Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Tóth Kálmán: Szeremlei lakodalom

A színét és erejét vesztő sárközi életben a buján virágzott népszokások még mindig élnek. Némelyik töredékekben, másik csak emlékezetben. De még ezeken is a feledés hantjai csak alig l- 2 évtizedesek. Így aztán nem nehéz őket még a ma középkorú nemzedék vallomásaiból is előásni és rekonstruálni. Oly gazdagon termetté, meg őket annak idején a pompázatosan színes – a ruházkodásban is így nyilatkozó – sárközi fantázia, hogy még az utóbbi évtizedek népi dekadenciája és városi romboló hatása sem tudta őket ilyen hirtelen kiirtani.
Sárközből egy darab a Bácskába került, duna bal parti Szeremle. Lakodalmai mutatják a népében duzzadó és tomboló életet.
*
Természetesen a lakodalomnak előzményei is vannak. S azok se mennek ceremónia és szín nélkül. A népi hagyományok sok-százados utat építettek ki a fiatalok számára.
De mit is beszélünk fiatalokról! A gyermekekkel kell kezdenünk, hiszen a párválasztás elkezdődik még az iskolapadban. Az írni-olvasni még alig hogy megtanult Istókcsák és Ferikék már tudják, hogy az iskolaudvaron játszadozó Julisok, Lidik és Vicák közül melyik az ő „szeretőjük”.

[kép 01]

A szülők is természetesnek találják ezt, sőt gyakran ők terelik – a birtokviszonyok állása szerint – bizonyos irányba a „fiatalok” életét. Rosszat természetesen nem kell e szokás és a fönti elnevezés mögött gyanítani. Aki a nép nyelvét ismeri, tudja, hogy e „viszony” alatt egyelőre a tízórai zsíros kenyér megosztását és játszópajtásságot kell értenünk.
A kapcsolat az iskoláskort követő kocsmázások, bálozások és lányokhoz járások által erősödik, ha még nem határozott is végleg a legény egy leány mellett. Egy lányos házhoz a legény a pajtásaival jár vasárnapestéken. Viszont ugyanők más házakhoz is elmennek mindaddig, míg előbb a falu közvéleménye előtt, aztán hivatalosan is ki nem köt a legény egy helyre. Ezek a vasárnap esték ártatlan barátkozásokkal, szórakozásokkal telnek – bent a házban, a szülők szemei előtt. Nem annyira ártatlanok azonban azok a félórák, melyeket a 14-16 éves leány a legényhad kikísérésekor velük a kapu alatt eltölt. Rendes nemi élet folyik ott vasárnap estéken a vendéglátó leány és sorban valamennyi legényvendége közt – mindkét fél szüleinek tudtával és helyeslésével. „Hogy mög ne bolondúljon a gyerökcse!”
*
A kézfogó az első hivatalos lépés a fiatalok közt egymás felé. Előtte való este a lányos szülők vacsorát adnak a szűkebb körű leendő násznép részére, s míg azok bent mulatnak, a „koma-legények” rossz cserepeket, fazekakat vernek nagy zajjal az utcakapuhoz. „Huppogtatnak.” Másnap a lelkészhivatalba megy a két fiatal a násznagy és egy bizalmi asszony kíséretében „iratkozni”. Házassági szándékuk bejelentése után a lelkész rövid buzdító beszédet mond, majd felszólítására a fiatalok [107] „kiváltják jegyeiket”, azaz kicserélik jegyajándékaikat: a menyasszony díszes „bóti” kendőt ad vőlegényének és két kísérőjének, a vőlegény pedig vagyonához mért pénzajándékot ad jegyesének. Ezzel válnak hivatalosan is jegyespárokká, amit a háromszori templomi hirdetés megerősít. Annyiból is érdekes mozzanat ez, mert külön – nem hivatalos – népszokási egyházi liturgia megy itt végbe. A kézfogót nem követi föltétlenül családi eszem-iszom.
A vőlegény a jegyesség ideje alatt „bokrétás kalapot” viselt. Azt mondták az öregek: „Volt egy kiló is a „bóti verágbul” való bokréta; betakarta a fele kalapot.” Erről szól a nóta:
Szerömlei laposon, laposon,
Elveszött a bokrétás kalapom,
Vödd föl, rózsám bokrétás kalapom,
Úgyis tudom, nem soká hordozom.
(„Megkötötték…” dallamára)
A lakodalom előtti vasárnap délután folyik le a legénybúcsúféle koszorúkötés. A déluláni templom után a vőlegény és legény barátai a „vőfényekkel” és „násznagyokkal” együtt zeneszóval a lányos házhoz vonulnak. A menyasszony összes nyoszolyóival kaláccsal, borral vár rájuk. Ők már megérdemlik mind a kalácsot, mind a bort, mert nótás jókedvvel „munkájukat” már elvégezték. Munkájuk, a koszorúkötés abból állott, hogy hosszú rozmaringágakat aranyporoztak be.
– Nem is látszott a rozmaring az aranytúl. Valami igön szép vót!
Aranyporozás közben szállt véget nem érőn a dal.
Az aranyozott rozmaringágak a nótaszóval megérkező legények kalapjára kerülnek díszül. Régebben a legények kék (bóti) festős kötényt viseltek elöl lelógó piros szőrmadzaggal, később ők is, mint a lányok, fehéret. A mönyecskék, mint pl. a vőférné, akiket megillet ez alkalmon való jelenlét, szőttes abroszt kötnek maguk elé, némelyik 4-5-öt is: alul a legszebb, feljebb mindig egyszerűbb.
Szíves hívogatásra kerül beljebb a legénysereg:
– Kerüljenek beljebb, gyűjjenek beljebb ketök! (Régebben „kied”-özték a lányok a legényeket!)

