Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Fuimus: Szenteleky utolsó napjai a Márton-hegyen

1933 hűvös, esős tavaszán néhány sort kaptam Szentelekytől. Képes levelezőlap hátán írta, és a lap egy budai szanatórium parkját ábrázolta. Tüdőszanatóriumét. A költő arisztokratikusan vékony vonalú, finom betűi megörvendeztettek, de egyúttal kissé meg is döbbentettek. Nemcsak a pesti postabélyegző – meglepett, hogy Kornél abban az útlevélmizériás világban Pestre jött –, hanem a tüdőszanatórium képe is baljós sejtelmeket ébresztett.
– Itt vagyok a Márton-hegyi szanatóriumban – írta –, hosszabb időre jöttem, és nagyon, nagyon egyedül érzem magam. Örülnék nagyon, ha szabad óráidban fel-felnéznél…
Azután hozzáfűzte azzal a tékozló szerénységgel, amely olyan jellemző tulajdonsága volt, és amellyel annyiszor hozta zavarba jó embereit:
– Tudom, hogy áldozatra kérlek, tudom, hogy unalmas dolog egy kedvetlen, beteg ember meglátogatása, mégis – gyere, ha csak teheted, és ahányszor csak teheted. Nagyon jót teszel velem.
Természetesen valamennyien tudtunk róla, hogy a költőnek rossz a tüdeje. Sokunk szívébe kapott már régebben az idegen hang: a felejthetetlen sziváci esték, a tervezgető, hosszú falusi séták rosszat jelentő mementója, a sajnos egyre gyakrabban feltörő száraz köhögés, amelyet Szenteleky szinte mentegetőzve igyekezett elfojtani.
Tudtuk, de a laikusok felszínes derűlátásával, a népszerű orvosi könyvek és hírlapi cikkek tarlóin szedegetett „elméleti ismeretekkel” valahogyan félig-meddig leküzdöttnek és mindenesetre krónikussá bágyadtnak képzeltük a poéta betegségét. Ezt is csak azokban a ritka pillanatokban, amikor a mindig tervező, szervező, ezerfelé érdeklődő, hús-vér, élettől duzzadó Szenteleky-korrespondencián túl, megtorpantó ellentétül a költő egyre leromlottabb testi habitusával kerültünk szembe. És még ekkor sem mindig, hiszen Szenteleky ritkán és nem szívesen beszélt betegségéről. Részletesebben csak itt szólt róla egyszer, a szanatórium fenyőparkjának fehér padján, és erről lentebb részletesebben beszámolok. Nem félt a kórtól, és szinte mellékes dolognak tartotta, quantité negligéable-nak, amelynek sem az irodalmi alkotó, és szervezőtevékenység, sem pedig az ennél is nagyobb fizikai és szellemi megerőltetést kívánó polgári kenyérkereső munka síkján nem engedett szerepet.
Mi is áldozatul estünk ennek a százszínű vitalitásnak. No, meg tétova laikus elképzelések is ködösödtek bennünk arról, hogy 30 éven felül a tuberkulózis nem életveszélyes, láttuk, hogy minden következmény és zokszó nélkül látja el a községi orvos megerőltető szolgálatát, ami pedig korántsem tréfadolog, különösen olyan nagy lélekszámú és hatalmas kiterjedésű községben, mint Szivác. Állandó készenlétet, megerőltető magyarázgatásokat, késő estébe torkolló rendelőórákat és főleg rengeteg gyaloglást jelentett ez a szolgálat, mert a motorkerékpár fényűzését csak élete utolsó két-három évében engedhette meg magának. Ezt megelőzően kerékpárt tartott, de nem szerette, és ritkán használta, valószínű, hogy a pedálozás a gyaloglásnál is fárasztóbb volt számára.
És Szenleleky most Pesten van. Rosszat sejtettem, és a sejtés, sajnos, csakhamar beigazolódott, mert a költő lapjával szinte egyidejűleg Kende Ferenc levele is megérkezett. Kende arról írt, hogy Kornél állapotában rosszabbodás állt be, a Márton-hegyi szanatóriumtól azonban javulást remélnek. Ő is kért, hogy minél gyakrabban látogassam meg betegünket.
Két órával később már a budai villamos-végállomásnál kezdődő, erősen meredek lejtőn kapaszkodtam felfelé. Villákkal csipkézett, árnyékos út közepe táján találtam rá a szanatóriumra, amely [101] hatalmas fenyőpark közepén apró játékkastélynak tetszik. Romantikusan szép a fenyők haragoszöld keretéből kicsillogó épület. Úgy emlékszem mindössze 8-10 szobája van. Fehér lakkozások, csillogó nikkelveretek kápráztatnak mindenfelé ebben az egyemeletes, miniatűr azilumban.
