Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Kisbéry János: A szegény ember élete Bácskában

– Na, gyerünk, emberek! – szól oda hozzánk az erdőkerülő csak úgy kutyafuttában, anélkül, hogy egy pillantást vetne ránk. János szolgálatkészen ugrik, egy pillanat múlva már mellette lohol, valósággal dörgölődik hozzá, mint egy hízelkedő, farkát csóváló kutya.
– De a kollégámat se hagyjuk itt, mert még kárt tenne a kutyájában – röhög, és mint megértő cinkosára kacsint vissza rám. – Mert ettől minden kitelik…
Nyilvánvaló előttem, hogy János az erdőkerülő kegyeit igyekszik megnyerni a maga módján, le akarja kenyerezni. E célból holmi széllelbélelt jópofának játszik ki engem, akinek a rovására nagyszerűen el lehet szórakozni. Udvari bolondként áll az erdőkerülő rendelkezésére, mert úgy véli, hogy ez a vásott közvetlenség kiválóan alkalmas arra, hogy bizalmasabb viszonyba jusson vele, s az jóindulatába fogadja.
Az erdőkerülő most már valóban figyelmes lesz rám, és egy pillanatra hátrafordulva, mosolyogva méreget végig telőtől talpig, mint akinek most már kulcsa is van hozzám. A várakozása szemmel láthatólag az, hogy a sületlen évődés folytatódjék, én azonban rendkívül kelletlenül, kényszeredetten reagálok. Résen kell lennem, mert János, aki kettesben módfelett tisztel ugyan, de szemtől szembe a felsőbbséggel engem is csak olyan mihaszna senkiházinak tekint, mint önmagát, elvetemült mindenre kaphatóságában a megalázkodásban és megalázásban nem ismer semmiféle mértéket. Az erdész jóindulatáért udvarolni teljesen feleslegesnek tartom. Annyit az a fa semmi körülmények között sem ér meg. Különben sem adja ingyen, s ha meggondolom, csak a kötelességét teljesíti, amikor rendelkezésünkre áll. Jánost a pokolba kívánom a szolgalelkűségével, s hogy lehetőleg minél kevesebb alkalmat adjak neki a csipkelődésre, jó néhány lépéssel hátramaradva követem őket.
Egy helyen az erdőkerülő – mintha csak véletlenül történne – megáll, és a következő kérdést intézi hozzánk:
– Emberek, nem akarnának szilfát? – És egy csomó szilfa felé mutat, mely az úttól nem messze látszik. Megnézzük egymást Jánossal. Egyikünk sem mutat valami nagy lelkesedést az ügy iránt. Szilfát nem vágtunk ugyan még soha, de a híre éppen elég rossz ahhoz, hogy látatlanba is idegenkedjünk tőle. Nem a legkiválóbb tüzelőanyag, de ami mégis a legsúlyosabban esik a latba, a legszívósabb fafélék egyike, amelynek széthasogatása emberfeletti munkát igényel. Tűnődünk, hümgetünk, és csak a fejünk szapora rázásával juttatjuk kifejezésre belső vívódásunkat.
– Olcsó – próbál befolyásolni bennünket az erdőkerülő, akinek ezek az elvénhedt szilfák szemmel láthatólag régóta útjában lehetnek már, de eddig még senkit sem sikerült nekiugrasztania.
– Mennyi? – érdeklődi meg János minden eshetőségre.
– Két és fél pengő köbmétere.
Nem lenne éppen drága. Szemügyre vesszük a fákat közelebbről is. Van köztük egy, amelynek a törzse a koronáig legalább tíz méter magas, és átlag egy méter átmérőjű. Az erdőkerülőnek az a kikötése, hogy ezt a vastagot feltétlenül ki kell vágnunk, a többiből tetszés szerint válogathatunk, bár ő azt ajánlaná, hogy vágjuk ki valamennyit, jól járunk vele, ő mondja.
