Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Délszlávországi magyar írók novellái

Nem véletlen az, hogy mikor a vajdasági magyar irodalom először rendez egységes reprezentatív felvonulást, novellaantológia keretében próbálja erőit, színeit, értékeit megmutatni. Ma a novella azon az úton van, hogy visszahódítsa régi irodalmi polgárjogát. Ki tudja, miért vesztette el? Talán sejttúlszaporodás volt a betegsége? Úgy elöntötte az irodalmat, mint a rákos szövetek gyors és túlbő áradása az élő organizmusokat. Befurakodott a regénybe, meghamisította a színpadot Az új, szabad formák köpönyege alatt sokszor a lírában is felütötte fejét. Könnyű formának tekintették. Rövid lélegzetét biztatásnak vették azok, akiknek egyáltalán nem volt irodalmi lélegzetük. Nem csoda, hogy a ragyogó novellairodalom után, amely nálunk is próbája volt a széppróza művészetének, bizonyos elposványosodás következett. Ebben a pangásban a novella volt az a forma, amelyet az olcsó, nyárspolgárin lapos, minden banalitásra hajlamos feuillettonizmus a legjobban megmérgezett. A közönség elfordult tőle. A kiadói kapzsiság úgyszólván egyik napról a másikra halálra ítélte. Szánalmasan elsorvadt csökevénye csak a napilapok tárcarovatában tengődött tovább. Néhány eszményekért küszködő folyóirat volt, amely néhány késett példányát szerető gonddal ápolta, mint a jövendő számára dédelgetett palántát.

És a jövendő kezd lassankint megint jelenné válni. Külföldön is, nálunk is új mesterkezek nyúlnak a novellákhoz. A spanyol Ramon Gomez de la Serna a regényt is novellává darabolja (El Doktor inverosinul), Papini nagyszerű lendületű Gogja nemcsak új arca, de új életlobogása is a novellának. Nehéz volna eldönteni, vajon Galsworthynak egy-egy mesteri elbeszélése nem ad-e magasabbrendű művészi élvezetet nagy regénykolosszusánál. Stefan Zweig csodálatos finomságú lélektani izgalmai imaginárius zónákon találkoznak az amerikai Faulkner vad lánggal kirobbanó ősösztöneinek kalandos romantikájával. A nemrég megjelent ifjú orosz, német és skandináv novellagyűjtemények nemcsak egy induló új korszak [509] legmarkánsabb profiljait mutatták be, hanem nagy belső egységükkel egy egész nép nagy tömegeinek lelkét is visszatükrözték.

Ilyen reprezentatív irodalmi bemutatkozásra csakugyan a novella a legalkalmasabb. A líra mindig az úttörő. Előkészítője stílusforradalmaknak, szociális átalakulásoknak. Pallérozó iskolája a szépprózai nyelvnek. A novella már a fejlődésnek, a megállapodottságnak azon a síkján mozog, melyet a regény, mint legkésőbb jelentkező forma képvisel, de rövidebb lélegzete lehetővé teszi, hogy egy egész irodalom minden rétege: legszélsőségesebb stílus és formatörekvései, egész világnézeti változatossága, legkülönbözőbb hangszínei együtt legyenek egy biztos és céltudatos karmesteri vezetéssel összetartott harmóniában,

Ezt a karmesteri szerepet vállalta a jugoszláviai magyar írók novellagyűjteményénél Szenteleky Kornél. Előszavában, amellyel az Ákácok alatt két kötetét bevezeti, ki is fejti azokat a szempontokat, amelyek ennek a harmóniának megteremtése céljából vezették. Ő elsősorban bizonyos közös miliőre volt tekintettel, amely a kötet számára legalább az atmoszféra egységét biztosíthatta. Ez az egység a legteljesebb mértékben sikerült. De sikerült volna határozott szerkesztői szándék nélkül vagy annak ellenére is. A hasonló szociális környezetben, az alig változó tájkép állandó hatása alatt élő, a közös fizikai és szellemi humuszból táplálkozó írókban önkéntelenül jelentkezik a közös talajíz, ha valóban az életközelség ösztönös őszinteségével írnak és nem a megtanult mesterség sablonos rutinjával forgatják a tollat. A szerkesztőnek tehát csak arra kellett vigyáznia, hogy ezeket az igaz és őszinte írásokat keresse ki. Ezeken úgyis, önkéntelenül is megérzett a közös eredet megmagyarázhatatlan és mégis letagadhatatlan rokonsága. Így van ez ebben a novelláskötetben is. Az Ákácok alatt novellái olyanok, mint azok az édestestvérek, akik arcra, termetre, sőt még természetre sem hasonlítanak egymáshoz, mindegyik más és más, van azonban a tekintetük villanásában, egy-egy mozdulatuk különös ütemében, hangjuk színében és csengésében, olykor csak rebbenésnyi, amely mégis egyszerre elárulja náluk a közös származást.

