Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Mérei Sándor: Fekete ég alól

Felhők takarják a napot
és fogynak, tűnnek a napok,
a csillagod is leszökött
az égi úton s az örök
homályba hullt s a fényét rég
elnyelte a nagy messzeség.
Az égre nézel: színtelen,
a föld is szürke szüntelen
és egyre gyűlik az avar
és nőttőn nő a zűrzavar
körötted s szűkül a világ,
jaj, zsugorodik a világ.
Előveszed az életed,
hol rontottad el, kérdezed
s a múltba nézel: hasztalan,
már minden olyan messze van.
Kormos fekete ég alól
csúcs felé törtél s valahol
megálltál gyáván és vakon
a cél előtt a félúton.
Most már késő a lázadás
és meddő a sopánkodás,
a bűnbánat, a mellverés,
nem oldoz fel a szenvedés.
Már messze minden csúcs, orom,
a vágyad, lángod: hűlt korom
s a szemed hasztalan kutat,
már nem találod az utat.
Már nem találod, nem leled,
vak űrbe mered a szemed
s fölötted mint a sóhajok
suhannak egyre a napok. [435]