Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Szigethy Vilmos: Galambok a tűzben

Mijo verklis volt, amióta ismertem, egyszerű és félszeg öreg fiú, utálta a lányokat, sőt a fejét is elfordította, mikor művészetének jutalmazásául pénzdarabot nyújtottak át neki. Ha kifogásolták, hogy ócska a műsora, mi lesz már a modern slágerekkel, Mijo dörmögött valami jó, jó – félét, de a kívánt dalokat beszerezte. Ezek a verklik olyan ravasz szerkezetek voltak, hogy az ember ámulatba esett, mikor Mijót valamely módon megvesztegetve, felnyitották a fedelét. Nem lehetett ott mást látni, csak hengereket kiálló szegekkel, de azok is úgy szerteszét helyezve, mondhatnám akkori benyomásom szerint, hogy rendszertelenül, hogy tudós legyen, aki kitalálja, miképpen szivárognak elő mégis közreműködésükkel a megfelelő dallamok.
Megvesztegetni pedig Mijót csakis a galambászat terén lehetett. Ez volt a szenvedélye, ő a tudósa, mert rendelkezett mindazon ismeretekkel, amik a galambokra vonatkoznak, beszélgetett velük, s azok jól ismerték.
„Das ist die Liebe”… – ujjongott a verkli, magyarázva, hogy ez a tulajdonság vagy érzés – magam se tudom már, micsoda – milyen mélyen beleveszi magát a szívekbe, mikor a fogantyú akadozni kezdett Mijo kezében, ő maga pedig az égboltozatnak szegezve tekintetét éleset füttyentett.
Abban a pillanatban úgy vágott le hozzá a levegőből egy takaros kis vörös purcli, mint a sólyom, és megült a verklin. Mijo szüneteltette a dalt, zsebéből búzaszemeket szedett elő, a madarat vele megkínálta. Majd szájába vette a csőrét.
Megsimogatta, tenyerén tartva kinyújtotta, a galamb pedig megrázta magát, és nekivágott az ég tengerének.
– Hogyan csináltad, Mijo? – kérdeztük álmélkodva, mert mi hiába fütyültünk esetleg élesebbet is, soha hozzánk galamb le nem ereszkedett, de még a közelben levők is elmenekültek.
– Ismernek, felelte Mijo –, mert az enyémek, és tudják, hogy szeretem őket.
– Hiszen mi is szeretjük!
– De meg is eszitek, disznók! Az pedig nagy különbség.
Ruhára pénzt nem költött Mijo, mindig megkapta valakinek a viseltesét, ennivalója is jutott, főleg, ha ebéd idején került ismerős tájakra, a pénzét így galambokra fordíthatta. A rácnegyedben lakott, egy szimpla kis ház fenekén, szobája valamikor fészer lehetett, szalmazsákja benne az egyetlen bútordarab, de apróbb szolgálatok fejében az udvaron tarthatta a galambdúcát. Rendes galamb-dúc volt ez, hasztalan magyaráznám részletesebben, hosszú oszlopon amolyan világítótorony-féle, hatszögletű, aztán kis ablakok rajta, hogy a galambok fészkükbe vonulhassanak.
Mijo őrizte a házat is, ami főleg éjszaka jelentett hasznot, mert éberebben nálánál senki sem aludt. Ha zaj hallatszott a dúcból, vagy akár csak a legkisebb nesz is, már talpon volt, és feszülten figyelte, mi lehet az? Beteg valamelyik kedvenc, vagy veszély fenyegeti a kincsállományt? Miféle madarak húznak ott a sötétben, szelíd éjszakai vándorok vagy gonosz hajlamú rablók? A szomszédos kertek felől is gyanús árnyak vetődnek erre, valahol az ólban a malacok felsivítanak, de nyilván csak kölykét rúgta meg a vén koca. A kertek egyvégben húzódtak külön kerítések nélkül, igen alkalmatosan lopó népeknek arra, hogy ott tegyenek látogatást, ahol akarnak. Mijo észrevette, és szemmel tartotta őket dolgaikba azért bele nem avatkozván. Járjanak a tiltott hasznuk vagy a tilos szerelmük után, de ide ne jöjjenek! Csak akkor csóválta a fejét, ha egész közel merészkedtek. Puskát nem tartott, félt tőle, de beugrott az odújá[122]ba, és mérgesen csavart egyet a verklin. Az éjszakában felsíró melódiarészlettel adta tudtára mindenkinek, hogy ébren van, és vigyáz. Tanácsos lesz odébbállni.