– Réti szilfa ez – csak ennyit mondok Jánosnak arra célozva, hogy a réti fa általában sűrűbb és értékesebb, mint a közönséges erdei, minősége felér körülbelül az erdei tölgyével, de egyben azt is hangsúlyozva, hogy a széthasogatása is sokkal bajosabb lesz, mint az erdei szilfáé. [124]
– Hát ahogyan gondolják – lép most vissza az erdőkerülő, megunja az alkudozást. Határoznunk kell mielőbb, és szaporán nézegetünk össze Jánossal, mert ez az egyetlen módja annak, hogy egymással „tanácskozzunk”.
– Megpróbáljuk? – kérdezi János, rám hárítva a döntés ódiumát.
A vállamat vonogatom. A következő pillanatban János földhöz vágja a fűrészt és a fejszét, és kijelenti:
– Itt maradunk! – és hatalmasat köpve a markába, hozzáteszi: – A nemjóját ennek a szilfának!
Az erdőkerülő röviden elbúcsúzik tőlünk, megy a dolgára. Magunkra maradunk az erdővel. A nap süt, a levegő elég enyhe, majdnem tavaszias. Kellemes, jó érzés az erdőben lenni, a száraz avar csörgése, a távolból visszhangzó fejszekopácsolások nyomán számtalan erdei emlék hangulata éled fel bennem, legszívesebben hangosan elkurjantanám magamat. A vér úgy pezseg az ereimben, mintha ezer hangya mászkálna a bőröm alatt, a munka vad láza hevít, égek a türelmetlenségtől, alig várom, hogy hozzáfogjunk. Most már, hogy a döntő elhatározáson túl vagyunk, hajlandó vagyok úgy vélekedni, hogy kitűnő vásárt csaptunk, és dicsérem a réti szilfa ezernyi jó tulajdonságát, áradozva magyarázgatom Jánosnak, hogy olyan fa ez, mint a világ, majd meglássa. A fa térfogatát körülbelül négy ölre taksálom. Suttogva, izgatottan tárgyalunk Jánossal, mint az összeesküvők. Egész haditervet dolgozunk ki, minden oldalról meghányjuk-vetjük a dolgot, és a többek között máris megállapodunk abban, hogy a fát nem hasogatjuk vékony hasábokra, mert az ilyen öl jó ötven százalék levegőt tartalmaz, akármilyen ügyesen rakja is össze az ember, nekünk pedig fára van szükségünk, igaz-e, az öl összerakását különben is csak ránk kell bízni, nem bújik keresztül azon még az egér sem.
A fűrészünk élén villog a friss reszelés nyoma, a hegye jól „ragad”, élvezet lesz dolgozni vele. Úgy vélekedem, hogy két-három óra alatt legalábbis sikerül ledöntenünk a lábáról a fát tekintettel arra, hogy lábon álló fát földközelben elfűrészelni meglehetős lassú és fárasztó munka. A legnagyobb nehézség az, hogy a fának alul, ott, ahol a gyökerei kezdődnek, de a föld színe felett öt hatalmas „lába” van, amelyek a törzsét rendkívül megvastagítják, úgyhogy a fűrészünk át sem éri. A feladatunk az, hogy mindenekelőtt ezeket a lábakat ék alakban kifűrészeljük a törzsből, és csak azután foghatunk hozzá a tulajdonképpeni törzs fűrészeléséhez. Felülről lefelé elég gyorsan és kényelmesen halad is a munka, de oldalt, keresztben annál lassúbb és fárasztóbb. Jó óra hosszat elkínlódunk csak az elsővel. Erősen izzadunk mindketten, és most megnézzük egymást, megértően bólogatva ahhoz, amit mindketten e pillanatban gondolunk.
– Hajaj… – jelenti ki János hangosan is. – Hanem tudod mit: gyújtsunk rá!
Elszívunk egy cigarettát, és utána folytatjuk. A harmadik pihenőnél János kijelenti, hogy örülhetünk, ha estig megleszünk a kidöntéssel. Ezt most már én is valószínűnek találom, és azzal próbálom Jánosban és egy kissé magamban is a lelket tartani, hogy a földön heverő törzset viszont annál kiadósabb és könnyebb munka lesz felszeletelnünk.