Ez a közös talajíz, a közös származásnak, a közös problémáknak ez a zártsága azonban szerencsére nem jelent itt elzárkózást, elszigetelődést egy lassan elsekélyesedő regionális irodalomba. A világ minden mai széttagoltsága mellett is ösztönösen és feltartóztathatatlanul sodródik egységes, nagy civilizációk széles szemhatárai felé. És messzetekintő európai[510] nézőpontok, sőt egyetemes emberi problémák felvetődhetnek, kisarjadhatnak a bánáti búzatengerek nagy határtalanságában is. Hogy ez így van, legerősebben bizonyítja maga a novellagyűjtemény, amelyben végül is több egyetemes emberi kérdéssel találkozunk, mint szűkebb értelemben vett lokális problémával. De a megoldások még ezeknél is mindig a magasabb emberi szempontok szerint történnek. Viszont a szűkebb miliő sajátságos talajíze akkor is megérzik az író borában, ha idegen égtájak messziről telepített tőkéjéről szüretel.

Van azonban a gyűjteménynek másik egysége, amely hitem szerint még fontosabb és jelentőségteljesebb a „couleur locale” tónusegységénél. A szerkesztő nem hangsúlyozza különösebben, de feltétlenül a leggondosabban ügyelt erre az egységre, amely a kötetek reprezentatív súlyát a legszerencsésebben biztosítja, s ez a színvonal emelkedett horizontja. A kötetben talán nincs egyetlen eruptív egyéniség sem, aki káprázatos ígérete volna az új magyar szépprózának, de viszont nincs egyetlen olyan sem, aki ne emelkednék a kényes irodalmi ízléssel és egyáltalán nem közepes magasságban meghúzott művészi színvonal fölé. Különböző értékű fajsúlyú, különböző ambíciójú novellák ezek, de egy vonása valamennyinek közös, kivétel nélkül mind tehetséges írók, mélyről fakadt spontán kényszerűségből született s az ihlet magas izzásában kiforrott alkotása. Huszonhat írótól közel harminc ilyen novella komoly jelentőségű irodalmi teljesítmény.

Van azonban mindezenfelül a novelláknak még valami belső tónusegysége is. Ez a tónus csaknem végig, mind a két kötet valamennyi novelláján inkább komor, sötét, drámai. Ha a színek megélénkülnek, ez inkább a vérnek, a lángnak, a kilobbanó szenvedélyeknek bíboros izzása, tehát megint csak mély tónus. Vagy ahol szórványosan, szinte csak félénken tapogatózva a humor jelentkezik, ez is hamar visszakanyarodik a szatíra keserűségébe. Van a gyűjteményben olyan novella, amely egyszerűen csak az anekdota pointje felé hegyeződik ki, de még ez is mélyebbre nyúl, részleteiben, belső tanulságaiban, az ilyen anekdota-novelláknál szokásos könnyed felszínes rajznál. Derű kevés akad a két kötetben. Minden inkább megdöbbentő, sokszor mélyen megrázó, s a fölemelő mindig csak a tragikus magasabbrendű ethosza. A szélcsend nyugalmával induló történetek is egyszerre vihar sodrába lendülnek, s ahol a drámai viharzás robogása végül elhalkul, ez a csend a reményvesztettség, a megsemmisülés, a halál és a temető csendje.

Nem tudom, a szerkesztő akaratos tudatában fakadt-e ez a sok belső tónusegység vagy önkéntelenül jött létre azzal, [511] hogy a rendelkezésére álló termés legjavát válogatta ki, de a gyűjteményben elvitázhatatlanul megvan, és ez ismét jellegzetes tünete bizonyos ösztönös lelki közösségnek, Éppen ezért nem tartom egészen szerencsésnek az Ákácok alatt címet, amely csak a közös miliő couleur locale-jának egyik motívumával áll összefüggésben, de az idilli hangulat, amely belőle kiárad, teljesen ellentéte az antológia belső tónusának.

Végül közös jellegzetesség az is, hogy a novellák legnagyobb része naturalista. Alig akad egy-kettő, amely szimbólumok költői elvontságaiból kerekítene fantasztikus mesét, vagy a reális életen túl a lét metafizikai határterületeit súrolná. (Farkas Geiza: Gonosz álom, Kende Ferenc: Gyík anyó). A legtöbb mai történet az új idők, új társadalmi helyzetek szűkebb vajdasági és egyetemesebb szociális problémája vagy a közelmúlt megrázó válságainak visszasíró emléke. Igen sok a parasztnovella, és talán ezek a legerőteljesebbek a gyűjteményben. Jóval kevesebb nyúl bele a munkásságot és a középosztályt izgató kérdésekbe. De mindezek a tárgyak szinte kötelezővé teszik a naturalista formát. Szenteleky bevezetése szerint a mai írónak kötelessége az életközelség perihéliumában élni, s ez a napközelség a realizmus reflektorainak élességével világítja meg a tárgyakat Nem kell azonban a múlt század programszerű naturalizmusának sivár aprólékosságára vagy a rútat és beteget hajhászó szadizmusára gondolni. Itt az életrealitás igazsága mellett megvan a költői lendület is. Az éles megfigyelés erős fénye nem bontja meg a művészi konstrukció egységes, biztos vonalait.

