Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Herceg János: Móricz Zsigmond

Hónapokig készültem rá, hogy elolvassam második könyvét Rózsa Sándorról, de csak tegnap este jutottam hozzá. Akkor sem olvashattam sokáig, éppen hogy megérintett az ő derűs, tiszta szelleme, szívem együtt vert műve ritmusával, megcsapott ennek a hatalmas eposznak forró szele és hangulatát magammal vittem az álomba.
A reggeli lapok még csak hirtelen megbetegedéséről számoltak be, de tíz órakor – más szomorú események részletjelentéseit lesve – az ő haláláról adott hírt a rádió. S most itt ülök az írógép előtt, és borzalmasan gyötrődöm, hogyan találjak nyugodt szavakat, amelyek csak megközelítő képet adnak az ő nagyságáról. Ő rá nem lehet a fájdalom zavartalan érzésével gondolni, róla nem lehet kegyeletes szavakkal beszélni anélkül, hogy gondolatainkba bele ne szólnának a kérdések: mi lesz irodalmunkkal nélküle, milyen irányt vesz a magyar próza, s hová vezet a mellőle indult népi mozgalom útja?!
Nem szervező, hanem alakító és nevelő erő élt benne. Képtelen volt maga köré gyűjteni egy tábort s azt elgondolásaihoz híven lázban és munkában tartani. Túlságosan a műveiben élt ahhoz, hogy vezéri szerepbe kényszerüljön. Individuális természete csak az írásban tudott maradéktalanul feloldódni, s hatása kizárólag művein keresztül érte szellemi életünket és ejtette varázsba az utána következő nemzedéket.
Jelentkezésétől fogva mind a mai napig izgalomban tartotta a magyar közvéleményt. Hogy ma népi és szociális reformokról beszélünk, az ő munkájának eredménye. Ő volt a magyar nép legfőbb szószólója. Alig van egy-két könyve, amelyet nem róla írt. Pedig sokat dolgozott, rendkívül termékeny volt. Művei – mintegy 70 kötet – kitesznek egy kisebb könyvtárt. Jókai óta nem volt nála termékenyebb író.
Egy-egy alkotása szünetében azonban éberen figyelt, kezét az ország és az irodalom ütőerén tartotta. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Ha csak tehette, vonatra ült, Kecskemétre, Debrecenbe, Szegedre utazott. Garabonciás kedvvel ment a nép közé és felfrissülve, élményekkel megrakodva tért vissza, hogy színes krónikáiban gazdag humorral és együtt érző szívvel írja le megfigyeléseit, az összehordott nyersanyagot pedig az ő sajátos művészetével átlényegítve valamely nagyobb alkotásában rója le adósságát géniuszával szemben.
Közvetlenül a Délvidék felszabadulása után a Bácskába is lejött, megcsodálta a nagy hozamú földeket, óbecsei és teme[425]rini parasztokkal beszélt s kikérdezte az itteni írókat addigi életükről, helyzetükről, terveikről. S utána mindjárt felszólított, hogy küldjek anyagot lapjának, a Kelet Népének, mert propagálni akarja a délvidéki irodalmat. Aztán hosszú levélben lelkesen jelentette, hogy készen van a bácskai szám. Ebből a kedves leveléből iktatok ide egy részletet, amely egyben bírálat is:
„Szeretném, ha megmaradnátok velünk és írnátok ezután is. De a szociális szempontokat jobban ki kell építeni. Írásaitok szépek, de mintha nem mentek volna át azon a szociális izzáson, amin a felvidékiek és erdélyiek egy csoportja már átment. Mi a magyar sorsproblémák lapja vagyunk. Ezt a bácskai írásokon még nem látjuk úgy, mint mikor az erdélyiek az év elején bejöttek.”
De ezután sem szűnt meg törődni a délvidéki irodalommal. Ismételten kért kéziratot: „számotokra szívesen csinálok mindig helyet” – írta és alig két hete Debrecenben tiltakozott a Kalangya megszüntetésének gondolata ellen, támogatásáról biztosítva bennünket.
Ezen az atyai jóindulaton kívül azonban, nekünk délvidékieknek is többet adott ő a műveiben. Feltárta előttünk a magyar múltat, nem úgy, ahogyan a történelem-tudósok megmutatták, hanem a maga élő valóságában, népi legendákból és nemzeti mítoszból újjáköltve. Megmutatta a jövő útjait, amelyek a természet törvényeihez híven csak a mélyből vezethetnek igazán magasra.
Ma el sem tudjuk képzelni, hogy magyarabbul írni, a magyar népi lélekhez illőbb nyelvezetet találni az övénél lehetséges volna. Az ő prózája talán már nem is egyéni; benne lélegzik az egész nemzet.
Írói jelentőségét hamarosan lemérik majd az irodalomtörténészek. Társadalmi hatását a szociológusok. Nyelvének zenéjét, ritmusát kiszámolják a nyelvtudósok. De, hogy árnyéka meddig nyúlik a jövőben, azt már csak az utánunk következő századokban fogják megállapítani.
Ő csakugyan a nemzetnek egy természeti tüneménye volt. Amíg élt, talán nem is látszott oly magasnak az a csúcs, amelyről letekintett, mint most, hogy meghalt. Nemrég vele együtt jót mulattunk kirándulásain a szellemidézők társaságában, s most mégis oly nehéz elhessegetni a kérdést; nem másvilági fejealját igazgatta-e ebben a furcsa gyülekezetben? Nem ösztönös keresése volt-e ez a továbbélés lehetőségének?… Akármi volt, egy bizonyos: Móricz Zsigmond sokáig fog élni műveiben. S emléke oly tiszta marad, mint amilyen tiszta és világos volt munkája. [426]