Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Bajor Gyula: Délmagyarországi címerek

A történelem segédtudományai közül országszerte és egészen a legújabb időkig kétségtelenül a címertan volt a legelhanyagoltabb. Nemcsak Bácsmegyére nézve áll ez a megállapítás, hanem a tágabb értelemben vett Délvidékre nézve is Torontált, Temest, és Krassószörényt is beleértve. Sőt címertanilag a középkor távlatában Szerém, Valkó és Verőcze megyéket, továbbá Macsó, Ozora (Északbosznia) és Szörény bánságokat is a „Délvidék” elnevezési fogalma alá kell számítanunk, mert a magyar királyok adományozták akkoriban ezekre a területekre a címereket. Így például az a címer, amelyet az augsburgi Fugger gyűjteményben „Ferdinandspurg” néven találunk, alighanem Belgrad város Zsigmond korabeli címerét ábrázolja. Túlzás nélkül azt is állíthatjuk, hogy Hercegovina (Rama) címere is kétségtelenül Árpád házi királyaink adománya éppen úgy, mint a horvát és dalmát városi és nemesi címerek is. Fran Bulić spalatói historikus a tengerparti városok címerei közül alig egy-kettőt tart velencei eredetűnek, míg a többit legnagyobbrészt IV. Béla királytól származónak mondja; természetesen III. Bélának nevezvén e királyt, mert Horvátországban ezen a néven tudvalevőleg csak harmadik volt.
E tanulmány szűkre szabott korlátai között azonban ilyen messzire el nem kalandozhatunk. Mert a magyar heraldikának középkori tanulmányi területe különösen az Anjouk és a Hunyadiak korában a délmagyarországi és a szomszédos délvégi hűbéres tartományokkal oly nagy volna, hogy annak kimerítő címertörténeti ismertetéséhez több vaskos kötet sem volna elegendő. Csakis a vajúdó „Egyetemes Magyar Címertár” lesz hivatva annak megállapítására, hogy hajdan a Szent Korona címertörténelmi vonatkozásban milyen messzire hintette dicsfényének egy-egy sugarát. Ez idő szerint azonban, amint azt Dr. Széll Sándor a „Magyar Városok” c. 1941-ben megjelent könyvben is írja, nincsen Magyarországon olyan mű, amely még csak a városok címereit is egyetemes gyűjteményben bemutatná és mi sem természetesebb, hogy a családi címerek töredékgyűjteményeinek univerzális feldolgozása is jobb időkre vár… [414]
Ezeket előrebocsátván csak arra a szűkebb területre korlátozzuk heraldikai bepillantásunkat, amelyre nézve úgy a disszertáns, mint a közreadó folyóirat szerkesztője a terra-natalis indokánál fogva némi illetékességet igényelhet a maga számára. Tehát eleve sem bocsátkozhatunk oly kérdések boncolgatásába, hogy pl. adott-e III. Béla Zimonjnak, Mitrovicanak vagy Valkóvárnak; adott-e Róbert Károly Temesvárnak; hogy adott-e Zsigmond Kevevárának, Végszendrőnek vagy Szörénytornyának (Turn-Severin) címert, mert ehhez a Bácsbodrog Vármegyei Történelmi Társulat igen gyér heraldikai forrásai mit sem nyújtanak alátámasztásul. Ily kérdésekre egyébként még az Országos Levéltár forrásai alapján sem lehetne biztos feleletet adni, mert az, hogy a kérdéses címerkép vagy adománylevél ott nincs meg, egyáltalán nem döntő bizonyíték. Családi címereknél azonban mégis érintenünk kell néha a szomszédos vármegyéket oly esetben, amikor bácskai armális nemeseknél úgy a középkorban, mint az újkorban odavaló helység nevét viselik. Pl. Marróthy: (Marótvár = Morović, Szerém vm.) a középkorból, vagy Lovászy: (Lovász, Vukovar mellett) az újkorból. Egyebekben azonban igyekszünk azon forrásoknál maradni, amelyeket, hat évtizedes múltra visszatekintve a bennszülöttek szakirodalma nyújtott, még pedig „sine ira et studio” olyanokat is, amelyek 1918 után nem magyarul írottak.