Valamennyi novelláról egyenként hosszas volna beszámolni. Csak azokról írok, amelyek a két kötet átolvasása után élénken megmaradtak emlékezetemben. Adorján Andrásnál a tárgy mai újszerűsége kapott meg. Az intellektuel az életgondok kényszerűsége révén fizikai munkássá lesz, majd visszatér a földhöz, amelynek rögét még ősei törték. Aranyady György homályos tónusaiból egyszerre a vér bíboros gejzírje sustorog fel. Szinte paradox hirtelenséggel csap le a végzet, amely láthatatlanul már ott ül komor fellegével az eseményeken. A szelíd fiúból egyszerre kirobban az apja duhaj vére, s meg kell halnia abban a harcban, amelyet tulajdonképpen nyugtalan indulatú apja helyett vív meg. A korcsmai verekedések hétpróbás hősének fia elvérzik első és utolsó korcsmai verekedésében. Csupa erő és mélység ez a különben is gazdag hangszerelésű novella. Borsódi Lajos oroszos hangulatú novellájának a groteszk, csattanó, kiábrándító éle ad különös, fakó visszfényt. Börcsök Erzsébet jelentős egyéniség. Két novellával is szerepel. Az egyik azért bír súllyal, mert egyike azok-[512] nak a kisszámú írásoknak, amelyek a kötetben a kisebbségi kérdést érintik. A másik a hangulat költői melegségével hat. Csuka Zoltán novellája (Péró bácsi példaadása) megrázó háborús emlék keretébe foglal egy örök és egyetemes emberi problémát. Cziráky Imre novellája (Meggyónt a Kerekes Gábor) alig több jól tálalt anekdotánál, a művészi érték itt az alakok ízes és jellemző dialógusának eleven erejében van. Gergely Boriska egyike a legeredetibb egyéniségeknek. Fanyar szatírába hajló humora van. Preciőzködésében érzik olykor némi keresettség, de a rezignáció leple alatt ott izzik a kisebbségi sors keserűsége. Hangban csaknem egyedülálló darabja a gyűjteménynek. Herczeg János Kekez Tuna lakodalmában nemcsak a jellemzés erejét és a végig zökkenéstelen vonalvezetést kell elismerni, hanem azt az egyre fokozódó lendületet is, amely a kezdetben szinte idilli paraszttörténetet hátborzongató danse macabre-ré emeli. Kende Ferenc novellája, a Gyík anyó, Cholnoky Viktor vizionárius írásaival tartja a rokonságot. Külsőleg orosz naturalizmusú forradalmi történet, de a sorok között láthatatlan hatalmak dübörgését erezzük. Kisbéry Jánosnál (Rendőr igazoltat) a pszichológiai folyamat finom veretű láncát csodáljuk, amelyből egyetlen szemecske sem hiányzik. Kristály István: Áradása a gyűjtemény legzordonabb szépségű darabjai közül való. Sötét izzású színei szinte beleégetik a lélekbe a robot munka csigázó rabszolga kínját. Csuri János önfeláldozó véres mártíriumának kettős motiválása a földtúró paraszt kitéphetetlen rögszeretetével és rettenetes nyomortanyáján a születésre váró új élettel félig-meddig sok is egy novellában. Lucia Pánja a természetrajongás modern pogányságú georgikája, amelynek a modern hipercivilizáció váratlanul befurakodó ellentéte ad groteszk csattanót.

Munk Artúr éles beállítású, igen kerekded novellája a kispolgári osztály markáns jellemzésével biztosan lendül a tragikomikus befejezés felé. Radó Imre elbeszélésében (Emberke) az örök szerelem himnuszát írja meg a történet, a miliő, a szavak groteszk kispolgári maskarájában. Művészi elgondolás, biztos kivitel. Szenteleky Kornél (Érvényesülni) novellája nemcsak azért figyelemreméltó, mert a kisebbségi helyzet ütközőpontjait tapogatja ki, hanem azért is, mert az élet-realitás kemény logikájával, gondos megfigyeléssel és tökéletes művészettel adja az új viszonyok közé került törtető lélekrajzát. A befejezésben itt is van valami tragikomikus váratlanság, amely a hangulat egyre komolyabb keserűségének mégis valami enyhítőbb feloldást ad.

A név szerint nem említett novellák is hozzájárulnak ahhoz a komoly színvonalhoz, amely ezt a gyűjteményt egy [513] fiatal irodalom reprezentáns díszszemléjévé avatja. Az antológia életbevágó jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Kalangya hasábjain már élénk vita is indult meg körülötte. A vitában a kötet minden darabja Szenteleky Kornélnak ad igazat. Ez az antológia döntő bizonyíték amellett, hogy van vajdasági magyar irodalom, amelyben ennek a földnek, ennek a népnek lelke tükrözik az egyetemes emberi közösség széles horizontján.