Alapjában véve szegény volt ez a fertály, a módosabb rácok nem is itt laktak, hanem a vásártér környékén, meg a Bégához közel, hogy kurta úton vezessék fürdetésre a lovaikat. Itt lehetett megtalálni a legöregebb asszonyokat, görnyedt hátú és felette hiányos fogú banyákat. Jó időben az utca padkáján ültek, és főtt kukoricát majszoltak kínosan őrlő munkával, télen a szoba zugában húzódtak meg. Immár kegyelemkenyéren éltek, épp azért alázatos és csendes volt a viselkedésük. Csak házi perpatvarok idején szólaltak meg, hogy ne a lányuknak, hanem a vejüknek adjanak igazat, aki éppen most verte el élete párját.
– Csak igyál, fiam – hízelegtek –, azt teszed, amit akarsz, te vagy a férfi. Asszony az ilyesmibe jussal nem szólhat bele.
Szegényesek voltak a náddal fedett házikók is, s amikor errefelé tűz ütött ki, nem egyenként égtek le, hanem egész sor egyszerre, hogy úgy mondjam: kollektíve. Az önkéntes tűzoltók valamikor felébredtek ugyan az éjszakában, de szolgálati öltönyük kikeresése és rendbehozatala annyi időt vett igénybe, hogy már a lángtenger látványára érkezhettek. A vezényszavaknál csak az égő nád pattogott harsányabban, temperamentumuk szerint az érdekeltek vagy visítottak, vagy a kezüket tördelték, az érdeklődök meg nem mozdultak volna, viszont a tűz úgy rohant házról házra, mint lovas generális, mikor szemlét tart a kivonult ezred felett, s lóháton igyekszik megfelelni szolgálati kötelességének.
De mindenkinél jobban vágtatott Mijo a galambdúccal. Nagy erejével kitépte az egészet a földből, s rohant vele a biztos távolba.
– Tubi, tubi – sírta nekik panaszát –, hol vagytok?
A tubik előbb észrevették a veszedelmet, és elmenekültek. Magasan keringtek a tűz felett, határozottan meg voltak zavarva, mintha elvesztették volna a tájékozódó képességüket. Aztán éles fütty avatkozott bele a tűz ördögi muzsikájába, minden oktalan teremtmény azt hihette volna, hogy a tűzoltóparancsnok intézkedik az egyesület tolvajnyelvén, egyedül a galambok nem voltak oktalanok, mert felfedezték a biztos helyen Mijót.
Reggelre korom és üszök volt az egész utca, ténfergő emberek piszkálódtak a romok között, mintha ugyan találnának itt valamit, énekelve síró asszonyok mesélték egymásnak ugyanazon szavakkal ugyanazon közismert eseményeket, Mijo azonban már messze járt, vállán hatalmas rúdjával a galambdúc.
– Minden elpusztult? – kérdezték tőle más városrészbeliek, feltisztelvén személyében a szemtanút.
– Ühüm – mondta Mijo és szokása szerint nem nézett a kérdező szemébe. – Hát van kár, van, odaveszett az én verklim is, majd pótolom valahogyan. Új nóta úgyse fért már el benne. De ki adja vissza a purclimat, aki a tűzbe szédült? Ostobák vagytok mindnyájan ahhoz a sok észhez képest, ami benne lakozott. Hogyan heverem ki a csapást, mondjátok meg, hogyan?
A galambdúcot nekitámasztotta a falnak, fekete vászondarabot húzott elő a zsebéből, feketét, amely fehér lehetett valamikor, és sűrűn hullottak a könnyei. Az emberek azt mondták rá, hogy bolond, csak a galambok értették meg, mert körülvették, és turbékolni kezdtek hozzá olyan panaszos hangon, mintha együtt siratnák gazdájukkal a tűzbe dicsőült társukat. [123]