Amikor 1882-ben a temesvári Délmagyarországi Történelmi Társaságot is megelőzve megalakult Somborban a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat, az első agilis titkára Dr. Margalits Ede a pozitív történelem művelését találta legsürgősebbnek. A társulati évkönyvek, melyek 1883-tól 1018-ig, tehát 35 éven át megjelentek, kizárólag a pozitív történelmi okmányokkal és a prehisztorikus régészeti kultúrával foglalkoznak. Ezek az évkönyvek szabták meg a megyei írók történelmi irodalmának irányát és egyéb munkásságát is. Számos nagyobb ásatás, sok okmány és lelet összehordása esett erre az időszakra és az 1900-as években érte el a Bácsmegyei Múzeum a régészet terén azt a fokozatát, amelynek alapján régebben Fraknói Vilmos, újabban pedig Banner János és Márkus Mihály országos viszonylatban is a legelsők közé sorolja. Az évkönyvekben és velük együtt a millenniumi monográfiában azonban hiába keresünk heraldikai tanulmányokat vagy csak a nyomát is annak, hogy foglalkozott-e valaki abban az időben a két ősi vármegye címertörténetével; vagy kutatott-e valaki oly irányban, hogy milyen címerek léteztek valaha azon a nagy területen, amely a Duna-Tisza közén Bođislotol Palonaig és Horgoštól Titelig terjed…
A címer elsőrendű noticia; históriai bizonyító értéke egyenlő egy térképpel vagy adólajstrommal. Ha feltesszük, hogy a címer [415] ily magas értékével a múlt századvégi bácsmegyei monografisták is feltétlenül tisztában voltak, önmagától felvetődik a fogas kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy a gazdag Bácskában, ahol máig is hemzsegnek a kurta nemesek; ahol annyit áldoztak a millenniumi évek idején nemcsak a megye, hanem a városok múltjának feltárására és illusztrálására, teljesen figyelmen kívül hagyták a címerkultuszt?!
Pedig ennek igen egyszerű a magyarázata: A régi nábobos, gazdagságáról és jóllakottságáról híres századvégi Bácsországban nem akadt egyetlen heraldikus… (Még csak dilettáns sem!!) Mentségül csak annyit lehetne felhozni, amint már az elején mondottuk, hogy országos jelenség volt ez. Tagányi füzetei alig néhány évvel előbb jelentek meg. Viszont az ország addig tervezett legnagyobb címergyűjteményes könyvét (Corpus Armarum Hungarorum) csak 1913-ban kezdték nyomtatni. A háború miatt azonban már a következő évben abbamaradt és az egyetemes magyar címerkönyv azóta is vajúdik. Hasonlóan befejezetlen maradt a múlt háború miatt az a nagyszabású mű is, amelyet az Országos Monográfiái Társaság Dr. Boróvszky Samu szerkesztése alatt 1904-ben megkezdett, mely 60 nagy kötetre volt tervezve, de sajnos csak 17 jelent meg. Különös és véletlen szerencse, hogy Trencsényi Károly, a Bácsmegyei Történelmi Társulat akkori titkárának önfeláldozó munkája folytán a Boróvszky-monográfiák Bácsmegyére vonatkozó két kötete már 1908-ban megjelent, mert annak második kötetében Dr. Reiszig Ede tollából találjuk az első részletes és kimerítő címertörténeti értekezést Bácsmegyéről. A címerrajzok, mint sok más egykori heraldikus munkáiban, legnagyobbrészt a „Siebmachers Allgemeines Wappenbuch” c. forrásműből vannak átvéve, de számos címerrel ezen ismertetőhöz maguk a megyei nemesi családok is hozzájárultak.