[Kép 02]

Evés-ivás-barátkozás után karikába állva táncra pördülnek a lányok. A legények sorban felkérik őket: a legény a lány keszkenőjét kapja el, s úgy próbálja behúzni a táncba, a karikába: a lány tiltakozik, kéreti, húzatja magát: valóságos birkózás fejlődik ki. Ezt így illik!
A borosüvegeket csipkézet szélű karikafánkok díszítik, s azokkal a kézben járják a táncot régimódiasabban rezesbanda mellett. Később a kocsmában folytatják a táncot. Aranyporozáskor is, később is, még utcai kíséretül is a táncütemre fújt koszorúkötő „nóta szól: – Megkötötték néköm a koszorút”…
Az „egyezés” és a „csiszló” olyan szokások, amelyeket már csak az idősebb nemzedék emlékezetéből-emlékeiből lehet előásni. Szívesen és lelkesen mesélnek róla, mert az egyik szenzációja volt a lakodalmi eseménynek.
A lakodalom előtt való napon, alkonyatkor a menyasszony „jegyüngöt” küldött a vőlegénynek. Este pedig a vőlegényes ház kiküldöttei jelentek meg a lányos háznál „csiszló”-ban. A násznagyból, „öregvőfély”-ből és a „kisvőférek”-ből állt a küldöttség, amely ezen az inkább családiasan szűk körű, tréfás [108] összejövetelen nyújtotta át a mennyasszonynak a vőlegényes ház és küldötteinek „ajándékait”. Valami pogánykori szokást gyaníthatunk ebben az ajándékok primitív és babonás jellege miatt. A legfontosabb volt az aranyporozott és felöltöztetett, pántlikás csibe. Ahogy csak tudták, fölékesítették a lehető legvénebb tyúkok közül kiválasztott „csibét”. De más tréfás ajándékokat is vittek: dobozba szépen becsomagolt békát, egeret, fóliákkal feldíszített sárgarépát, krumpliból kifaragott emberpárt, amiket a megajándékozott ház népe nagy „visongatások” közepette bontott ki. A menyasszonyos ház hasonlókkal viszonozta a kedves ajándékokat.
Ugyanez az összejövetel komolyabb ténykedés lebonyolítására is alkalmul szolgált. Úgy is mondták a „csiszlót”, hogy „mönnek egyezni”. A lányos ház követei „ágypénzt” és „kapupénzt” követeltek, amit a vőlegény apjának kellett fizetni. Tréfás és körmönfont alkudozásra szolgáltatott ez alkalmat. Összepöröltek, néha komolyan is megszólták egymást: nem adnak kapupénzt, mert nincs is kapu, de megegyeztek: 20 – 30 forintot alkudtak ki, meg húst is.
*
Ilyen hosszadalmas bevezetés után érkezik el végre a lakodalom napja. A rokon és jó ismerős családokból kerülnek ki a „készítőasszonyok”, az előző napok előkészítő munkája után most kora reggeltől kezdve lázas munkában vannak a konyha körül.
Öltözik a menyasszony. Nagy, sugár alakú viaszvirág-koszorú a legfőbb ékessége. A régebbi selyem vállkendők, pántlikák újabban elmaradnak az öltözékéből, s a fordított tulipánkehely-alakot fehér selyem takarja.
Fontos azonban, hogy az l vagy 2 forintos-pengős ezüst ott legyen a menyasszony cipője sarkában. E nélkül ne induljon az esküvőre, hogy meg ne rontsák. De ne maradjon el a másik fontos óvintézkedés sem: kormot kaparnak le a piszkafáról, vízbe teszik, és megitatják a menyasszonnyal. „Hogy meg ne rontsák az úton!”
Megérkeznek a templomhoz. Itt ismét vigyázat! A menyasszony bal lábbal lépje át a templom küszöbét! A néniasszonyok aggódva figyelik, hogy úgy történt-e. „Hogy szöröncsés lögyön a házassága.”
Még a templomban sem nyughat a babona lelke. A menyasszony még az Úr asztala előtt is tartsa magát az öreg szülikék előírásához, ha jót akar. A vőlegény lábára kell lépnie, ha akár csak finoman, gyengéden, észrevétlenül is, „hogy ű lögyön a hatalmas a házban”.