Kornélt az első emelet egyik szobájában találtam meg. Hűvös, esős tavaszi koradélután volt, sétára, szabadban való üldögélésre alkalmatlan idő. Bizony, nagyon megdöbbentett a költő beesett arca. A vékony, szinte átlátszó ujjak és a lázasan csillogó szem is sok mindent elárultak. Arcszíne azonban egyenletesen bronzbarna volt, nyomát sem láttam arcbőrén a kiötlő pirosságnak, a „halál rózsáinak”.
Első szavam is ez volt:
– Nagyszerű színben vagy, Kornél!
Szomorú mosolyt villantott felém:
– Hogyne, csak az a baj, hogy a láztól.
Őszintén meglepődtem, azt hittem, hogy a bronzbarna teint valóban pihenés és falusi kúra regeneráló eredménye.
Jólesett neki a látogatás, noha – mint őszinte örömmel mesélte – volt már egy vizitje. Németh László járt nála elsőnek, és nagyon élvezetes, feledtető, kikapcsoló délutánt töltött együtt a két oly különböző temperamentumú, de sokban hasonló lelki alkatú poéta. Később is hallottam, hogy Németh László már a 20-as évek halk sziváci megszólalásainak ideje óta szerette és megbecsülte Szentelekyt, leveleztek is, személyesen azonban most találkoztak először. Bizonyos, hogy az ismerkedés egyiküknek sem hozott csalódást. Németh László a költő halála óta is minden alkalmat megragad Szenteleky írói és emberi értékeinek népszerűsítésére, Kornél pedig azon a sötét felhős, csepergő esős, szomorú budai délutánon nála szinte szokatlan hévvel mesélte el örömét.
A kis szanatóriumi szoba berendezése szinte kolostorian egyszerű, de célszerű és gazdaságos. Csillogó veretű rézágy, éjjeliszekrény rajta rádióval, asztal, szék és fogas. Több tárgy el sem fért volna az apró helyiségben. A hatalmas ablakból tündéri kilátás Buda és Pest megunhatatlan panorámájára.
Kornél az ágy szélén üldögélt pizsamában. Érkezésem előtt végzett a borotválkozással. Az asztalon a vizeskancsó mellett könyvek, kefelevonatok, töltőtoll, megkezdett kézirat. Ebben az időben az egykori Jugoszláviai Magyar Könyvtár kollektív novelláskötetének szerkesztésével foglalkozott. De írt cikket, verset, prózát és főleg olvasott, rengeteget olvasott mindenről megfeledkező, szinte lebegő boldogsággal. Németh László nagy örömet szerzett neki. Néhány Proust-kötetet hozott eredetiben. Proustot nagyon szerette Kornél, és Németh valószínűleg irodalmi levelezésük során szerzett tudomást erről.
– Egész éjszaka olvastam – mesélte –, nem mintha aludni nem tudtam volna, csak éppen nagyon érdekelt.
– Ezt talán mégsem szabad tenned. Az éjszakai nyugalomra nagy szükséged van. Gyógyulnod kell minél gyorsabban és tökéletesebben.
Lemondóan legyintett:
– Gyógyulni…
De aztán – talán az életösztön belső villanyáramára – hirtelen támadt élénkséggel tette hozzá:
– Tudod, voltaképpen nem is érzem rosszul magamat. Csak az étvágyam gyatra.
– Szerencse, hogy ilyen rossz az idő – mutatott ki mosolyogva az ablakon –, az ember legalább nem jön kísértésbe, hogy leszökjék a városba egy színházelőadásra vagy hangversenyre.
Mosolya most már nem is volt szomorú, inkább kisdiákosan kedves. A városba szökés gondolata talán diákkori reminiszcenciákat idézett fel benne.
– Még egy kedves meglepetés ért. Mihelyt megtudták, hogy Pesten vagyok, a rádiótól felszólítást kaptam, hogy a vajdasági magyar irodalomról előadást tartsak a mikrofon előtt. Sajnos, erről nem lehet szó. Már le is mondtam. [102]
– Miért?
– Mert öt szót se tudok végigmondani anélkül, hogy közbe ne köhögjek. Csak nem köhécselhetek végig egy harmincperces mikrofon-előadást. Szépen megköszönnék a hallgatók!
– Ezen talán lehet segíteni. Olvastasd fel valamelyik szpíkerrel.
– Az már nem lenne az igazi. Inkább lemondok az egészről.