Az első szakszerű és alapvető bennszülött bácskai heraldikus szélesebb keretben végzett munkálkodása tehát csak 1918 után a jugoszláv Bácska korszakában kezdődött, amikor Dr. Aleksa Ivič diplomáciai historikus és heraldikus, a szabadkai jogi fakultás tanára másfél évtizedes gyűjtőmunkával temérdek közép- és újkori címert, pecsétlenyomatot, címerleírást és címerlegendát hordott össze és rendezett el kiadásra készen feldolgozva. A több kötetnyire tervezett heraldikai műből néhány könyv, amint az újvidéki Szerb Matica folyóirata, a „Letopis” 1926-ban jelezte, az akkori Vajdasági címertárt is tartalmazta volna. (Zbirka Vojvodjanskih Grbova.) A mi azonban az új háború kitöréséig nem jelent meg.
Dr. Ivič nemcsak a bécsi és budapesti gyűjtemények forrásai alapján állította össze anyagát, hanem Európa szerte kutatott és [416] talált Délmagyarország homályos középkori heraldikájára nézve anyagot. Azonkívül a bosnyák, horvát és dalmát források nyújtotta középkori heraldikának délmagyar vonatkozású adatait is egybegyűjtötte.
Az említett forrásokon kívül a középkori délmagyar címeres vármegyék, városok és nemesek felsorolásánál nem hagyjuk figyelmen kívül azokat sem, amelyeknek hajdani létezéséről Pesty Frigyes, Szentkláray Jenő, Csánki Dezső, Nagy Iván és Kempelen Béla műveiből közvetlenül és a monográfiák feldolgozásában tudomást szerezhetünk. Ezeket korok szerint és tekintet nélkül arra, hogy címerük ismeretes-e vagy sem, betűrendbe szedjük akként, hogy ismertetésünk a historikus és heraldikus részére tanulmány lehessen, de az avatatlan részére is szórakoztató legyen.
És végül az újabb kori címeres családok összeállításánál nem hagyjuk figyelmen kívül azokat a szélesebb körben eddig ismeretlen címereket sem, amelyeket e sorok írója éveken át saját maga rajzolt vagy átrajzolt. Mert ezek között is akad címertanilag igen érdekes vagy hiányos címer. A bácskai és torontáli nemes, ha elszegényedett, általában nem sokat törődött a nobilitás gráciájával: – Nemes az, akinek a zsebe tele van! – mondotta öreg Kanyó Péter uram nemesmiliticsi nobilis, amikor felfedezték előtte, hogy neki is van címere. Sajnos, ma már Nemes-Militicsen sincsen mindenkinek tele a zsebe, mégis, a címeres nemesek e fellegvárában, ahol majdnem az egész falu nemes, konzervatív erővel ragaszkodtak mindenkor nemesi mivoltuk hangsúlyozásához. Még jugoszláv időben is, ha a templomban házasságot hirdettek ki és az egyik fél nem volt nemes, akkor a nem nemes fél iránti tapintatosságból úgy hangzott a kihirdetés, hogy pl. „nemes Vidákovich Gergely elveszi becsületes és előkelő Bartusek Annát”, vagy fordítva, ha a menyasszony volt a nemes és a vőlegény csak „becsületes és előkelő.” Az ilyen helyi szokásokon legalább is a heraldikai historikusnak nem szabadna mosolyognia… Általában törődtek a nemesek a címerükkel, de csak kiki magának – kiki magának, mint liba mondja, ha a kukoricamislingre rászabadul. Gyűjteménybe foglalni vagy a községháza falaira ráfesteni, ráfaragni, arra eddig nem is gondoltak…
Hiszen a tekintetes vármegyék sem hanyagolták el egészen a címerkultuszt. Így pl. Torontál becskereki és Bács-Bodrog Sombor-i megyeházaiban még címerterem is van. Ezek közül is különösen a Sombor-i címerterem keletkezésének a módja jellemző a századforduló vidéki címerkultuszára. Ez úgy történt, – amint ezt a disszertánsnak a jugoszláv évek alatt a nemrég elhunyt bácskai historikusok nesztora elmesélte, – hogy a Bácsmegyei Tört. Társulat Dr. Donoszlovits Vilmos Sombor-i orvost, Iványi Istvánt, Szabadka monográfusát és Dr. Dudás Gyulát, a megye főjegyzőjét [417] megbízta, hogy a pesti új országház felavató ünnepségén részt vegyenek. A delegált uraknak rendkívül megtetszettek az Országház felső homlokzatán díszként körülrakott megyei és városi címerek, meg az Országház termeiben lévők is. Hazajővén, rögtön neki is láttak a címerterem megvalósításához. Dr. Donoszlovits rövidesen megalkudott egy művészi hajlamú címfestővel, Steiner Lajossal, a főjegyző pedig egyenkint megfőzte a gazdagabb megyei armálisokat. Annak a címere került oda, aki többet áldozott a megtiszteltetésért. És máris kész volt a „Címerterem”!! Így került a régi vármegyei törvényszéki tárgyalóterem mennyezetére – a megyecímeren kívül – az a néhány, nagyobbrészt szláv nevű magyar nemesi címer, amely e boltozatos, ódon teremnek mai elnevezését eredményezte.

