Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Szigethy Vilmos, Sz.: A hold-halász

A Bega apró folyócska volt, hogy nyáron a gyerek is átdobta túlsó partjára a kavicsot és olyan csendesen folydogált, mint szórakozott öreg ember ajakán a mese. Egyáltalában nem volt sietős az útja, néha kíváncsian visszafordult egy darabkán, mintha keresne valamit, aztán, hogy nem találta meg, vagy rájött az aggodalom haszontalanságára, igyekezett tovább. Hogy különféle átszállókkal mikor ér a Fekete tengerbe, az nem izgatta. Ott lesz amikorára kell s a vidéki lélek készségével csodálja meg a szokatlan forgalmat, a nagyarányú látnivalókat.
A partjai most még aránylag igénytelenek voltak, egysíkúak és alacsonyak, lapos mezőkre néztek, amelyekre áradás idején olyan jó kifutni, mint pajkos gyereknek a tilosba. Az ember, – mert miért ne érezte volna magát annak a folyócska is? – letesz a vadvirágok közé szerelmes természetű halakat s mikor megjön a titokzatos parancs, hogy vissza a mederbe, egyszerűen ott hagyja őket az új ivadékokkal. Legfeljebb az öregek rohannak haza a vészjelre.
A városban változatosabbak voltak a partok. Néha hegymagasságban szőlőket dédelgettek és meggyfákat, aztán lankába olvadtak és kerteknek adtak hűs levegőt. Sűrűjükben megpihenni jól esett nyáron, de szerették a fűzeseket is, mert azok nosztalgiával a vízre hajolnak s annyi a mondani, üzennivalójuk, hogy ugyancsak rendben kell tartani a memóriát, mi maradjon meg a titokból, mire céljukhoz érkeznek.
A kertek végén volt a téglaégető, annak a környékén katonák hevertek a fűben és tanulták a trombitálás tudományát. Nyáron már délben kivonultatták őket, mert a baka tizenegykor ebédelt, – pállott volt a levegő, hogy szinte vágni lehetett volna, a szitakötők épp csak a tisztesség kedvéért végeztek néhány tréningmozdulatot a vízen, az ember megállt, sóhajtozva törölte a homlokát és azt mondta: pű. Legtöbbször ennek a mondására is rest volt. A katonákat azonban az ismeretek teljessétevése érdekében vezényelték ide, cselekedeteikre medáliás őrmester vigyázott, parancsba adva a gyakorlatokat, miközben minden feltűnő ok nélkül, azonban annál ékesebb stílusvirágnyelven megemlékezett a kivezényeltek anyai ágáról, természetesen felmenőleg. Ez ősi alapon hozzátartozott a szolgálati nyelvhez, ha mindjárt szemérmetességből nem is volt nyomtatásban lefektetve s inkább mint szájhagyomány vált szokássá.
– Én most alszom egyet a bokor alján, de mihelyt csendet hallok, azon nyomban felébredek s akkor a jóságos atyaúristen könyörüljön rajtatok. [437]
Szóltak hát a trombiták hol rikoltva, hol hamisan a végtelen sárgaságban. Mert elképesztően sárga volt minden, mintha alkalmazkodni akart volna az egész világ ehhez a kincstári színhez. Soha senkitől nem hallottam, de az volt a meggyőződésem, hogy ezt a sárga hangulatot a hadügyi kincstár találta ki, terjesztette és általánosította kaszárnyák falán, raktárakon, a levegőben. Mint ahogy Papp Dániel szerint külön a kincstári hölgyeknek nevezett tiszti asszonyok számára gyártották Lyonban azt az apróvirágos mintájú selyemanyagot, amelytől eltérni egyet jelentett volna a polgári elemhez való leereszkedéssel. Elég volt egyszer a kaució segítségével kiverekedni a kispolgári rendből, okszerű ember nem tér oda vissza, ahonnan elindult.
