Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Bogner József: A délvidéki magyar irodalom és a közélet

A különböző korok irodalmi felfogása mindig visszatükrözi az illető kor életének problémáit. Problémátlan koroknak problémátlan az irodalma is. A polgári jólét és megelégedett nyugalom korszakában az irodalom legtöbbször mozdulatlannak látszik. Az ilyen aranykorok felfogása szerint az irodalmak szerepe csak az, hogy megnyerje az olvasó tetszését, és szórakoztasson. A magyar irodalomnak is volt már ilyen kora. A múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben derűs mosoly fátyolozta be a jámbor palócok. Gyurkovits fiúk és leányok és más ezekhez hasonló termékek irodalmát. E kornak nem volt nagyobb kívánsága, csak annyi, hogy egy versnek csinosnak, tetszetősnek kell lenni.
Az aranyderűbe vesző jólét – mintha csak újabb évezredre volna biztosítva fajtánk jövője – nem vette észre, hogy az irodalomnak más szerepe is van, hogy egy vers több is lehet, mint csinos. Hogy egy vers más is lehet, komolyabb, veszedelmesebb valami, semhogy a csinosság fogalmával kifejezhetnők, hogy egy versben rejtett szellemi energiák lehetnek felhalmozva, melyek tömegeket tudnak megmozgatni, hogy egy költemény parazsat vihet egy későbbi nagy tűzhöz, hogy előkészítheti a lelkeket egy nagy társadalmi átalakulásra, azt ebben a korban ilyen felfogással nem vehették észre.
Az órák kerekei azonban tovább forogtak, és az idővel haladt az élet. Az általános falusi-vidéki világnézet helyébe új, idegenszerű, világvárosi, európai világnézet lépett. A Petőfiből indult s Arany által klasszikus magaslatokig fejlesztett, de követőik által sablonná süllyesztett népiesreális irodalmi irány helyébe szintén egy új, komplikáltabb, nyugtalanabb, európaibb, disszonanciákkal kevert irány lépett. A XX. század kritikusai ilyenformán azon vették észre magukat, hogy benne vannak egy nagy irodalmi átalakulás korszakában. Látniuk kellett, hogy részesei egy stílusforradalomnak, mely a klasszikus realizmus és materializmus világos tájairól a romantika csodáinak sűrűségébe vezeti az olvasót. Meg kellett érteniük, hogy van másféle költészet is, mint az, amelyik az élet valóságait, a látott és hallott realitásokat írja le. Meg kellett magyarázniuk, hogy az új költészet a maga érzéseit látomásokban éli ki, víziókkal, irreális képek hangulatával nem érzékelteti, hanem sejteti. Ez a sejtelmek új művészete. Ma már nyilvánvaló, hogy Adyt és társait nem lehet úgy nézni és érteni, mint Petőfit. Petőfi „Temetésre szól az ének”, vagy „Befordultam a konyhára” egy-egy reális élményt rögzítenek meg pillanatfénykép – szerűen. Ha azonban Adytól olvasunk egy verset, mondjuk: „Az elsüllyedt utak” címűt, látnunk kell, mennyire irreális, nem való világ Ady világa. A titkok nagy mezője, a vak, bozót, a vak sötét puszta, amit tapos, a csöndes udvar, a vén kapu, mind-mind jelentőségek hordozói, egy hívő, babonás lélek látomásai, melyek a valóság felfokozott erejével hatnak, s melyeknek elhívése azt a jelentést hordozza, hogy a költő égbe törő útján elszakadt a realitások földjétől, a múlttól, amikor prófétai útjára elindult.
Az irodalomtudomány idegenkedve fogadta ezt az új kifejezési módot, de aztán tisztázta a kérdést, megmagyarázta, hogy miben áll a szimbolizmus, megmagyarázta Ady költészetét és az egész új irodalmi irányt.
Trianon a magyar költőket és írókat egészen új, váratlan helyzetbe hozta, és azok az írók, akik a trianoni határ által a szerb megszállás alatt álló Délvidéken kényszerültek élni és dolgozni, természetszerűleg az itteni élet, a délvidéki magyarság sorskérdéseit dolgozták fel [120] műveikben, és énekelték meg. Visszhangot találtak a délvidéki írók és költők műveiben a délvidéki magyarok fájdalmai és mindazok a kérdések, amelyek a magyarság társadalmi vagy politikai életében felmerültek.
Mint a magyar irodalomtudomány egyik szerény művelője, szomorúan vallom be hallgatóimnak, hogy mi, délvidéki tanáremberek nem dolgoztuk fel és nem magyaráztuk meg a délvidéki költők és írók műveit, és nem foglalkoztunk velük annyit, amennyit foglalkoznunk kellett volna, hogy reá irányítsuk a magyarság minden rétegének a figyelmét. Meggyőződésem, hogy ezeket a föladatokat el kell, hogy végezzük, alóluk kibújnunk nem szabad és nem lehet. Ki értse meg, és ki magyarázza meg a délvidéki írók és költők műveit, ha nem azok az irodalommal foglalkozók, akiket a sors éppen úgy megszállott területre láncolt, mint az írókat és költőket. A rejtett energiák, amelyekről a bevezetőm elején szólottam, a délvidéki költők műveiben is megvoltak. Szenteleky ákácai, amelyeket vihar és fejsze egyaránt irtott és pusztított, éppen úgy szimbólumoktól voltak terhesek, s a tépett és mindenki által pusztított magyart állították szemünk elé.
A délvidéki magyar irodalom közreműködését nem nélkülözheti ma sem a közéletünk.
A délvidéki magyar irodalom olyan problémákat is tárgyalhat, és olyan kérdéseket is vetíthet az olvasók szeme elé, amelyeket talán sem a politikus, sem pedig a hatósági személy nem vesz észre. Itt, nálunk, a Délvidéken, ahol rajtunk magyarokon kívül nemzetiségek is élnek, a politikus nem nélkülözheti az író és a költő közreműködését, mert az ő munkájuk a nemzeti öntudat ébrentartásában éppen úgy segítő eszköz ma, mint ahogy a megszállás alatt, amikor politikai életet nem élhettünk, ilyen irányú vágyaink és problémáinknak egyedüli kifejezője volt.
A politikus realizálja azokat a gondolatokat, amelyeket az író átél és megír, a kettő munkája egymást kiegészíti, és ha az egyik a másikról nem vesz tudomást, nemcsak saját magának és társainak árt, de árt az egész magyarságnak tekintet nélkül, hogy az a Délvidéken él-e vagy sem. A közvéleményt előkészíteni, a közvéleményt kellőleg felvilágosítani a politikus csak az írók és költők segítségével tudja.
A délvidéki írók és költők, valamint a politikusok együttműködésének szükségességét hangoztatva fejezem be mai bevezetőmet azzal a biztos tudattal, hogy a délvidéki írók és költők művei beszédesen fogják bizonyítani, hogy érdemes volt őket meghallgatni.
1) Bogner József ezt az előadást a szabadkai Kalangya-matinén tartotta meg.