Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Mérei Sándor: Ének a hegyen

Mikor már nagyon mélyre estem
sok füstös-boros éjszakán,
megindultam a fényes Hegyre
egy könnyű nyári délután.
Elhagytam várost s minden károst,
úgy mentem, mint egy sebesült,
ki megrokkant az élet-fronton
s most undorodva menekült.
A mélyből a magasba vágytam,
intett felém a szűz Orom,
mint messzelengő béke-zászló
s a csend lett a monostorom.
Vártak fehér pálos barátok,
olyan szelídek, olyan jók,
mint égi szentek s zengtek néha
a cellák és a folyosók.
Latin igéket mondtam én is
velük és szárnyalt énekem,
még sohasem volt olyan tiszta,
olyan fehér az életem,
mint ott a rendház békés mélyén,
a sziklás, köves Mecseken,
oly messze tőled, törpe város
s oly közel hozzád, Végtelen. [436]