Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Jurg János: Asszimiláció a Bácskában

Egységes, erős és életképes nép nemzetalkotó ereje sok tényezőből tevődik össze. Anyanyelv és irodalom, történelmi múlt és mentalitás, hűség és honszeretet. Oly nép, melynél a nemzeti és állami gondolat öntudattá lett, nem tűnhet el, sőt képes más, apró néptöredékeket és egyedeket felszívni, beolvasztani, őket magához hasonítani, olyannyira, hogy idővel csak az idegenül csengő családnév emlékeztet származására.
Ma, amikor a fajbiológia és az őskutatás már tudományszámba veendők, nem lesz érdektelen azokra az okokra is rámutatni, melyek a szlávnevűekből magyarokat, az u-végű családnevek hordozóiból horvátokat és a németül csengő nevűekből magyarokat, finneket, sokácokat, sőt yankee-ket formálnak. Jelen tanulmányomban nem akarok a világirodalom nagyjaira, sem pedig a tudomány és művészet kiválóságaira kitérni, akik nem anyanyelvükön lettek naggyá; – csak egy délvidéki járásból, szűk keretben, közvetlen környezetemből szakítok ki példákat, amelyek azonban magukban is meggyőzőek.
Ha górcső alá vesszük az asszimilációs folyamatot, sok okát leljük. A hasonulás kétféle: természetes és mesterséges. Mielőtt adatbizonyítékaim anyagát felsorolnám, nézzük, mik a természetes és mesterséges asszimiláció tényezői.
Ha az egyén idegen környezetbe jut és ott házasság, hivatás, férjhezmenetel, vagy egyéb okból idegenben éli le életét, fokról-fokra veszít a maga nemzeti sajátosságaiból (népviselet, nyelv, mentalitás, vallás.)
Talán elsőnek a népviselet vész el, mert az egyed idegennek érzi magát benne, mások gúnyjának céltáblája. Ha a szülő még talán kitart mellette, leveti népviseletét biztosan a második generáció.
A népi szokások nagyobb egység tulajdona és a magára hagyatott egyed fokozatosan elfelejti őket és szükségszerűen azok faji és helyi szokásait teszi magáévá, akik között él.
Az anyanyelv és mentalitás hozzánk nőttek és azért is maradnak az idegenbe szakadt egyén birtokában hosszabb ideig. Mihelyt azonban az egyik elvész, eltűnik a másik is nyomtalanul.
Talán a vallás tanúsítja a legkeményebb ellenállást. Azok a népek, melyeknek nemzeti vallásuk van, nem igen olvadnak be más nemzetekbe, talán csak akklimatizálódnak (románok, szerbek, zsidók.) De azok, akik az ősi vallásból kitérnek, százszázalékosan vesztik el faji jellegüket. [410]
Az egyenlő vallásúak áthasonulása annál könnyebb. Ezerszámra nyújt erre példát a szlavóniai magyarok elhorvátosodása és a bánáti és marosmenti szerbek elrománosodása.
A mesterséges asszimiláció tényezői között a legerősebb a nevelés, az iskolai és az iskolán kívüli egyaránt. A nevelés hatalmát már régen felismerték és felhasználták. Különösen kirívó volt ez a megszállás alatt, amikor a kisebbségi (értsd: magyar és német) iskolákat bezárták, a kulturális mozgalmakat elgáncsolták és a sajtót béklyókba rakták. (Pribičevič, Fedor Nikič és mások.) Az iskola politikum és hogy a nevelés tényleg az asszimiláció leghatásosabb fegyvere, mutatja kis nemzetek vékony intellektuel rétege, mely idegen emlőn szívta a kultúrát, idegen nyelven beszél, idegen mentalitást vall magáénak, és saját fajtáját idegennek kezeli. Az erőszakos elnemzetlenítés ritkán éri el teljesen célját, mert öntudatos népnél ellenállásra talál (pl. a Pribičevič-féle hírhedt névvegyelemzés a Sombor-i, nemesmiliticsi és szabadkai bunyevácoknál, a bácskertesi és doroszlói magyaroknál és szlávnevű németeknél.)
