Tárt, tikkadt titkokkal jött az éjszaka,
Zenéje csöndes volt, csodás, babonás
S a krizanthémek halálos mély szaga
Olyan súlyos volt, mint tar lidércnyomás.
Puhán ölelkező felhőkaravántól
Bársonyosan bolyhos, ékes volt az ég.
A vén Hold horpadt, hűs amforájából
Fehér ökörnyálát lustán locsolta szét…
A télbehajló őszutói éjnek
Tünde csillagok csalták a varázst.
A halott rózsák elmúlást meséltek
S jött a csönd mint nagy krepdesin-palást.
Távol roskadt ködök zenéltek merengőn
S fehér felhők folytak nesztelen tova,
Bús báva bánat dúdolt a barna erdőn,
Hogy a múlandóság milyen mostoha.
Rest szél csellózgatott messzi jegenyéken
És kutyák ríttak a Holdra az árnyban.
S mint királykisasszony egy ódon mesében,
Álmomban egyre valakire vártam.
… A Hold beszőtte az avas temetőket,
Az éjszaka fölvert kéjt, emléket, lázat,
Az éj selymén láttam a tűnt szeretőket
S a csókvágyak bennem bomlottan bokáztak …
Sejtelmek sejlettek, mint susogó selymek,
Ölelések, csókok csillogtak a vágyban
És imásan, titkon csöndes csoda vert meg:
– A hangja csilingelt s látomásban láttam. |
Fejlesztette: GAS Softwares