[Kép 08]

I. Megyék:
A középkorban a következő vármegyék léteztek Délmagyarországon: A XI. században: Baranya, Bács, Bélavár (Belovar), Csanád, Csongrád, Kőrös, Krassó, Pozsega, Varásd (v. Varázsa), Verőcze, Zagrab és Zarand. (Horvátország határa ekkor még a Kulpa folyó.) Tehát még Kálmán biográdi koronázása előtt (1102) 13 várispán (comes) holtbiztosan megkapta a maga pecsétjét, (Sigillum verifactionis) amelynek más pecséttől szembetűnően és könnyen megkülönböztethetőnek kellett lennie. Nélkülözhetetlen volt az ispán részére a pecsétnyomó. Nélküle nem mozdulhatott, mert a XI. századbeli főispán, de még a sokkal későbbi sem tudott írni. A pecsétet, amely kezdetleges formában a vármegye címere is volt, mindenhova magával vitte. Csak a barátok a káptalanokon, vagy megyei kongregatiókon (közgyűléseken) írta meg mindent. Az „urak” csak pecsétjeik lenyomatával igazolták jelenlétüket. A XII. században a következő megyéket kell hozzászámítanunk: Klisza, Krbava, Lika, Medvevár, Novigrad (Biograd), Spalató, Zára és Zengg; a Dunavölgyben Szerém és Valkó. A Tisza-Maros szögletben: Temes és Torontál. A XIII. században: Keve és Szörény megyék. Az Anjouktól kezdve a XIV. és XV. században egészen a XVI. század elejéig a szomszédos tartományok címereit, pecsétjeit is a magyar királyok adományozták vagy igazolták. [418]

[Kép 09]

II. Városok:
A szűkebb értelemben vett Délmagyarországon a következő középkori városokról tudunk: Baranyában: Aszúágy, Baranyavár, Dárda, Erdőd, Hetény, Mohács, Pécs, Siklós és Szentlőrinc. Bácsban: Apáti, Arnót, Bács, Becserév, Ders, Fonó, Futak, Gyála, Kisdivásár, Paraszti, (Ujlak)-Pest, Szond, Titel, Vásáros-Várad, (Ópétervárad) és Vaskapu. Bodrog megyében: Adorján, Baja, Bátmonostor, Bodrogsziget, Czobor-Szentmihály, Dávod, Györgye, HájSzentlőrinc, Madaras, Szabadka, Szentgyörgy, Szeremlye, Tavankút, Telek és Veresegyháza. Csanád megyében: Óbessenyő, Csanád, Kanizsarév, Oroszlámos, Perjémes és Szentelt; Csongrád vármegyének, a mai Bács-Bodrog vármegyéhez tartozó részében: Kanizsa és Zentarév. Keve vármegyében: Barlád, Dombó, Horom, Igantó, Kevevár és Pancsaly. Szerém megyében: Alsóbessenyő, Bánmonostor, Bélakút (Új-Pétervárad), Chehrév, Cser, Görgeteg, Kamoncz, Karcsad, Karom, Marótvár, Nagyolasz (Manđelos??), Nagyremete, Szt. Demeter, Újlak, Ürög, Zalankemén és Zimony. A temesi monográfia szerint Kinizsi Pál temesi és bácsi főispán a Szávaparti Szentdemeter mezővárosban halt meg 1494. nov. 24-én. Temes megyében: Begenye, Berény, Borzlyuk, Bozsor, Csák, Cseri, Czikó-Vásárhely, Maráz, Rékás, Sárád, Sásvár, Temesvár és Vizes-Monostor. Torontál megye: