Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. október) 10. szám

Muhi János: Bácskai népszokások

Szülőfalumban csak egy-két kiveszőben lévő népszokás mutatja, hogy régebben, – még egy emberöltővel ezelőtt is, hiszen az öregek még emlékeznek rá, – tökéletes közösségben élt a nép, egy volt örömében, bánatában, szórakozásában, s a munkában egyaránt. Ma mindenki magának él, magának dolgozik, magának örül és magának bánkódik. A múlt században olyan erős szálak fűzték egymáshoz a falu lakóit, hogy egyetlen nagy családként éltek. A polgáriasodáson kívül alig találunk magyarázatot arra, hogy a régi közösségi szellem, amely hasznára volt a falu valamennyi polgárának, miért veszett ki annyira, hogy ma már csak jelképes alakjában lelhető fel.
Öreg moholi parasztok mesélik, hogy az ő gyerekkoruk idején még minden nagyobb mezőgazdasági munkát „móvában” végeztek. Móvában vetettek, arattak, ilyen együttes munkával szedték a kukoricát és így szüreteltek. Több csoport alakult ki és a csoport valamennyi tagja közösen végezte el a munkákat, sorban, egyik gazda földjétől a másikig. Ma már csak a kukoricafosztásnál és a szüretelésnél szokásos a móvázás, (ez a székely kalákához hasonló egymásonsegítés, amelyért nem jár fizetés, de becsületbeli kötelesség a végzett munkát hasonló munkával viszonozni) elvétve szántásnál, vagy kukoricatörésnél is alkalmazzák. A megmaradt szokások némileg elárulják, hogyan folyhatott le régen a móvázás, abban az időben, amikor még minden nagyobb munkát így végzett a falu.
Nem tartom véletlennek, hogy a móvázás éppen azoknál a munkáknál maradt szokásban, amelyeket késő ősszel kell végezni. Ma példátlan versengés folyik minden téren és a gazda igyekszik előbb elvégezni minden munkát, mint a szomszédja, mint a többi gazda. Tavasztól őszig tart a termelési verseny, egyik móvás sem egyeznék bele abba, hogy ne az ő földjén kezdjék meg a közös munkát, ősszel azonban már elcsendesedik az élet. A kukoricafosztás olyan munka, amely elodázható napokra vagy akár hetekre is, kissé unalmas is és így jól jön ha nagyobb társaság verődik össze egy-egy udvarba és vidám beszélgetéssel, nótázással, no meg ivással, evéssel rövidítik meg az időt. A fiatalok versengenek egymással kinek szaporább a keze, az öregek pedig abban versengenek, ki tud érdekesebb történeteket a régi időkből.
Kukoricafosztáshoz rendszerint összejön az egész utca. Amikor az asszonyok elvégezték napi teendőiket, a férfiak ellátták a jószágot, a család apraja-nagyja átmegy ahhoz a szomszédhoz, aki [431] a móvásokat összehívta. Ezt a munkát rendszerint az asszonyok beszélik meg egymásközt, már jóelőre, ők készítik el a móvázás tervét olyképpen, hogy mindenkihez elegendő számú segítőkéz jusson és ők gondoskodnak arról is, hogy a móvázó férfiak jól érezzék magukat. Vacsora után összeülnek a móvázók és a csillagos éjszaka alatt, vagy nagyobb pajtában, fedett folyosón, legtöbb esetben félszer alatt megkezdődik a munka. Az öregek külön ülnek és külön dolgoznak, ugyanígy a fiatalok és a gyerekek is. Megvitatják az időjárást, megtárgyalják kinek mennyi kukoricája termett, azután a rendszerint már nemdolgozó, hanem csak pipázó öregek, vagy gyermeket ajnározó öregasszonyok elkezdik a végtelen meséket. Móváról-móvára szállnak ezek a mesék évtizedek óta és a „szaladáskori” (a 48-as szabadságharc ideje) mesék a legfrissebbek közül valók. Visszanyúlnak ezek a történetek évszázadokra és szájhagyományként őrzik a régi idők eseményeit, természetesen lényegesen átalakított formában. A falusi nép csak a kezével dolgozik, az agya pihent és a fantázia szárnyán olykor egész regények születnek: színesek, képzeletdúsak, de mindig a föld és a föld fiai a tárgyuk. Érdemes volna nálunk is összegyűjteni őket és megőrizni az utókor számára, mert a móvázás szokásának megszűnésével elveszhetnek, pedig értékes adalékok a nép lelkivilágának tanulmányozásához.
Amikor az öregek belefáradnak a mesébe, vagy egy-egy megható mese után csönd támad, a fiatalokból kitör a nótázó kedv és dalokkal űzik el a szemekre nehezedő álmot. Ha a munkát már megunták, táncraperdülnek a fiatalok és így maradnak együtt éjfélig-egy óráig. Közben a háziasszony pálinkával, főtt és sült kukoricával, pogácsával vendégeli meg a móvásokat. Így megy ez heteken keresztül egészen addig, amíg mindenki mindenkivel szemben nem róta le a kötelességét, „nem adta vissza a móvát. A móvázás elmúltával is rendszerint összejárnak a szomszédok és nagyobb társaságba verődve ütik el a dologtalan téli napok unalmát. A móvázás különben arra is jó, hogy itt összeszoknak a fiatalok, – ehhez az öregek is hozzásegítik őket – és minden móvázó társaságból kikerül egy-két új házaspár.