A Duna felől a déli harangszó hangját hozza felénk a szél, amikor az ötödik lábat is sikerül leoperálnunk a törzsről. A fárasztó munkától pilledten, kókadt, valósággal béna karokkal, tántorgó léptekkel állunk fel, és törölgetjük izzadt arcunkat, nyakunkat. Úgy határozunk, hogy mielőtt a törzs fűrészelésébe belefognánk, elfogyasztjuk az ebédünket. A bort is megisszuk egy cseppig, Jánosnak ezúttal nem is kell a kínálgatást annyira erőltetnie, igaz, hogy nem is erőlteti. Azután folytatjuk összeszorított fogakkal, kínlódva a görnyedéstől, mely a munkát tízszer és százszor olyan nehézzé és fárasztóvá teszi, mint lenne egyébként. Egyre szaporábban tartunk pihenőt, de csak vontatottan váltunk [125] egy-egy szót, többnyire csak sóhajtunk, ami számunkra e pillanatban nem annyira lelki, mint inkább testi megkönnyebbülést jelent.
Amikor feleúton jár a fűrész a fa törzsében, aggódni kezdünk amiatt, hogy csakugyan arrafelé fog-e dűlni, amerre mi szeretnénk, illetve kiszámítottuk, hogy dűlni fog. Abbahagyjuk a munkát, többször is körüloldalogjuk a szörnyű behemót fát, és hol közelebbről, hol távolabbról vesszük szemügyre. Megállapítjuk, hogy a fa törzse valóban enyhén arra hajlik, amerre a fűrészünk halad de három hatalmas ága közül a legnagyobbik erősen az ellenkező irányban nyúlik ki.
– Arra dűl ez majd, Jánoskám, amerre ő akar – állapítja meg János.
Ez a felfedezés meglehetősen elcsüggeszt bennünket. Munkánk most már a fáradtság mellett meglehetős izgalommal és szorongással is párosul. Percenként hagyjuk abba a fűrészelést, és ugrálunk fel, mert mintha a fa reccsent volna. Halálos aggodalomban, habozva, rettegve és pillanatonként továbbra is fel-felugrálva folytatjuk a munkát. Végül sem merjük tovább folytatni, mert a fa „szándéka” teljesen bizonytalan, a ménkű vágott volna belé, mielőtt hozzáfogtunk. Ha az ellenkező irányban talál kidőlni, mint amerre mi várjuk, úgy összelapít bennünket, mint a palacsintát, még rágondolni is szörnyű.
– Ragasszuk vissza a lábakat a helyükre, kenjük be a fűrészelés nyomát egy kis sárral, és hagyjuk itt – indítványozza János, akinek mindig valami bolondságon jár az esze.
Hosszú habozás, töprengés után mégis találunk egy megoldást, mely munkánk folytatását lehetővé teszi. A törzset az ellenkező irányból is befűrészeljük körülbelül harminc centiméter mélységben, és fölötte a törzset egészen a fűrészelés tövéig befaragjuk, ami által lehetővé válik, hogy a fa arrafelé dűljön, amerre szeretnénk, mert arról az oldalról most már nem támaszkodik akkora felületre, mint az ellenkező oldalon. Ezzel a műtéttel gyakorlott favágók állítólag a súlypontjával ellenkező irányban is képesek kidűteni egy fát. Mi először alkalmazzuk, és ennek megfelelően továbbra is ezer kétség közepette tekintgetünk fel pillanatonként a fa koronájára, mely most már állandóan ingadozik, megállapítandó, hogy nem indul-e még, nem kell-e ugranunk, s ha igen, merre.
A fűrészt is féltjük, mert ha a fa az ellenkező irányban talál dűlni, bennszorul és tönkremegy. De bennszorulhat abban az esetben is, ha nem az ellenkező irányban, hanem jobbra vagy balra dűl. Ezért valahányszor reccsen a fa, első dolgunk a fűrészt kirántani a fából, és félreugrani vele. Ezt már annyiszor megcsináltuk, hogy meglehetős gyakorlatunk van benne. Nehogy pedig bármely váratlan fordulat zavarba hozhasson bennünket, megállapodunk abban, hogy a fűrész minden esetben nálam marad, és nekem kell félreugranom vele, mert én szabadabb térségen állok és könnyebben mozgok.