Ma az egykés faluban az esküvő is kevés. 8-10 évenként. Az öregek azonban felcsillanó szemmel beszélnek arról, amikor 10-14 pár esküdött egyszerre, s a nagy sokadalomban megesett, bizony, nemegyszer, hogy a menyasszony a más vőlegénye mellé került. De azért a házassági hűségen nem esett emiatt csorba.
A templomból a vőlegényes házhoz vezet az út. A zene szól. A táncot az utca porában, útközben is járják. Jó torkú menyecskék meg kurjongatással cifrázzák:
Ez az utca petrezselyöm:
Menyasszonyunk csupa selyöm.
Mire rázeng a kórus:
Hujujujujujujujuj!
Ott felhomokozott udvar és lombsátor várja a násznépet. Megérkeznek, és már jelentik is nótaszóval a háziaknak:
Nénémasszony, adjon Isten jó estét,
Möghoztuk a barna-piros mönyecskét,
De nem azért hoztuk el, hogy szeressük,
Nénémasszony könnyebbségét keressük.
Az udvar közepén köcsög várja a fiatal párt, s most az egész vendégsereg érdeklődésének ez a központja. A menyasszony háromszor megkerüli a köcsögöt, aztán kettőt hátralép (szertartásosan), és ünnepélyesen fölrúgja, lehetőleg úgy, hogy összetörjön. Bizonyára ez is szimbolikus aktus, jelentése azonban homályos. [109]
Ezen is átestek. Megérkeztek tehát, (a múlt idő jelezze itt a szokás kivesző voltát is), s kezdődött a családba fogadás szertartása kötött szövegű, ünnepélyes párbeszéddel. A napa „mögeméte” (megemelte) a menyasszonyt, mire az így kezdte:
– Adjon Isten jó estét, Szabó szülém! Elvállal ketök-e cselédjük után cselédjüknek?
Napa és ipa: El ám, kedves lányom, alig vártunk.
A menyasszony megcsókolta napát, ipát. A padkához vezették, ahol főztek. Kezébe adták a nagy fakanalat, megkevertették vele az ételt, majd megszólalt kötekedve a menyasszony:
– Ezök a szakácsok egy szöm húst se hattak a csonton, mind leötték.
Mire a szakácsok:
– Így is akartuk, lányom, hogy ne jusson a vendégeknek, csak a csontja. De nízd mög, leányom, a kéményt is!
Menyasszony: Jaj de kormos!
Szakácsok: Tégöd vártunk rá, leányom.
Így folyt az évődés, de nem sokáig, mert a pompázatos szertartás a következő felvonáshoz érkezett: a mézeskalács-osztogatáshoz, amely kedves és édes szokás ma is megvan.
Mosószéket – amin a Dunán a ruhát szokták súkolni – tesznek a szabadkéményes konyha közepére, leterítik szőttes abrosszal, és melléültetik – a bejárat és a vendégsereg felé nézve – a vőlegényt és a menyasszonyt. Három-négy éves, szép kisgyereket ültetnek a menyasszony ölébe, akitől az a szereplésért cifra, hímzett kendőbe kötött almát kap jutalmul. Az új menyecske megszeretgeti az ölében ülőt, „hogy neki is ilyen szép, barna gyerökcséje lögyön!” Aztán megkezdődik az „osztogatás”. Nagy tálon „pusztakalácsot” és másikon mézet tesznek a fiatal pár elé. A kalács a „borsos kalács” mintájára két szálból sodrott és perec alakra, karikára formált búzakalács. Abból vágnak már előre falásnyi darabokat, abból márt meg legelőször egyet a menyasszony, s adja a vőlegénynek, azután pedig viszont; majd meg mindketten a sorban eléjük járuló vendégeknek osztogatják a mézbe mártott, fehér kalácsfalatokat. „Hogy a szerelmük olyan édes legyen, mint a méz!”
Aztán beültetik a fiatal párt a „házba”, a tükör alá. Ülnek, beszélgetnek, eszegetnek-iszogatnak, táncolnak. A tánc azonban kint, az udvaron felállított ponyva- vagy inkább lombsátorban folyik rezesbanda muzsikája mellett.
*
Ha már szó esett az evés-ivásról, nézzük meg azt is, mi kerül az asztalra ilyenkor!