Érkezésének másnapján látogattam meg először. Ekkor még nem esett át az általános vizsgálaton. A szanatórium vezető főorvosa, úgy emlékszem, Gergely dr., az európai hírű tüdőspecialista lekötelezően meleg, kollegiális fogadtatásban részesítette. A vizsgálat eredményét második látogatásom alkalmával – ha jól emlékszem, két nappal később – tudtam meg magától Kornéltól. Természetesen sohasem hoztam szóba a betegségét, most azonban ő maga kezdett beszélni róla. Gyönyörű napsütés volt, és a fenyőpark fehérre festett padján üldögéltünk. A mosolygó arcú ápolónővér letette Kornél elé a tízórait. Feltűnt, hogy milyen étvágytalan a költő.
– Megtörtént a vizsgálat – kezdte halkan, és keskeny arca fájdalmasan rándult meg egy pillanatra.
– Nos, mikor utazol Olaszországba utókúrára? – kérdeztem tréfásan, de ő komolyan, szinte kinyilatkoztatásszerűen felelt:
– Soha nem utazom én már Olaszországba!
– Ugyan, kérlek, hogy beszélhetsz így! Magad is orvos vagy, és a tüdőterápia mai tökéletes módszerei…
– A vizsgálat megvolt. A diagnózis kétségtelen. Parafinterápiával szerettem volna megpróbáltatni, de lehetetlen ez is, mert mind a két tüdőszárny meg van támadva.
– A legkülönösebb – folytatta halkan –, hogy otthon, Szivácon 37.4-nél sohasem szökött magasabbra a lázam, itt pedig állandóan 38 és fél körül mozog. A főorvos szerint ezt a fokozottan lázas időszakot hosszabb nyugalmi periódus fogja követni. Persze, tudom, hogy gyógyulást nem remélhetek, sőt munkaképes sem leszek többé. Csak az a kérdés, meddig…
Nem fejezte be a mondatot. Messze nézett, túl a fákon, tekintete elsiklott a szerteszét épült skatulyaházak és modern villák piros palatetői fölött.
Maga is orvos volt, mégis döbbenetesnek tűnt ez a hűvös, tárgyilagos nyugalom önnön életének megakadályozhatatlan kilobbanásával szemben. „Fogyó élete növő lázában” százszázalékos bizonyossággal tudta, hogy menthetetlen, tudta, hogy az ő naptárába már csak hetek, esetleg hónapok aggasztóan rövid dátumai férnek. Látta a röntgenképeket, kérlelhetetlen bizonyosságként muzsikáltak fáradt agyában a vérsüllyedés-vizsgálat halálos törtszámai. Nem voltak illúziói, a tüdőbetegek legendás optimizmusát elfojtotta benne az orvos tudása. Mégsem félt. A következő pillanatban már délvidéki irodalmi problémákról, vidám olasz úti élményekről tudott beszélni. Látszott, hogy az új téma nemcsak menekülés számára a folytonos „arra gondolástól”, hanem teljes kikapcsolódás.
Franciásan finom vendéglátó volt még a szanatóriumban is. Amikor az uzsonnakávéját hozták, mentegetőzve jegyezte meg mindig:
– Sajnos, nem kínálhatok senkit, mert itt minden tele van bacilussal.
Később pedig azt a körülményes és költséges módot eszelte ki, hogy látogatói számára a városból hozatott frissítőket.
A költő egyébként nem volt gazdag ember. A falusi orvos nehezen gyűlő, fáradságos keresményét a gyakran ismétlődő olasz-, görögországi, egyiptomi utak emésztették fel. Sokba került a sziváci háztartás is, a színvonalas, szolid, de úri életmód, és sokba kerültek a könyvek, a vendégek, az utazások. Az előkelő budai szanatóriumban, ahol a főorvostól kezdve az ápolónővérig mindenki gyengéd szeretettel és féltéssel vette körül, természetesen az orvosoknak kijáró nagy árkedvezményt élvezte, de [103] ez a fél, vagy negyed ár is csinos összeget jelentett, különösen abban a gazdasági válságos, szűk pénzű világban.
A szanatóriumi napok egyhangúságát most már sok látogató enyhítette. Fekete Lajos, Csuka Zoltán, Németh László jártak ki hozzá leggyakrabban.
Jovan Dučić, a szerbek nemzetközi hírű költője akkoriban Jugoszlávia budapesti követe volt. Kornél Kairóban jártában ismerkedett meg vele, amikor Dučić az egyiptomi kormánynál képviselte Jugoszláviát. Ismeretségük szívélyes, de felületes volt, később azonban – amikor Szenleleky dédelgetett szép tervének, a szerb-magyar kultúrközeledésnek tiszteletet parancsoló jegyében majdnem minden számottevő szerb lírikust kongeniális művészettel tolmácsolt magyarul – leveleztek is.