Az innenső partokat a halászok foglalták el, bámulatos példáját adva a türelemnek. Hálójuk otromba szerkezet volt, rúdja a part agyagába mélyesztve, öble bő, keresztben rajta az erős fűzágakból szerkesztett pántok. A felhúzásuk ötletszerűen ment, nem úgy, mint a picézőnél, aki látja a dugó ugrálásakor, hogy hal jelentkezett. Itt a halász megfeszítette minden erejét, hogy levegőre hozza a hálót, vajon milyen példányok tömegeltek a csalétekre? Aki hal ügyes volt, az már a felhúzás ideje alatt kiszökött, de mondtam, hogy a háló öble mély volt, ezért a vigyázatlanok benne maradtak.
Nekem a legnagyobb szenvedélyeim közé tartozott ez a primitív halászat, órákon át el tudtam üldögélni az ember mögött, lesve, hogy mire végzi? Állandó izgalmat jelentett, hogy képtelen voltam időrendet megállapítani, mikor húzza fel, mennyi ideig kell azt a vízben tartani? Van-e valamilyen rendszere, titkos intésé, megérzése, miért vár egyszer félóráig, holott máskor már tíz perc múlva nyugtalankodik.
A zsákmány azonban sose hozott szenzációt, én életemben nem láttam a Begából kifogott pontyok közt félkilósnál nagyobbat. Annál több keszeget, durbincsot, apró holmit, amit a türelmes rác ember azon mód eresztett vissza.
– Előbb nőjetek meg, gondolta, mert szólni nem szólt semmit.
A csend volt itt az irányadó, hiszen mostanában erősíti a tudomány, csak nem néma a hal, füle neki is van és meghallja a parti lármát, rájön az élete ellen szőtt fondorlatokra. Épp azért pipázni sem lehetett a közelben, a halász bagózott és a sűrű lét olykor – végén a kihasználásnak és az élvezetnek, – beleköpte a vízbe. Sose lehet tudni, hátha van hal, amelyiknek ez a csemegéje. Hogy nem tanítják könyvek és regék, az nem számít. Tessék felfontolni, hány szédületes találmányra jöttek rá véletlenségből. [438]
Nyári vakációm sok délutánja szentelődött a halászoknak, de legjobban Malbacski Obráddal barátkoztam össze, aki – hiába tagadnám, úgyis kiderül, – némi tekintetben ütődött öreg legény volt. Az ismeretség az öccsről ragadt rám, iskolatársam volt s mint jó cimbora részesített a lóusztatás gyönyörűségében. Alkonyatkor a szerbek levitték gyönyörű állatjaikat a folyóra fürdetni. A nagyhídon túl volt erre a célra kijelölt hely, de csak az állatok számára. Viszont a lovat nem lehetett bolondjában magára hagyni, annak a hátára valakinek fel kellett ülnie, úgy úszta át a Begát s tért megint szelíd biztatásra vissza.
Nagy kitüntetés és szívesség volt, ha én is ülhettem valamelyik lovon. A pajtásomnak ez volt a szenvedélye, ellentétben Obráddal, aki lenézte a lovat. Ő a halászatba bolondult bele, vettek neki csónakot s azon járta egész nap a folyócskát, hálóját mélyen beleeresztve a vízbe. Sokszor egészen órán át se húzta ki, de ha talált is benne valamit, azt megforgatta a kezében, fitymálkodott egy sort és visszadobta.
– Még mindig nem az igazi! – mondogatta, de alig volt vele az ember tisztában, hogy mit gondol igazinak.
A népek azt mondták rá, hogy ártalmatlan bolond és valóban, Obrád nem bántott senkit. Tarisznyájában magával hordta az ennivalóját, szeszt nem ivott s ha megszomjazott, kalapját a vízbe merítette.
– Amikor akarsz, mindig velem jöhetsz, ajánlotta fel a vendéglátást, én pedig sokszor akartam.
Vonzott az ájulásig fokozódó csend és elernyedés, amiknek átadhattam magam, a csónak széles volt, el lehetett benne heverni, próbáltam csillapítani a fantáziámat, amely amúgy elég viharosan száguldott.