Az ünnepi menü már a lakodalom napja előtti estén kezdetét veszi. A „készítők”, szakácsok és egyéb bennfentesek eledele ekkor a pacalleves. Az esküvő napján kocsonyát reggelizik a lakodalmas ház és a szűkebb körű vendégsereg. A déli étrend: marhahúsleves, de nem tésztával, hanem – talán soha máskor nem divatos – zsemlye-szeletekkel, marhapaprikás kevés krumplival és „pusztakalács” (üres kalács.) Az üvegeket, korsókat fonott díszkalácsok ékesítik. A délutáni beszélgetés pusztakalács és zsírban sült, kicsipkézett kerek fánkok mellett folyik, a sűrű boritalról meg nem feledkezve.
*
Alkonyatkor visszavonul a menyasszony… Következik a „tekerődzés”, az asszonnyá öltözés első lépése. Leveszik róla a menyasszonyi koszorút, és pártás-fátyolos, gyönyörű, keleties fejdíszbe „tekerőztetik”. Nem mindenki érti az újasszony-öltöztetésnek ezt az igen komplikált művészetét: alig ha három-négy asszony van a faluban, aki meg tudja csinálni.
Hogy az új öltözékben egészen új valaki, új asszony jelenik meg a násznép előtt, azzal is kifejezik szimbolikusan, hogy a menyasszony végigcsókol min[110]denkit, a legapróbb gyereket is, a cigányokat is. Aki nem kap csókot, meg is sértődik, és úgy tartja a közvélemény: méltán.
*
Az estét kitöltő fő műsorszám a menyasszonytánc. A lakodalom mindkét háznál folyik; mindkét ház vendégeit részesíteni kell ebben az örömben is. Úgy szokott lenni, hogy amíg az egyik helyen a tánc folyik, a másik háznál vacsoráznak, és viszont.
– Következik a menyasszonytánc – hirdeti a násznagy. A vőfély pedig már ki is kiáltja:
– Egy forint a menyasszony, ki ád többet érte? – És árvereznek rá. Aki megveszi, a násznagyné magasan tartott, veres réztepsijébe dobja a pénzét, a vételárat, és táncol a menyasszonnyal, a többi pedig ki-ki a párjával, míg a nóta végén az újabb kikiáltás nem hangzik:
– Két forint egy hosszú nóta. Ki veszi meg a menyasszonyunkat?
Mikor már mindenki végigtáncoltatta, kezébe fogja a tepsi pénzt, és megköszöni az adományt, ami minden bizonnyal hozzájárul – különösen szegényebb sorban levőknél – a házasélet elkezdéséhez:
– Köszönöm a kietök hozzám való szívességét!
Mindenki, de különösen a menyasszony megszolgálja, vagy ha már megvolt, letáncolja ilyenkorra a vacsorát, a rizsával főzött marhahúslevest és a délivel azonos paprikást. Megéhezni persze bajos volna, mert az asztal egész idő alatt terítve áll, s a pusztakalács mellé mákos és diós kalács, újabban pedig különféle – kerek réztepsiben sült – rétesek sorakoznak.
*
A tánc hajnalig vagy akár reggelig tart. De az ifjú pár – a násznép tréfás, sokszor vaskos kiszólásai közben – elvonul. A régi időben a vőfély fektette le őket a padláson „szómapárnára” (mert a „földszint” zsúfolva volt) – két szál gyertya mellé. Anyáról leányra szálló hagyomány, hogy a menyasszony vetkőzéskor ruháját a vőlegény kalapjára rakja, „hogy uralkodjék rajta”.
*
Esküvő utáni nap mindkét ház násznépe hazatér, de a rendes életmenet még nem áll helyre. „Tikverőre” (tyúkverőre), a maradék elfogyasztására és egy kis utómulatozásra összeverődik újra a násznép, már csak azért is, hogy a menyasszony költöztetésében részt vehessen.
Kocsival mennek a menyasszony ágyáért, holmijáért, s e hétköznapi foglalatosságból sem hiányzik a ceremónia, bor meg a nóta. Megrakják a szekeret, búcsúzik a legényesház népe, s rázendít a zene, vele a nóta is – :

[Kép 03]

Befordultak a sarkon. Leszállt a poruk rég. De a nótájuk áthallatszik, meg a ritmusos-verses kurjongatásuk is:
Haj, le-le-le-le-le,
Hullik a levele… [111]