A szüretelést is móvában végzik. Közös erővel gyorsan megy a munka, egy-kettőre kész a szüret. Ez annyiban különbözik a kukoricafosztás együttes elvégzésétől, hogy itt fokozottabb mértékben kerül előtérbe a vendéglátás. A szüretelőket napjában háromszor-négyszer csirkepaprikással, vagy sült szalonnával és rántottával vendégeli meg a gazdasszony, este pedig must mellett késő éjszakáig folyik a tánc és a nótaszó. Vannak olyan szüretelő móvások, akik a szüret végéig ki sem józanodnak.
Az elmondottaktól eltérő, sajátos módon móváznak a juhászok. Amióta a legelőket legnagyobb részt felszántották és a jószá[432]got az év nagyobb felében a kamrából kell etetni, visszaesett a juhtenyésztés. Régebben, még a múlt század végén is tízezerszámra tenyésztettek juhot, ma azonban már nincs több 10–15 juhásznál a falunkban. Egy-egy juhásznak 50–100 birkája van, holott két-háromannyit is kényelmesen megőrizhetne. Ez a körülmény szülte a juhászok sajátos móvázását. Ők „ügyeleti rendszert” vezettek be. Az egyik héten az egyik, a másikon a másik őrzi a móvások juhait. Így egy ember 5–6 munkáját elvégzi és a többiek más munkát vállalhatnak.
Ilyen a közösség a munkában. A szórakozásban sem maradt meg ennél több a régi közösségből. A fonóról a mai fiatalok jórésze csak a népszínműirodaloinból vagy az öregek meséjéből értesült. A „durindó” azonban Moholon és Péterrévén megmaradt eredeti formájában és olcsó szórakozást nyújt a fiatalságnak. Ezzel az ismeretlen eredetű, idegen hangzású szóval a népnyelvkincs a fiatalok táncöszejövetelét jelöli meg. Olyanféle népi tánciskola ez, ahol a fiatalok tánctanár nélkül, egymástól tanulják el a tánctudományt és ahol csak ősi magyar táncokat tanítanak. A modern táncok még nem férkőzhettek be a durindóba, vannak viszont olyan táncok, amelyeket a fiatalság csak itt táncol, „előkelőbb” helyen a „nagykocsmában”, pedig már szégyel. Serdülő legénykék és lányok szárakozóhelye a durindó. A 10–12 éves lánykák és 12–14 éves fiúk járnak ide, s ha legény vagy nagylánysorba jutottak, akkor már a nagykocsmába járnak. Farsangban a házaspárok is szoktak ilyen durindót csapni, amelynek azonban már páros bál a neve. A durindóban a zenét egy fekvőcitera szolgáltatja (ez a hangszer is kiveszőben van). Egyszerű, házilag könnyen elkészíthető hangszer ez, amelyet az öregek közül majd mindenki el tud készíteni. Ez a falusi házak zongorája, nem kell hozzá nagy tudomány, hangjegyismeret, vagy egyéb, minden jobbfülű legényke már a durindózás ideje alatt megtanul rajta játszani. A durindóba nincs belépődíj, a zenésznek azonban fizetni kell. Ez sajátos módon történik. A citerás mindaddig nem kezdi meg a zenélést, amíg valaki nem „rendel” nótát. Tíz-húsz fillér a nóta ára. Ha megindul a tánc, 10–20 fillérért a citerás beszünteti a zenét. Ebből a beszüntetésből és újrakezdésből tevődik össze a jövedelme. A zene beszüntetéséért ugyanis azért szoktak fizetni, mert a durindó illemtana szerint tilos a leányt táncközben elkérni. Ha tehát valamelyik fiú a kiválasztottjával akar táncolni, akinek a felkérésénél mások megelőzték, vagy nem akarja, hogy a leány partnerével táncoljon, egyszerűen „leállítja” a zenét, mire elkérheti a leányt. Természetesen azért, hogy a tánc újból meginduljon, ismét fizetni kell. Aprópénzekbe kerül csak, de a pelyhedző állú legénykék megmutathatják, hogy ki a legény a gáton, kinek az akarata érvényesüljön, ami nagy szó a faluban. [433]
A durodót vasárnap vagy ünnep délutánonként rendezik meg és vacsoraidőig tart. Ősztől-tavaszig durindóznak a fiatalok és ezalatt az idő alatt ez az egyetlen szórakozásuk. A házaspárok durindója annyiban különbözik a fiatalokétól, hogy ott szeszesitalt is fogyasztanak és estétől reggelig szokott tartani.
A legények őszi és téli szórakozása, hogy csoportokba verődve harmonikával és nótaszóval végigjárják a falut és elmennek a csoport minden tagjának „szeretőjéhez”, ahol egy-két negyedórát szórakoznak, majd móváznak tovább. Ezt is móvázásnak hívják. Régebben a durindó is móvázás volt, s minden alkalommal más-más háznál tartották meg, ma azonban rendszerint a citerás házánál vigadnak egész télen.
Az idősebbek együttes szórakozása a „beszélgetés”. Ez gyűjtő fogalom és ezalatt nemcsak a szószerint vett beszélgetést értik, hanem olyasvalamit, mint a fonó, vagy a móva.
Esténként sorban más-más háznál tartanak összejövetelt. Négy-öt, néha tíz házaspár jön össze, hogy megrövidítse a téli esték unalmát. A házigazda pálinkával, vagy borral traktálja vendégeit, a háziasszony pedig tökmaggal, sülttökkel, vagy pogácsával kedveskedik nekik. Az asszonyok kötést vagy foltoznivalót visznek magukkal és szorgalmasan dolgoznak egész este, a férfiak beszélgetnek, kártyáznak, gyékényt fonnak, vesszőkosarakat, vagy seprűt kötnek. Ezeknek az összejöveteleknek csak a tavaszi munkák vetnek véget, amikor már hosszabbak a napok, korán kell kelni és egésznapra sok munka adódik.
Így dolgozik és szórakozik közösen a mi falunk népe.