– Nagy, kár mondta Obrád, hogy te nem vagy mindenre való, mert teszem azt, az ilyen nappali fiúknak fogalmuk sincs az igazi gyönyörűségekről.
Lassú, tagolt szavakkal, megmagyarázta a nappali fiú fogalmát is.
– Neked este haza kell menned, lefeküdnöd, pedig a halászat csak éjszaka ér valamit. Akkor fogom én is elérni ami eddig senkinek sem sikerült. Szép volna, ha akkor velem lehetnél.
– Nyolcig ki tudok maradni, hebegtem elkápráztatva a kilátásoktól, de csak nyáron. Azt még nem veszik észre, gondolhatják, hogy a szomszédban járok.
– Nyolcig bizonytalan az egész, rontotta le a reményeimet Obrád, addig semmi sem történhetik. Ami jön, véletlenül jön, [439] váratlanul, lehetetlen időhöz kötni. Találj ki valamit egyszer, de holdtöltekor, mert az a legnagyobb tökéletesség.
Már nagyon összeszoktunk, mikor egyszer a fűzesek alatt pihenve, megszólalt. Úgy feküdt hason, a csónakot odakötötte egy fához, kezére támasztotta az állát és mélyen elgondolkozott.
– Voltál te már szerelmes?
– Hát… hát…
Kis diák voltam, de a többi pajtásommal együtt azt éreztem, hogy nem maradhatunk el a kortól. Az ember annyit hallott a szerelemről, Jókai is segített benne, láttunk bizalmasan összesimuló párokat, télen a tánciskolában találkoztunk lányokkal, akiket agyonbolondítottak másikkal, már holmi affektálások is feltűntek, amik kacérságot akartak jelenteni, hát azt hittük, hogy mi is szerelmesek vagyunk. Levelet írtunk a kis lányoknak, magunk kézbesítettük, végtelen csalódásokról, életcsömörről, keserű magányról számoltunk be azokban s titokban azt számítgattuk, hogy hány éves korban lehet megházasodni, továbbá mennyi pénz elég havonta a háztartásra?
Néha bajok, öszeütközések származtak, mert a pajtások elkérték a szerelmes levelünk fogalmazványát, hogy annak alapján ők is nekiinduljanak az életnek, azonban nem elégedtek meg a szerkezet tanulmányozásával, hanem lustán lemásolták és úgy küldték el a kiszemeltjüknek.
Viszont lányok sose tudtak titkot tartani, a levél nagy esemény volt az életükben s ugyan mit ér az egész, ha nem vehet róla tudomást a barátnő! Azért eskü kötelezettsége mellett, hogy sem élve, sem haldokolva nem árulják el, megmutatták és így tört ki a botrány, hogy többen éreznek egyformán nem csupán a szív kamráiban, hanem a stílusgyakorlatukban is.
Ez alapjában véve csak akkor volt baj, mert ha az ember végigtekint a hosszú életen, esztendők, sőt évtizedek tapasztalatait szedi sorba, – rájön, hogy a szerelem szava mindig egyforma s hogy a kicirkalmazott szólamok sokszor gyengébben hatnak, mint a gyámoltalan dadogások, amiknek csak a zöngéjét érteni, szavát már kevésbé. Azért amíg világ lesz, minden gyerek azt fogja hinni, hogy a stílust és a formát ő találta ki.
– Ha nem voltál még szerelmes, magyarázta Obrád, akkor azt se tudod, hogy miért érdemes élni. Egyáltalában tudod te, milyen a szerelem?
Becsületes gyerek voltam, éreztem is, hogy itt nem használ a fantázia, hát bevallottam, hogy nem tudom.
– Hát az olyan, magyarázta Obrád, mint amikor az ember szörnyű melegben nyakig ül a hűvös vízben és dulcsá[440]szát eszik. Vagy hasonlíthatnám ahhoz is, hogy elfogyott a dohányom, újat nem tudok kapni, mert bezárták a trafikot s akkor valaki megkínál egy finom hercegovinai cigarettával, amiből két slukkot szívok. Mélyen le mellre, hogy keresztül-kasul jár és beleszédülök. Hát olyan a szerelem.
