Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Herceg János: Egy elfelejtett bácskai festő

A múlt század kilencvenes éveiben megjelenésére is eredeti művészegyéniség járta be Bácskát, hogy a maga egészen különös tehetségével örökítse meg e táj idilli hangulatát. Ez a vidék akkor még Petőfi igézetében élt, nemcsak földrajzilag, hanem lelkileg is hozzátartozott az Alföldhöz és népi tarkasága tette csupán elütővé az „alföldi puszta rónaságtól.” Festői témáit talán még gazdagították a Telečka-i dombok el-elmerülő, majd újra felbukkanó lankái, a Csatorna part, ahol akkor még zsenge volt az akác, de élénk a halászélet, a Mostonga környéke, amelynek lapos, nádas buja világát akkor még nem rontották a kendergyárak és a racionalizált gazdálkodás. Egyébként a magyar paraszt ugyanúgy élt itt, mint északabbra, csak a tájlelket kellett volna kifejezni valakinek; művésznek, vagy írónak, s hírt vinni a népről, amelynek ősi hagyományait lassan elfeledtette a polgáriasodás vágya és elmosták a nemzetiségi hatások.
Erre a feladatra vállalkozott Juhász Árpád, egy korán elfelejtett bácskai festő. Persze, törekvéseit nem méltatták kellő figyelemre. Bácskában akkor sem volt becsülete a művésznek, a népi irányzat pedig abban az időben még a népszínműnél, a kifényesített parasztnál tartott és a legjobb esetben a romantika tükréből másolta alakjait.
A romantika a korhoz tartozott és az alól Juhász Árpád sem tudta kivonni magát. Művészetének különben éppen a romantikus szemlélet és a tárgyi valóság felismerése, ez a sehogyan össze nem hangolható ellentmondás adja azt a törést, amelynek elsimítását korai halála megakadályozta.
Nevelése, festői felfogása romantikus volt. Lotz Károly tanítványaként és a barbizoni művészek rajongójaként az aprólékosságot, a részletek ábrázolását csak később tudja elvetni. Pedig szorgalma, példátlan termékenysége érleli benne a szabadság vágyát, hogy egyszer hatások nélkül, függetlenül mindenkitől a maga egyéniségét engedje maradéktalanul szóhoz jutni. Ha ez sikerült volna, tehetsége és páratlan rajztechnikája a legjobb európai művészek közé emelte volna Juhász Árpádot.
De ő mindenképpen elkárhozott művész volt. Szinnyei-Merse és a plein air, a forradalmi naturalizmus idejében, nem volt, aki észrevegye az ő egészen finom, zárt kompozíciójú és mindig a vízió magja köré sűrűsödő képeit. Nem volt, aki mél[404]tányolja művészetében azokat a bársonyos, egészen halk, egymásba olvadó corot-i színeket és azt a melankóliát, amely egy-egy képének szerves részeként az alaphangulatot megadta. Azt a stílust, amelynek ő híve volt, egyébként is diszkreditálták a házalók olajnyomatai.
Népi törekvéseivel is legfeljebb egy egészen szűk tudományos körből szerezhetett megértő barátokat. Mert, – mint már említettük – Juhász Árpád csak a tájképfestésben volt romantikus, népi szemlélete annyira a valóság felé vonzotta, hogy minden ilyen munkájában a tárgyiasságot domborítja ki. S ez a felfogás nem lehetett népszerű akkor. Ezek az etnográfiai mintarajz és a művészet mezsgyéjén járó munkái nehéz feladatok elé állítják még azokat is, akik különben becsülni és szerelni tudják ezt a rokonszenves művészt. Hova sorolják, milyen iskola, milyen irány követői közé? Még Lyka Károly is inkább mesterségbeli tudását emeli ki, mintsem művészi hovatartozandóságát és jelentőségét meghatározná. A ceruzarajz, „amely technikának mesteri kezeléséhez nálunk senki sem értett úgy, mint ő”, a képzőművészetnek csupán egy ágán jelöli ki Juhász Árpád helyét. A korabeli kritika alig foglalkozott vele. A Művészet ugyan éveken keresztül közli változatos modorban készült finom rajzait, de inkább fejlécként, záródíszként, mintha ezzel is Juhász Árpád grafikus jellegét akarták volna hangsúlyozni. S mégis, a meg nem értés, a súlyos ellentmondások, a belső vívódások és a buta polgári gőg ellenére, – amely otthoni környezetét jellemezte – csak erősödött Juhász Árpád hite, hihetetlen számban szaporodtak a képei, de lassan fogyott mostoha élete is.