Aracs, Becskerek, Berend, Hollós, Kökénd és Új-Pécs. Krassó-Szörényben: Bodony, Drankó, Galád, Görgény, Halmos, Kárán, Lugas, Miháld, Sebesváralja, Szörény, Szörénytoronya és Orsova. Valkó megyében: Aszlány, Erdővég, Gyekovár, Ispánmegye, Kórógy, Lovász, Lőcs, Iláncs, Nemestorda, Sőd (Chewd?), Szentjános, Szentlászló, Szentmárton, Szentvince (Vinkovci??), Tárnok és Valkóvár. Zaránd: Érsomlyó, Kenéz, Komjáti, Lippa, Marzsina, Mezősomlyó, Sólymos, Tord, Sombor (Kissombor?.)
A felsorolt középkori délmagyar városok valamennyije rendelkezett ismert és részben nem ismert címeres pecséttel, mert a legkisebb szabadalmi felruházást, amellyel bírtak, pl. még a vásárjogot sem lehetett volna címeres pecsét nélkül gyakorolni. Annál inkább nem lehetett volna gyakorolni azokat a szélesebb körű [419] kiváltságokat sem, amelyekkel egyik-másik város már a tatárjárás előtt is bírt. Volt köztük mezőváros, királyi város, törvénykezési és megyeszékhely. Futaknak pl. árumegállítási joga volt és vámot szedett; Szond városból kereskedő, iparos- és halászcéhek külön-külön szabadalmi címerét is ismerjük a középkorból; Lippán királyi pénzverdéről tudunk, sőt Temesvár nyolc éven át (1215-23) az ország fővárosa is volt. A legrégibb ma is használatos városi címer a felsorolt városok közül Senta város kulcsos címere, amelyet 1504-ben II. László adományozott, míg a többi majdnem valamennyi, a középkori magyar címertradíciót félredobva Habsburgházi királytól nyert, török idő utáni címert visel, dacára annak, hogy ismeretes a középkori boldog magyar időből származó régi címere is. Pedig egyáltalán nem volna utolsó dolog, ha a régi a középkori magyar címertárból szednők elő és helyi illetékesség alapján, a jelenleg fennálló községek viselnék pecsétjükön a történelmi értékű városi és családi címereket, vagy ilyeneket a meglévő címerbe belefoglalnának. A mostani Országzászló adományozás mellett sok helység örülne ilyen ajándéknak… Így pl. Bácsmegyében örömest vállalkozna Sombor vagy Baja arra, hogy címerébe foglalja az ősi Czobor család címerét, Szabadka és Madaras Szilágyi Mihály vagy Hunyadi János címerét; Bács, Kinizsi Pálét; Újvidék Tőreffy Péter (Bánk-bán) címerét; vagy Óbecse a Becsei Gergelyékét; Szond község sem utasítaná vissza, ha az 1448-ból ismert csizmadia céh pecsétjét községi pecsétül vagy címerül adományozzák. Hasonlóan Baranyában Siklós is joggal viselhetné Guthi-Országh Mihályét, különös tekintettel arra, hogy ez a család az oligarchák legnagyobb féktelenkedése idején is puritán becsületes maradt; vagy Dárda község is igényt tarthatna Csezmicei János (Janus Pannonius) pecsétjének használatára.