– Te voltál már szerelmes, Obrád?
– Egyetlen egyszer, de még mindig tart és nem szűnik meg soha, pedig a lány nem is szeret.
– Honnan tudod?
– Őtőle magától. Amikor mondom neki, kinevet és azt mondja, hogy nincs helyén az eszem. Ismered te a Gruics Koszanát?
– Nem jár a tánciskolánkba.
– Persze, hogy nem jár, mert már nagy lány. A bálakban riszálja magát, meg beszedákon, de mindig legényekkel van körülvéve, akik elhalmozzák ajándékokkal. Mikor vásár van, elmegy velük a panorámába. Tudod, az olyan, hogy bele kell nézni nagy üvegablakokba, aztán látni a svába császárt, akinek megoperálták a torkát és liheg. De igaziban látni és nem is tudom, hogyan tettek rá szert, hogy magukkal vihetik minden vásárba. Látni ott gyilkosokat is, például a Spangát a barátaival, meg idegen varosokat, mikor pedig kijön az ember, húz egy cédulát és szép vázát nyer. Finom holmik azok, alig lehet hozzájuk nyúlni, mert összetörnek a kézben, mintha habból készülnének. Aki ráfizet hat krajcárt, az válogathat a szebbek között és Koszana mind ilyeneket kap. De ott töri össze valamennyit, olyan bolondos.
Félkézzel cigarettát sodort, úgy folytatta eltűnődve.
– Az Isten tudja, miért, de velem sosem akar vásárba járni. A legények is azt mondják, nem neked való ez, Obrád, menj te csak halászni a Begára. Olyankor úgy nevetnek mindnyájan, hogy könnyük potyog. Pedig nagyon szép lány az a Koszana. Igazán nem hallottad a hírét?
– Soha.
– Igazat beszélsz, vagy csak tréfálsz velem?
– Igazat mondok, Obrád.
– Tudod, nem éppen magas, de szép formás keble van és olyan erős lába, hogy ha akarja, ezt a csónakot egy rúgással átlöki a túlsó partra. Mindenkitől elfogad ajándékot, csak tőlem nem akar, pedig vittem már neki nagy aranyakat is, hogy fűzze a többi közé a nyakába. Nem és nem, ebben igen makacs. Hanem én kifogok rajta s tudom Istenem, eljön az ideje, hogy megszelídülés nem tart bolondnak. Most mindig azt mondja, hogy az vagyok, pedig nem igaz, mert a fejem se fáj [441] állandóan. Mondd, te iskolába jársz és sok mindent tanulsz, amiről mi nem tudunk, bolond az ember, ha néha fáj a feje?
– Nem hiszem, Obrád, mert az édesanyámnak is szokott fájni, mikor egész délután vasal, őróla pedig még nem mondta senki.
– Na látod, miért lennék akkor én kivétel? Az apám jó ember, szelíden bánik velem, a földrészemet is ő műveli. Mit akarnak hát velem?
– Te sose jársz tánciskolába, Obrád?
Szánakozóan elbiggyesztette a száját.
– Ki nem állhatom az ostoba ugrálást. Én úgy szeretnék ülni a Koszanával egy finom lugasban, hogy cirógatom a kezét és nem nevet ki.
– Vigyél neki egyszer egy nagy halat.
Obrád széttárta a két karját.
– Honnan? Mondd kis komám, honnan vigyem? Nem nő meg a mi vizünkben semmi. Ha valamire való halat látsz, azt Titelről hozzák. Vehetnék, szó sincs róla, annyi pénzem mindig van, de ez csalás. Igazi halász csak azt adhatja ajándékba, amit maga fog.
Rejtélyes finom mosoly ült ki a varnyúszárú bajuszára.
– Hanem, majd, majd… viszek én neki olyan valamit, hogy tátva marad a szája s az a sok léhűtő körülötte mind elbúvik szégyenében. Ezt még nem kapta meg senki, csakis az övé lesz.