Szenteleky útlevele lejárófélben volt. Hirtelen fordult olyanra az állapota, hogy szanatóriumi kezelést igényelt, nem volt ideje a sok utánjárást igénylő útlevél-meghosszabbítási processzusra. Megkért, hogy a budapesti jugoszláv követségnél próbáljam meghosszabbíttatni útlevelét, és miután ez akkoriban nem volt olyan egyszerű dolog, egyenesen Dučić közbenjárását vegyem igénybe, aki bizonyára visszaemlékszik találkozásaikra és levelezésükre. A nehézség főleg abban állt, hogy a követség rendszerint illetéktelennek jelentette ki magát útlevél-meghosszabbítási ügyekben, és a meghosszabbítási kéréssel az útlevél-kiállító hatósághoz utasította a feleket. Ez pedig annyit jelentett, hogy haza kell utazni, és újból kezdeni a hosszadalmas és körülményes passzuskérést.
A szerb költő-diplomata – mint az első percben kiderült – nemcsak emlékezett Kornélra, hanem ismerte, tisztelte, és nagyra is becsülte. Megdöbbenéssel értesült betegségének súlyosbodásáról. Rögtön előállíttatta a követség hatalmas, ezüstszürke kocsiját, elhajtatott a Veres Pálné utcai útlevélosztályra, és a tisztviselők nem kis csodálkozására személyesen ütötte bele a megfelelő bélyegzőket a piros könyvecskébe.
Másnap pedig felautózott a szanatóriumba. Útközben kétszer is megállott a gépkocsi. Először egy előkelő belvárosi könyvkereskedés előtt, ahonnan kisvártatva egész nyalábra való, vadonatúj megjelenésű francia könyvet raktak az autóba. Az ismert csemegeüzletből pedig ínyencségekkel telt jókora csomag került a tágas kocsiülésre.
Beszélgetésük a szanatórium csöppnyi társalgójában eleinte szerbül folyt. Kornél hibátlanul, bizonyos könyvízű korrektséggel beszélt szerbül, szókötésein, fordulatain a nyelvtanok hatása érzett. Fárasztotta is az idegen nyelv. Később franciául is váltottak néhány mondatot. Dučić sok szeretettel és finomsággal igyekezett vigasztalni a költőt. Csodálatos gyógyulásokról beszélt, amelyeknek kóborlásai során tanúja volt.
– Tüdőbetegségekbe az orvostudomány mai fejlettsége mellett már aligha kell belehalni. Ezt egyébként Ön, mint orvos, bizonyára jobban tudja.
Körülbelül ebben a tételben csúcsosodott ki az a lelkes vigasztalni és meggyőzni akarás, amely kissé túl hosszan ostromolta Kornél fáradt idegeit. Irodalmi és filozófiai kérdéseket is érintettek, úgyhogy a valóban jó szándékú látogatás az idegen nyelv és a látogató feszélyezőn magas állású személye miatt, sajnos, fárasztó szellemi tornává lett a költő számára.
Másnap mesélte Kornél, hogy a mintegy másfél órás vizit után hat tizeddel magasabbra szökött a láza, mint máskor. Egyébiránt nagyon hálás volt Dučićnak készséges segíteni akarásáért.
– Idegen mondatokat ötvözni másfél órán keresztül, udvarias francia frázisokat keresgélni, bizony, ez nem nekem való mostanában…
Sokkal inkább pihentette a „földiek” [104] sűrűn ismétlődő látogatása. Különösen akkor volt elemében, ha a délvidéki irodalomról beszélhetett. Mindig volt egy-két felfedezettje, régiek és újak, akiknek beküldött dolgairól félórákat tudott beszélni, noha maga a beszéd is fárasztotta. Szavait sűrűn kísérte jellegzetesen száraz köhécselés.
Másik öröme: úti élmények színes, szinte riportszerűen élvezetes előadása volt. Ez a sokat utazott, enciklopédikus műveltségű költő és esztéta, az „européer” fogalmának valóságos megtestesítője világviszonylatban is remek riporter lehetett volna. Érdekes, hogy míg cikkei szinte kivétel nélkül lírai színezésűek, bólogató pálmák, nevető égboltok nosztalgiás szerelmének jegyében íródtak, élőszóval mennyi riportszerűen érdekes, humoros történetkével tudott szolgálni. Sokirányú újságírói érdeklődéssel, nyitott riporterszemmel járta az idegen országokat, örök kár, hogy ilyen irányú írásokkal sohasem próbálkozott. Tintája azúrkék volt, s amit megjelentetett, bármiről szólott is az írás, poéme en prose-zá nemesült.