Kép 10

III. Családok:
Délmagyarország armális családjai annyi kiváló embert, sőt országnagyot adtak a középkorban, hogy teljes felsorolásuk ismertetésünk keretében nem lehetséges. Mégis mutatóba meg[420]nevezünk néhányat és néhány címertanilag érdekesebb ismert címerrel illusztráljuk: Balázs (pécsváradi), Bátmonostori, Becsei-Gergely, Brankovics, Csáki, Csemény, Czobor, Dóczi, Doroszlói, Erdődi, Futaki (Dénes nádor), Garázda, Garai, (Gorján, Pozsega vármegye; a család a bodrogmegyei Garán csak birtokos volt.) Geréb-Vingárti, Guthi-Országh; Haraszti, Herczegh-Szekcsői, Horogszegi-Szilágyi, Hollós-Hunyadi (Serbán), Kanizsai, Kamonczi, Kerecsényi, Kinizsi, Mágócs-Szente, Máréfi, Maróti, Monoszló, Mizse, Laczkfi, Perényi, Pekri, Radics-Bózsics, Rozgonyi, Súlyok-Lekcsei, Somi, Szalántai, Szerémi, Szentgyörgyi, Szilyánovics, Szondi, Tallóci, Tetélleni, Tomori, Tőrefi, Töttősi, Thuróczi, Újlaki, Vajai, Vitéz. Dunai admirálisok, hadvezérek, bánok és koronaőrök e címeres nevek viselői. Kettő vitte a nádorságig, egy kormányzó lett és hárman a királyi trónig emelkedtek. A szerb történelem Szilágyi Mihályt, mint szerb királyt Svilojevnek nevezi; a nép ajkán monda őrizte meg hősi halálát. A megszállás alatt róla nevezték el Szilágyi bácsmegyei községet Svilojevonak. Újlaki Miklós pedig az utolsó középkori bosnyák király volt.
Újkori címerek:
A török hódoltság utáni délmagyarországi címerek, amelyeket I. Lipót, I. József és III. Károly adományozott, lényegesen elütnek a középkoriaktól. III. Béla alatt a magyar címereknek kettős, sőt hármas kereszteket is tartalmaznak, és némileg a bizánci címerek befolyása alatt állanak. Az Anjouk korában jött divatba a strucctollas sisakdísz nemcsak a címerkultuszban, hanem a valóságban is, mert a strucctollas armális a valóságban is annyi tollat viselt sisakján, ahányat a címere ábrázolt. Temérdek pénz mehetett ebben a korban Velencébe, Raguzaba és más tengerparti városokba az előkelőséget illusztráló strucctollakért és I. Lajos nagy birodalmában sok olasz gazdagodhatott meg sisaktoll szállítással… Ez a szokás fennmaradt egészen a mohácsi vészig.
Az újkori Habsburg császárok címerkultusza már nem volt ily költséges passzió. Hiszen Délmagyarországra csak olyanokat telepített a birodalomból, akik szegényen jöttek régi hazájukból, és itt szerezték nemesi címereiket az új Délmagyarországon. A császárok elsősorban „Electus Romanorum Imperator”-i minőségben adományoztak; a címerfestők erősen keverték a címerelemeket német-rómaikkal és a Gesta Hungarorum korabeli jellegzetes magyar címerek feltámadásának minden útját elvágták. Még I. Ferencz József, sőt IV. Károly idejében is fekete volt a sas (aranyalapon) a régi magyar fehér turul helyett. [421]
Mivel az újkori városok és községek címerei ma is változatlanul úgy festenek, ahogyan az 1905-i belügyminiszteri kötelező hitelesítés idején az Országos Levéltárban elhelyezték, ezekre felesleges itt kitérnünk, ámbár ez is szórakoztató volna. Az újkori címeres családok azonban különösen Mária Terézia után oly bábeli tarkaságot mutatnak, akárcsak viselőik nevei. Nincsen a kerek világon még egy ország, amely annyiféle elemet nacionalizált saját nemesei rangjára, mint amennyit Magyarország déli részén a XVII., XVIII. és XIX. században armális nemesekké avatott. Az sem volt már akadály, ha a feloszlatott határőrség volt szerb, tisztjei megmaradtak görög óhitűeknek, amikor nemesi rangra emelték őket. Ezt nyilván avval lehetne indokolni, hogy Bécs elismerte az elődeik katonai érdemeit a török háborúk idején, és ha már elvették határőri kiváltságaikat, valamivel mégis kárpótolni kellett őket.