– Mi az?
– Titok, nem árulhatom el. Rég készülök rá, nekifogtam már néhányszor, de fene nehéz. Valami titka van, hogy nem lehet rá szert tenni. A világon mindennek titka van, de nyilván ez a legnehezebb. Boga mi!
Tűnődött egy sort, a vállát is vonogatta, felém fordult, aztán visszaroskadt magába.
– Nem, mégse lehet. Már azon voltam, hogy neked elárulom, mert szeretlek, hiszen az öcsém mondja, hogy sokszor kisegíted a leckében, de ne haragudj, mégse tehetem meg. Babonás vagyok s ha kívülem más is tudja, akkor nem siketül. Azért te leszel az első, aki megtudod. Koszanánál is előbb. Bocsáss meg pajtás, várni muszáj vele.
– Jól van. Obrád, hiszen te tudod, hogy mik vannak, miért vannak és hogyan vannak, a Jócónak pedig továbbra is segíteni fogok a számtanban.
– Ah, az egy nagy butaság az a számtan, magam se értek hozzá, de el tudom bámulni, mikor az Apám a Koronában a zsidókkal tárgyal, milyen könnyen megy neki. Hanem a meglepetés nagy lesz és Koszana sírva borul a karjaimba. Te paj[442]tás, hiszed-e, hogy egy kicsit szégyenkezni is fog az eddigiekért?
Abban a pillanatban semmit sem hittem olyan szilárdan, mint Koszana lelki tusáit az eddigi érthetetlen magaviselete miatt, kipirultarcú szégyenkezését; amiért olyan léha volt.
– Csak azt szeretném, ha te is ott lennél annál a bizonyosnál, mikor megszerzem számára a világ legnagyobb meglepetését. Hogyan tudnád ezt kicsinálni? Holdtöltekor, persze.
Olyan szörnyű ellenőrzés alatt ugyan nem állottunk otthon, de ebédre és vacsorára meg kellett térnünk a csavargásból.
Egyszer Obrád már korán reggel ott süntörgött a lakásunk körül. A túlsó oldalról intett a mutatóujjával, hogy jöjjek ki.
– Holnapután holdtölte, közeledik az időnk. Velem tudsz-e jönni?
Hogy tehessem? Tíz óra előtt nem alszanak el otthon, megszöknöm nem lehet, pedig Obrád kilenc körülire tette az időt.
– Akkorára mindenki megfürdött már a Begában, miénk a világ.
Sose támaszkodtam a véletlenre, nem is hittem benne, mégis az jött a segítségemre. Parádé következett, a király születésnapja és ennek már az előestéjét is megünnepelte városkánk. A veteránok zenekara szerenádot adott a notabilitásoknak, a könnyebbmozgású nép mind ott lebzselt a lampionos menet mögött, suszterinasok ilyenkor találták ki a vicceiket. Oriold úr tűzijátékot rendezett ugrálva szikrázó békákkal, csillagokkal és olyan rakétákkal, amik millió tüzes pontban hullottak lefelé.
Ez mindenkor fénypontja volt a vakációnak, hallatlan izgalom az utcákon, anyák a csecsszopóikat is magukkal vitték s a mob ifjai olyan üvöltést vittek végbe, mintha nyúznák őket. Az ilyenekre kioldaloghatott hazulról a gyerek, tudták hol jár, legfeljebb Lencsit, hűséges szolgálónkat figyelmeztették, hogy ne tátsa túlságosan a száját, hanem nézzen utánunk és legyen rá gondja, hogy idejében hazakerüljünk.
Páratlan volt az áldozat, amit Obrádért hoztam, de a végletekig felcsigázta már a fantáziámat, hogy nem szalaszthatom el az alkalmat.
– A tűzijátékot láthatod jövőre is, de az én dogomat csak egyszer az életben. Aztán megmarad neked a holnapi parádé is, amikor a katonák sortüzet adnak a svába templom előtt. Mennyi kilőtt patront szedhetsz össze!