Egyéb okai is vannak a mesterséges elnemzetlenítésnek; mint: a szuggeszció, a hamis szégyen és mások.
Állításaim alátámasztására sok bizonyítóanyagot gyűjtöttem össze, itt azonban csak három bácskai telepes község adatait tárom fel: Apatin, Bácskertes és Bácsszentiván-ét.
Míg az első és a harmadik német, a második színmagyar község az Apatin-i járásban.
Apatin (járási székhely, 13.450 lakossal, Mária-Teréziai kincstári település a hajdani magyar Apáti helyén; 1350-ben apátság.)
A magyarok, és ma már csak magyarnyelvű németek, szép számmal vannak és már a telepítéskor és később, az itt virágzó céhrendszer idején jöttek a községbe. Ma is élő magyar családnevek: Almási, Árpás, Csombor, Deák, Egyed, Illik, Kardos, Kartaly, Kemény, Kertész, Kürthy, Lakatos, Mészáros, Nagy, Pálinkás, Pap, Szarvas, Szabó, Tomcsányi, Tordy, Tóth, Udvary, Váci és Vass.
A franciák a német telepesekkel vándoroltak be nagyobbrészt Elzászból, Lotaringiából és részben Frankhonból. Ma már senki sem beszél eredeti anyanyelvén. Francia családnevek: Boulanger, Francois (Frazwa), Frason, Labundy (Lawundi), Laforsch, Libert (Lippert), Piccard (Pikar, Bikar, Pickár), Piry (Piery), Pingrenon (Bengerno, Penkerno), Richárd (Rischar) és Utry.
A szlávok később szivárogtak be. Először a morvák, csehek és tótok a német telepesekkel, később a délszlávok a virágzó céhek idején. [411]
Délszlávok: Antalovič, Balič, Batin, Dombovič, Gojmirac, Ibišič, Jošič, Jugedič, Kaič, Lalič, Lazarin, Markovič, Nikolič, Pandurič, Protič, Radič, Radovič, Raič, Ranič, Reberič, Repič, Slatkovič, Sokoli, Sunarič, Tucakovič, Vidakovič és Živanovič.
Egyéb szlávok: Benčik, Boda, Bolschetz, Činček, Hanak, Hlavač, Honzak, Kalivoda, Kostelnik, Novak, Palan, Perzica, Požarnik, Prohaska, Prokesch, Schmekál és mások.
Bácsszentiván szintén kincstári település. A magyar Kincstár két szerb kisközség helyére 1763-ban alapítja. Lakóinak száma 5.586. Utcáin csak német szó hallatszik, népviseletét mindmáig megtartotta. A családnevek tarka-barkák.
Magyarok: Buzgó, Kanyó, Kovács, Nagy, Nyári, Rontó, Szabó, Takács, Udvary és Útmelléki.
Franciák: Bazarin, Libert, Pardon és Rundió.
Délszlávok: Burdarič, Čuvardič, Juranovič, Konstantinovič, Mirič, Miškovič, Ninkov, Paič, Ružička, Satarič, Sekulinac, Somborac, Stunarič, Stanko és Zelenka.
Egyéb szlávok: Čepela, Pokorni, Prohaska és Prokopp.
A legérdekesebb példát a magyar Bácskertes szolgálja 2977 lakossal. Eredetileg ott feküdt a középkori magyar Aranyos. A törökök kiűzése után gyér magyar lakossága volt és a kincstár tótokat telepített oda. Ma az egész községben senki sem beszél tótul, csak szép, palócos magyar szó járja. A kincstári telepítés után vagy két évtizedig nem volt Bácskertesnek (másik nevén Kupusina) saját plébániája, hanem az Apatin-i plébániahivatal fiókja volt. 1750 és 1765 között itt 160 bácskertesit jegyeztek be, köztük 79 magyar, 76 tót és 5 egyéb. Tehát akkor több volt az autochton és részben szintén telepes magyar, mint a tót.1) Ez az arány magyarázza meg azt is, hogy tudott a kb. 400 lélekszámú tót telepes ugyanannyi magyar között elmagyarosodni. Az intelligensebb magyar paraszt felszívta az odavándorolt szlovák elemet (mindkettő katolikus) és amely valószínűleg eredetileg nem volt földműves nép. A keveredés folytán azután az erősebb, műveltebb és életképesebb magyar felszívta a tótot. A vegyes házasságokból származó gyermekek már csak magyarul beszéltek és lassankint mindannyian a magyart vallották anyanyelvüknek.