Az élőbeszéd villanyáramán azonban eljutottak hozzánk útjának vidáman prózai vagy humorosan groteszk élményei is. Apró emberekről, hordárokról, gondolásokról, burnuszos arabokról, baksiséhes keleti suhancokról sok élesen jellemző históriája volt. Természetesen az egyes külföldi országok árai is érdekelték, hiszen nem utazott korlátlan csekk-könyvvel. Külföldet járó magyarok mosolygós történetkéi, apró felsülések, kalandok epigrammatikus éllel szólaltak meg előadásában.
Ilyen pillanatokban nevetni is tudott, és mi, akik hallgattuk, könny ízével a szánkban nevettünk vele.
Az „Úgy fáj az élet” feledhetetlen Bogdánkájára sokszor gondoltam ilyenkor. Már régebben tudtam tőle, hogy Bogdánka, a tüdővészes orvostanhallgató, akinek komoran nemes emlékét egyik legszebb és legmélyebb írásában örökítette meg, élő alak volt, egyetemi társa a pesti medikusévekből. Biztos, hogy a maga sorsa is felködlött előtte, amikor a víziós sorokat írta a tuberkulózisban meghalt orvos barátról.
„Legfájóbb, legkegyetlenebb hullás a mi hullásunk. Heteken, hónapokon át feküdni teljes tudatossággal, hűvös józansággal és várni a szín elfáradását, a gümőbacilusok térhódítását, köhögni, éjjeleket virrasztani az elpusztulás biztos gondolatának társaságában, a hőmérő baljóslóan emelkedő higanyát figyelni, tudni a sietős, csúnya, kikerülhetetlen meghalást – ezt senki sem szenvedi annyi hősiességgel, annyi kegyetlen tudatossággal, mint egy orvos. Mindenki szenvedései eltörpülnek annak a halálvárása előtt, aki ismeri a halált a maga meztelen vigasztalanságában.”
Azután később:
„Mi, orvosok nem járunk meseországban, mi látjuk és tudjuk, hogy nincs tovább. Mi pucéran, nyitott szemekkel megyünk a fekete szakadék felé. Ezért pusztulunk el mi a legnyomorultabban. Ó, sápadt, hangtalan Bogdánka, íme, most te is anyaga lettél az anatómiának és prédája a rothadást keltő mikrobáknak.
Búsan, borzongva bámullak, ó, Bogdánka. Fülembe Beethoven sötét hangjai dörögnek, fejem lecsuklik, mint vigasztalan virág az őszben, és megdörzsölöm szemem szögletét.”
A beszélgetések félórái, a jobb hangulat pillanatai elkövetkeztek és el is múltak a budai szanatóriumban. A könnyebb betegek, akik valamennyien tisztelettel és szeretettel vették körül a költőt, mesélték, hogy Szenleleky hangulata az egyedüllét hosszú napszakaiban, bizony, nagyon rossz. Felületes ismerősökkel szemben egyébként sem volt bőbeszédű soha. Hosszú órákon keresztül ült hallgatagon, ha szeme, agya belefáradt egy-egy könyv, kefelevonat vagy kézirat betűrengetegébe. Az alkonyatba hajló délutánokon, rendelőóra után néha a főorvos fogta karon, és tíz-tizenöt percet sé[105]táltak a tágas parkban halkan beszélgetve.
Az idő már nyárba fordult, és Kornél hazakívánkozott a poros, értetlen, de neki mégis oly kedves Bácskába. Az orvosok nem tettek komolyabb ellenvetést. Bizonyára tudták, miért. Kornél is tudta. Állapota szinte óráról órára rosszabbodott. Nekünk is, akik csaknem naponta láttuk, meg-megújuló döbbenetet jelentett ez a rohamos leromlás. A beszélgetőpillanatok egyre ritkultak, de egyre sokasodtak az apátiás órák.
Külön fülkében fekvő betegként tette meg az utat hazafelé. A szabadkai állomáson néhány barátja várta. Magyar írók és újságírók. Pár halk szót váltott velük, szemében felvillant az érdeklődés fénye: szűkebb pátriájában volt, amelyet annyira szeretett, és amelynek televény, fekete földjébe annyi dédelgető kedvvel ültetgette az egzotikus virágot: a kultúrát. Fátyolos hangját idézem, amint a baráti vigasztaló szavakra válaszolt:
– Sohasem hagyom el Szivácot többé. Utamnak végére értem.
A költő hazaérkezett.