Rohantunk a Bega túlsó kanyarulatához, a szőlőkkel be[443]ültetett partok, a fűzesek felé. Tiszta és világos volt az éjszaka, kereken világított a hold, ezüstre festve mindent.
– Most el fogom neked árulni a titkomat, mondta a csónakban Obrád, akkora kézi hálót véve maga mellé, amellyel félmázsás halakat szoktak kiszedni a bárkából. Látom, hogy hű cimbora vagy, a szórakozásról is lemondtál a kedvemért, érdemes vagy rá, hogy tanú legyél. Nézz a magasba, mit látsz?
– A holdat.
– Most pedhg tekints a vízre, mi van ott?
– A hold.
– Na látod, két helyen is megtalálható. De most vezetlek rá, hogy az iskolában haszontalanságokkal tömik a fejeteket. Mit gondolsz, melyik az igazi?
Egy kis elképedéssel néztem rá.
– Hát amelyik fent van.
– Fenét, fölényeskedett Obrád, ezt csak úgy hiszik. Előfordul, hogy fenn is tartózkodik, de mikor megtelik, leszáll a folyóba fürödni. Ez így van, hiába bámulsz. Megharagudhatnék rád, de nem teszem, mert elképzeltem előre, hogy nem fogsz hinni.
Tudniillik nagyon elbámultam, hideg futott át a hátamon is.
– Ezt akarom most kihalászni, hogy odaajándékozzam Koszanának, – jelentette ki határozottan Obrád. De a hold ravasz, szörnyen ravasz. Egyszer megpróbálkoztam már vele, csakhogy kisiklott a kezemből. Idenézz, tisztán látható, megmutatom a helyet is, hol érinti a széle a vizet, na, most…
Hirtelen belevágta a kézihálót a habokba, belerezdült a csónak, mikor visszahúzta.
– Kisiklott, mondta szomorúan. Nagyon nehéz, rendkívüli türelem kell hozzá, de én még semmitől sem riadtam vissza. Ha kell, százszor is megpróbálom.
– Obrád, kérlek szépen, lúdbőrözött a hátam, késő van, nekem haza kell mennem, mert keresni fognak. A tűzijátéknak már vége.
– Csak egy kicsit maradj még, muszáj, hogy sikerüljön. Vigyázz!
Megint belevágta a hálót, de most óvatosan húzta vissza.
– Látod, benne van. Így tartom most egy darabon, hogy kitanuljam a rafinériáját. Mert szörnyen rafinált és hideg, akárcsak Koszana.
A hold képe valóban benne volt a háló keretében, Obrád játszadozott vele egy darabig, aztán kirántotta.
– Hogy a kutyák egyék meg a májadat, megint elszöktél. Pedig olyan sűrű hálót csináltam, hogy az egyhetes halak is fennakadnak benne. Mit csináljak, mit csináljak? [444]
– Vigyél engem a partra, hogy hazamehessek, sírtam el magam.
– Hát ha úgy akarod… miattam ne verjenek meg.
Odaevezett a partra.
– Legalább ígérd meg, hogy holnap is eljössz, feltéve természetesen, hogy ma nem sikerül.
Ígértem én mindent, csak szabaduljak. Most pedig haza olyan futólépésben, amilyenre csak képes vagyok. Azért előbb még visszanéztem.
– Te, kiabálta Obrád, rosszul csináltam az egészet, nem való ennek háló, mert annak a kóca elázik a vízben. A tulajdon két kezemmel fogom meg, alája búvok és úgy emelem ki.
Loccsanás… már ugrott is a vízbe, én azonban nem vártam meg a folytatását, mert hallottam, hogy üti a toronyóra a tizet. Mellőzve halászt, holdat, eszeveszett futásba kezdtem. Meleg nyár volt, az ágyban mégis kilelt a hideg, sok volt a misztikum az én gyenge gyereklelkemnek.
Obrádot egyébként harmadnapra vetette ki a víz az écskai erdő mellett. Akkor már nagyon keresték, mert a csónakja gazdátlanul bitangolt a Begán.