*
A délmagyar címerek históriai hátterét is kiszínezzük. Az ismertetés nagyon is hiányos volna, ha nem adna számot arról, hogy hány évszázad patinája vonta be egynémelyiket. Nemcsak azért, mert a címer tulajdonosok között a magyar nemzet történetének általánosan ismert nagyjai feltűnő számban szerepelnek, hanem azért is, hogy címertanilag és címertörténelmileg is rámutassunk néhány kevésbé ismertnevű, de heraldikai szempontból érdekes és ritka címerre.
A vármegyék közül alighanem Bácsvármegye címere a legrégibb. Szerb források arról is tudnak, hogy Bácsott már a honfoglalás előtt is létezett szláv-keresztény püspökség, amelynek székesegyháza Szent Pál főapostolnak volt szentelve. Az első ismert bácsi főispán Vid (v. Vidó) éppen akkor főispánkodott, amikor I. Endre és Salamon alatt pogány visszahatás dúlt Magyarországon. De Bácsban az akkori egyházpolitikai zűrzavarban nemcsak a pogánylázadások miatt nem volt könnyű főispánnak lenni, hanem azért sem, mert erre az időre esik a görög egyházi szkizma: (1056.) Talán Vid főispán, talán az akkori püspök érdeme volt, hogy a bácsi egyházmegye a kettészakadás után a latin egyházhoz került. Vidről csak annyit tudunk még, hogy a mogyoródi csatában a hercegek oldalán küzdve elesett (1074), míg a püspöknek a nevét sem ismerjük. Az említett források szerint I. László alatt éppen ezekre az érdemekre való tekintettel emelték a bácsi püspökséget érsekségi rangra. A politikai megye pedig átvette az egyházmegye védszentjét és címerét. Így jutott Bácsvármegye mind a mai napig fennmaradt könyves kardos főapostoli címeréhez (Schaffarik, Hilárion Ruvarac.)
Koller nyomán Várady Ferenc Pécsett is tud honfoglalás előtti [422] címeres egyházmegyéről (Öttemplomos címer: Quinque Ecclesiae), de az első megyei szervezkedés idején (1031) Pécs kizárólag egyházi szék lehetett, mert Baranyának első megyeszéke Baranyavár volt. A többi déli vármegye mind későbbi alapítás: Csanád (1033), Belovár, Kőrös, Varazsd (1062), Valkó, Temes, Zagrab (1081), Szerém, Torontál, Keve (1185), Macsó, Krassó (1264), az ozsrai, szörényi és havasalföldi vajdaság pedig még csak az Anjouk alatt keletkezett.
Sentán kívül, amint már említettük, nincsen délvidéki város, amelynek címere ma is használatos. Címertörténetileg azonban meg kell említenünk, hogy a Zagrab-i káptalan mindmáig azt a középkori pecsétet használja, amelyet már I. László idejében használt, mint magyar káptalan.
A többi mind újkori címer és pecsét.