Így kínlódunk, lihegünk sokáig. Már esteledik, a törzset is már csak alig kétujjnyi elfűrészeletlen rész tartja, de még mindig nem indul meg. Próbáljuk mozgatni, de eredménytelenül. Végül megállapítjuk, hogy a fa úgyszólván teljesen kiegyensúlyozottan „ül”, nem húz egyik irányban sem, a tűz égesse meg. Egyetlen biztató tünet, hogy a fűrész még mindig nem szorult meg, sőt, mintha a rés erről az oldaláról némileg már mégis tágult volna. Vad izgalomban, lázasan, szorongva és szívdobogva dolgozunk tovább. Most már minden pillanatban el lehetünk készülve, és el is kell készülve lennünk arra, hogy a fa dűlni fog, és ezért két-három húzásnál többet sohasem merünk tenni, hanem gyorsan kirántjuk a fűrészt, és felugrálunk, mert határozottan úgy rémlik mindegyikünknek, hogy no, most… De még mindig nem. Betegek vagyunk az átélt izgalmaktól, a szemünk lázasan csillog, mint az őrülteké. Már restelljük egymás és önmagunk előtt is, hogy ennyire gyávák [126] vagyunk, de az életösztön továbbra is a legnagyobb óvatosságra késztet bennünket. Minden egyes esetben abban a reményben illesztjük vissza a fűrészt a vágásba, hogy már csak két-három húzás, és a fának most már dűlnie kell, mert hiszen úgyszólván semmi sem tartja többé, de legalább még vagy hússzor csalatkozunk, és ugrálunk fel hiába, amikor fáradozásunkat végre csakugyan eredmény koronázza, s a fa előbb alig érzékelhető lassúsággal, majd egyre gyorsabban megindul abban az irányban, amerre kívánjuk, azután szörnyű recsegéssel-ropogással a földre vágódik, a legalsó ága tőben letörik, majd az egész fa a saját tengelye körül megfordul, és a törzse magasan a levegőbe felvágódva jó öt-hat méterrel odébb zuhan a földre. Mindezt már a fa megindulásának pillanatától fogva biztos helyről nézzük végig.
– Jó kis pofont kaptál volna, Jánoskám, ha ott maradsz a helyeden – állapítja meg János a kimerültségtől és az izgalomtól sápadtan.
Diadalittasan vesszük szemügyre a faóriás hulláját, amelyet mi ketten, parányi emberférgek gyarló szerszámainkkal a földre terítettünk. Roppant elégedettek, valósággal boldogok vagyunk. Meg vagyok győződve arról, hogy Napóleon sem érezhetett nagyobb dicsőséget egy-egy megnyert ütközet után, mint mi ketten abban a pillanatban, amikor egész napi verejtékes harcunk győzteseiként az eredményt tudomásul vesszük.
– Hát ez derék munka volt – állapítja meg János. – A vacsorát megérdemeljük, csak nem tudom, nem felejtjük-e majd el megenni…
Nem is várunk tovább egy pillanatig sem. A napok rövidek, rohamosan sötétedik, sietnünk kell, különben ránk esteledik egészen, és a sötétben botorkálhatunk a fák között. Sebtében rágyújtunk még egyszer, szerszámunkat elrejtjük egy bokor alá, és indulunk. Az úton keveset beszélünk, nincs mondanivalónk egymásnak. Képzeletünk gépiesen tovább kérődzik az egész napi munkán, még mindig a fűrészt húzkodjuk és szorongunk, hogy nem dől-e már. Mint elcsigázott állatok, lassan vonszoljuk fáradt, elhasznált testünket, amelynek minden egyes porcikája lázasan sajog, mintha alaposan elvertek volna bennünket. Izomláz ez, egy hét múlva ezt sem érezzük már. De most annál nagyobb vágyakozással gondolunk az otthonunkra, mely terített asztallal és vetett ággyal várakozik ránk. Csak még ezt a három-négy kilométernyi utat kell megtennünk a sáros, ragacsos úton, mely előttünk áll, azután beteljesedik minden vágyunk, a szegény ember vágyakozása az áldott megsemmisülés, a pihenés után. Milyen jó lesz majd egy napon meghalni! Már egészen beesteledett, görnyedt alakunkra lassan ráborul a sötétség és a homályban terjengő nyirkos köd.
(Folytatása következik)