Ha végignézzük a családnevek sorát, sok olyat találunk, melyek ma már nem léteznek. Oka egyszerű: nem volt fiúgyermek, aki a családnevet továbbvitte volna. Sok törzsgyökeres magyar családi név tűnt el ilyenformán nyomtalanul: Árvay, Bányi, Battai, Béri, Borsós, Csik, Csikós, Csordás, Deszkay, Faragó, Fodor, [412] Gyarmati, Gécsy, Jóbért, Kankás, Katona, Katóczay, Kecskeméti, Kelemen, Lakatos, Lőre, Marossy, Mikoss, Nádasdy, Ocska, Országh, Takács, Szegedy, Szereghy, Ujváry és Vizy.
Ma is élő telepes magyar családok: Asztalos, Balogh, Baross, Csere, Deák, Dudás, Erdős, Farkas, Fejes, Gaál, Horváth, Király, Kiss, Kovács, Maross, Magyar, Mélykuthy, Mészáros, Molnár, Nagy, Orvos, Sáfár, Siposs, Szabó, Szalay, Szarvas, Szűcs és Varga.
Eltűnt szlovák telepes nevek: Banicska, Bósz, Bolvan, Budova, Csermák, Doszkocs, Drzik, Dunica, Forcsek, Halatnik, Hajik, Haskó, Honora, Horak, Hornyák, Hrdics, Hruska, Ivics, Jagics, Katocs, Kápusztek, Kiszelka, Kolecsek, Kopuszek, Mikutska, Mlinárcsek, Natos, Otkó, Ricza, Pravda, Prekovics, Skolacsek, Tercsik és Volontir.
Elmagyarosodott szlovákok, akik már generációk óta magyaroknak vallják magukat: Antalovics, Anisics, Drobina, Guzsvány, Hodova, Hodován, Jagicza, Janovics, Kazsmicskó, Koleszár, Kollár, Novak, Stefanovszky, Szmelenák és Szmoleniczky.
Ezt a névsort folytatni tudnám a többi községekből gyűjtött adatok alapján, amikor elszerbesedett magyarokat és németeket (Staparon), elsokácosodott magyarokat és németeket (Sondon és Monoštoron) és elmagyarosodott németeket találunk Doroslon és Bezdanban. De mi, akik évtizedeken át foglalkozunk genealógiával, tudjuk, hogy mennyi idegen vér keveredett az egyes családokba akkor is, ha eredeti nevüket megtartották. Teljesen fajtiszta családfa ritkább itt, mint a közmondásos fehérholló.
Amint a fenti példákból látjuk, érdemes az asszimiláció tényét tanulmány tárgyává tenni, hogy megismerkedjünk azokkal az okokkal, melyek irányítás nélkül is, öntevékenyen forgatják ki az egyedet és kisebb népcsoportokat eredeti fajukból. Ha megismerjük az elnemzetlenítés okait, úgy hatásosan védekezhetünk is ellene, amennyiben vad hajtásait lenyirbáljuk, az asszimilációs folyam megdagadt, mindenkit magával ragadó árját visszaszorítjuk eredeti medrébe, de vigyázattal, mert öreg fát nem ültet a kertész más kertjébe még akkor sem, ha fiatal korában onnan került idegen talajba.
1) Az adatokat az Apatin-i plébánia hivatal irattárában találtam.
– – – – – – [413]