak, akiről ugyanolyan tulajdonságokat emlegetnek, mint a finnek Földanyjáé.
A finn Lencquist azt állítja: „A földet az összes finn népek úgy tisztelik, mint minden élő anyját és táplálóját.” (16. r.)
A mordvin testvéreknél az Öregisten leánya: az Ange Pátyáj, az anyaistenasszony, a Természet istenasszonya, az élet és a föld termékenységének forrása: a Földanya. A mordvinek éppen különös áhitattal tisztelik Földanyát. Ez istennő téli ünnepére, amint a keresztény karácsony és újév között tartanak, disznót ölnek. És amikor a gazda a disznónak vérét veszi, azt az úgynevezett „szent udvargödör”-be ereszti, hogy ott a föld szívja be: így áldozik a Földanyának…
És amikor elvégződött az ünnepi lakoma, a gazdasszony levág egy darabot az asztalon díszelgő feldíszített disznófejből, egy kanálba sört is vesz és mind a kettőt a „szent udvargödör”-be önti: a Földanya tiszteletére…
Messze, keleti erza nevű turáni törzsnél pedig az esküvői szertartások között találunk egy igen jellemző jelenetet. Náluk a menyasszony a lakodalom előtti napon korán felkel, kimegy a mezőre és ott ötször hajtja meg magát kelet felé és így imádkozik:
– Áldj meg engem Atya, áldj meg engem Anya, áldj meg engem kedves Földanya, áldj meg engem ég és föld!
A votják testvéreknél is van egy istenanya: a főistennek, Inmárnak anyja: a Mamu-Kalycina, aki egyben a föld termékenységének, az emberek és állatok szaporodásának is előmozdítója: tehát Földanya.
A mandzsuknak is van egy istenasszonyuk: az Omosi-mama: az „unokák nagyanyja”, akitől a földi szerencsét és boldogságot várják, tehát akinek a Földanya szerepét tulajdonítják.
*
Ezekután áttérhetünk pogány eleink földtiszteletére.
Hitviláguk e megnyilatkozásairól több adatot jegyeztek fel a krónikások. Már a deési monda említi, hogy a magyarok bejövetelükkor áldozatot mutattak be az Istennek, amely úgy történt, hogy három tárgyat: vizet, füvet és rögöt a magasba, az ég felé vetettek. A Székely krónika is jelenti Árpád áldozatáról: „… a vízzel felemelvén a földet s füvet…” [467]
Lisznyai is úgy tudja a honfoglaló magyarokról, „… hogy a Duna vizét, az Alföldnek fekete földjét és a zsíros füvét szittya módon megáldozák, mert a Duna vizét hosszú kürtbe tölték és az ég felé felhinték, a fekete földet is az ég felé felhajigálák, a füvet hasonlatosképp…”
Ősi törvénykönyvünk, a „Corpus Juris” azonkívül feljegyezte a „komoly és borzasztó” esküformát, ahogy őseink a legnagyobb esküt letették, s amely szerinte, már az őskortól kezdve eredeti nemzeti szokásként dívott nálunk: „Akinek bírósági rendelkezés folytán így meg kellett esküdnie, az mezítláb egy földbeásott gödörbe állt és fejét lefedve, jobb kezébe földet vett, fején keresztül hátravetette és megesküdött:
– Én N. N. esküszöm – ezután jött a szokott esküszöveg: majd – és ha ezen általam letett eskü hamisnak és álnoknak mutatkozik, az a föld nyeljen el engem és sem nekem, sem örököseimnek, sem utódaimnak, sem e birtok lakóinak hasznos és termékeny ne legyen, hanem termény és haszon helyett tövist és bojtorjánt teremjen! Isten engem úgy segéljen!
Sőt a történelem egy mondát is följegyzett egy ilyen földeskü hamis letételéről és az amiatti bűnhődésről. Ugvanis körülbelül 150 év előtt a kőrösladányiak – a monda szerint – a tarcsai határ egy részét magukénak tulajdonították. Emiatt természetesen törvényre került a dolog. Egy Márkus nevű öreg volt a ladányiak tanúja. Ez pedig csizmájába a talpa alá előre ladányi földet tett, s aztán a bíróság előtt megesküdött, hogy az a föld, amelyen áll, kőrösladányi föld és rettenetesen elátkozta magát, hogyha igazat nem mond, testét a földbe ne vegye, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll. És midőn a koporsót a sírba eresztették, az egész nép szemeláttára a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen azon örvény felé tartott, ahol az öreg életében hamisan esküdött.