Heraldikailag talán Temesvár címere volna a legérdekesebb: A címert II. József adományozta 1781-ben: Felében vágott, felsőrészében hestíott. A felső jobb szögletben „a négy folyó Magyarország címeréből véve” (sic!), a bal szögletben pedig a régi vártorony. Alul kék alapon, zöld mezőben, a Temes-folyóból eredő Béga-csatornával körülzárt régi erős vár. Jobb felső szögletében a felragyogó aranynap, a balszögletben a fogyó ezüstfélhold. Szívpajzs (pars senti pectoralis!) a közös koronával díszített császári sas II. József „császár!” – nevének kezdőbetűivel, ötágú aranykorona (Takaró nincs.) Pajzstartó: két ágaskodó fehér ló (telemona), ami a teherviselést és szolgáltatást jelképezik. (Dr. Szentkláray Jenő, Temesvár története 87 o.)
Érdekes Szabadka címere is (1779), mert beszélő címer olyan vonatkozásban, hogy akkor Szent Máriának hívták a várost. Sombor címerében (1747), sok vitát okozott a sisakdísz oroszlán kezében levő „piros-kék zászlócskán a (3) hármas szám. A szerb heraldikusok szerint a ciril ,,Z” és a város nevének kezdőbetűje. A „Magyar Városok” című műben Sombor zászlója alighanem sajtóhiba folytán Pestszentlőrinccel van felcserélve, mert 1905-ben Sombor részére szabályszerűen, igazolták a kék-piros lobogót. Újvidék címere (1748) vízparton hármastornyú vár, felette békegalamb: Helyrajzi címer, bár el kell fogadnunk a tételt, hogy a címer nem térkép. Becskerek (1769) pecsétje érdekes: (Mária menybemenetele), Nagykikinda (1873) a déli városok között az egyedüli Szent Koronás címer. És mind a többi város címeréről is volna valami mondanivaló, de valamennyi közül – Sentán kívül – ősmagyar címertani vonatkozása egyiknek sincsen, dacára annak, hogy a színek, fémek és pigmentek csaknem tobzódnak rajzaikban.
A családi vonatkozású címerek is csak a legritkább esetben tartalmaznak ősi, magyaros elemeket. Oly kevesen, hogy akár fel [423] is sorolhatjuk név szerint az adománylevél évszámával: Almássy 1633, Antalffy 1634, Bajzáth 1669, Bezerédy 1430, Beniczky 1269 (hattyús címer) Cseh-Lévay 1292, Czobor 1334, Dessewffy gr. 1420, Erdődy 1439, Garai 1245, Geréb 1252, Haraszti 1348, Herczegh (Szekcsői) 1177, (III. Béla első címereiből, a család utolsó fisarja, Imre, I. Ferdinánd főudvarmestere 1527-ben meghalván, vele a család kihalt. Címerét a Szekcsői család örökölte.), Jaukó 1626, Kisvárday 1244, Maróthi 1243, Országh (Guthi) 1398, Serbán (Hunyadi) 1344, Súlyok-Lekcsey 1459, Szentgyörgyi 1309, Újlaky 1252.
E címerek valamennyije jellemző a korra, amelyben adományozták.
Az újkori címerek között is akad érdekes, ha nem is magyaros; közöttük sok a beszélő, sőt ordító is, ha ilyen kifejezéssel is szabad osztályoznunk. Van köztük I. Ferenctől adományozott olyan magyar nemesi címer is; Vucsetich 1652, (Pedes & Eques), Mocsonyi 1783 (Foen), Csávossy 1723 (Laborantes Deus adjuvat.) Az Ottlyk címer (1688) pedig betűs: („L”-betű felett háromágú korona) és Cottmann 1765 (két „CC”-betű felett háromágú korona.) Azonfelül van egy hűbéres fejedelmi palástos címer is: Brankovics 1430, amelyet I. Lipót 1685-ben megújított. És végül van egy sajátságos anachronizmus is: A Vujevich címernél (1690), oly időből látunk sisakdísznélküli arma brevátának látszó hiányosságot, amely legalábbis furcsa, mert azidőtájt a sisakdísz már nem maradhatott el. Szerb források Gligorije Vujevich 1690-i Sabač-i várkapitányt még görög óhitűnek tüntetik fel és lehetséges, hogy I. Lipót korában ezért a hibáért elfelejtették a sisakdíszt a címeren feltüntetni.
– – – – – – [424]