… Amint láttuk: a mai köznép, nemkülönben a testvérnépek is megszemélyesítve „Földanyá”-nak emlegetik a földet és valóságos vallásos tisztelettel illetik.
Azonban ha jobban visszamegyünk a múltba és az onnan elővilágító és a földdel kapcsolatban levő vallásos szertartásokat vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy ott a föld csak eszköz volt: nem a földnek áldoztak, hanem földdel azt mutatták be a vízzel és a fűvel, a földi élet másik két legfontosabb tényezőjével együtt a nagy Istennek.
És valóban a legújabb őstörténelemkutatás megállapította, hogy őseink kezdetben igenis csak egy Istent imádtak; a Napot és Földet és a többi égitesteket csak úgy fogták fel és tartották tiszteletben, mint Isten teremtményeit.
Mégis, habár őseink teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Nap és Föld: égitestek, mégis ezeket is költőileg, szépséges, ifjú, életerős férfi-, illetőleg nőialakkal ábrázolták. Mivel a földön valóban minden életjelenség a Napból a Földre áradó meleg és fény mellett lehetséges, annélfogva a Napot az emberiség atyjának, a Földet pedig anyjának fogták föl. [468]
A „magyar” névnek őseink nyelvében „ember” és „boldog” jelentése is volt. Amiért is a Nap megszemélyesítésének a neve őseinknél Magor, „Magyar”, vagy a „Magyarok Istene” volt.
Viszont a Földistennőt „Magyar Iloná”-nak, vagy „Tündér Iloná”-nak nevezték. A „tündér” szónak nyelvükben „lány” és „szűz” értelme volt, ezért a Földistennőt tavasszal, azaz a tavaszi megnyilvánulásában, mint a Napisten aráját, Tündér Ilonának nevezték és fején gyöngyvirágkoszorúval ábrázolták. Később pedig Magyar Ilonának, vagyis násza után ő is férje nevét vette föl.
Ez az „Ilona” név nem más, mint ősnyelvünkben az „Il-ana” összevonása, ami ma „Élet-anyá”-nak hangzik. Azonos a finnek Ilmá-jával és az ó-görögök Helená-jával is, akikben a görög félsziget turáni fajú őslakóitól származott.
Ez ősi Tündér Ilonának – aki különben még ma is él népünk mesélő ajkán – egész külön mondaköre és irodalma van; erről mégegyszer bővebben is fogunk beszélni.
*
„Föld” szavunk egyike legősibb szittya-hun szavunknak. Ebből származik az ó-északi: föld, észt: pöld, finn: pelt és a mai német: feld.
Sőt a külföldi történelemtudósok által is elismert tény az, hogy a középkori földbirtokosok és jobbágyok közti viszony „latin” neve: a „feudum” is az európai hun-attilai uralom idejéből a hun-magyar „föld”, vagy „főd” szóból származott: amikor ugyanis még minden európai uralkodó Attila nagyúr alattvalója volt és földjét: „feudum”-ját, csak mint hűbéres: „feudális”-ként használta!
Tehát, amikor a mai bácskai magyar földműves lényének és életének minden porcikájával ragaszkodik a földjéhez, ezt két okból teszi.
Először is – talán sokszor nem is tudatosan – ragaszkodik Isten ama teremtményéhez, amely a Nap után a leglényegesebb az élet létrejöttében és ez a föld. Valóban ez az anya, akitől lettünk, aki táplál minket és aki egykor el fog takarni. Ha nincs a föld, mi sem lennénk. Ha nem teremne a föld, mi sem élhetnénk. Volt idő, amikor még minden más foglalkozás nem létezett e földön, de megvolt a föld és megvolt a földműves, aki a terményt először összeszedte, majd maga is szaporította, később nemesítette családja számára.
De ragaszkodik a bácskai magyar földműves földjéhez olyan rajongással és szinte áhítatos tisztelettel, mint sehol senki más, azért is, mert ez az övé igazán. Többezer év előtti ősi szittya elei ősbirtoka volt e föld, Attila nagyúr csak megerősítette e birtokában és Árpád újra visszahelyezte ebbe őt.
Érzi a magyar paraszt, hogy olyan úr ő ezen a földön, mint senki más; érzi, hogy legkeményebb kötelessége ezen a földön az: hogy életének és lényének minden porcikájával szeresse, gondozza, ápolja és megőrizze még a rákövetkező magyar évezredek számára is. [469]