Művésznek gyakran jót tesz a közöny: visszatartja a megalkuvástól, eleve elzárja az elbizakodottságtól, amely annyi művészt tett felületessé s vitt a giccs útjára. Juhász Árpádot sem tudta elvonni semmi művészi és emberi meggyőződésétől. Tehetségével egyedül maradt, mintegy bezárva önmagába. Magánya gyötrelmét enyhítette a nép, amelytől a magyar megújulást várta és eloszlatta olykor a táj, amelyet rajongásig szeretett. S minden képében, mintha a táj titkait akarta volna kilesni. Rendszerint nagy távlatból dolgozott, témáját a láthatár peremén kereste, ott, ahol a valóságot sejtelmek szövik át és az ábrázolás csak költői eszközökkel, a mese formanyelvével lehetséges. A paysage intimenek ez a kifejezése megköveteli az aprólékosságot. De megkövetelte Juhász Árpád tájszemlélete is, mert ő a bácskai szállásokat, a városszéli eperfákat, az itt-ott lankákra kúszó búzaföldeket a nyugalom és a béke jelképeinek látta. [405]
Amikor Malonyaival kötött szerződése Erdélybe szólítja, éreznie kell, hogy ez nem az ő világa. Másnál talán szenzáció lett volna a hegy, a havasok, de ő megrögzött síkvidéki ember volt, nem tudott megbarátkozni a ritkább levegővel, szemét bántották a hegyek, amelyek elfogták előle a láthatárt, azt a vonalat, ahol az alföldi számára a természet költészete kezdődik. Erdélyben készült rajzain, mintha nem is titkolná az idegenkedést. Itt már nem részletez, itt az ábrázoláson kívül nincsen más mondanivalója: kiesett a tájból és csak csodálatos technikája, – amely itt az expresszionizmussal rokon modorra emlékeztet – segíti túl a nehézségeken. Ez a modor vezeti tulajdonképpen későbbi kibontakozásához is. Utána már bácskai tájképein is felfedezhetők ezek a merészen odavetett vonalak. Rájön arra, hogy a szabadabb ecsetkezelés csak mélyítheti, gazdagíthatja technikáját. Mert neki nem voltak nagyobb igényei. Tipikus kismester volt, nem tört magasra, beérte azzal, ha szerény feladatait tökéletesen tudta megoldani. Természetéből hiányzott az új, a sehol fel nem lelhető eredmények utáni törekvés. Csak így tudta elérni, hogy mégis maradandót hozott művészetével. Tematikájában föltétlenül.
Életkörülményeiről és művészi szerepéről kimerítő közlést ad Lyka Károly Juhász Árpád halála alkalmával írott nekrológjában:
„Merőn más volt, mint a megszokott festő-típus, nem is tudott soha beilleszkedni a nagyvárosi világba, a hajlékát is csak éppen úgy mellette ütötte fel, mintha félne tőle, mintha nem szívlelhetné, de mégis itt kell a közelében maradnia, mert a küzdelem a létért, ez a szörnyűséges viadal, amely sírba is vitte Juhász Árpádott, így kívánta.”
„Nem pesti ember volt Juhász Árpád. Somborban született 1863. június 29-én. Ott szörnyű szürke miliőben indult pályájára: díjnokoskodott nem kisebb kolléga társaságában, mint Schmitt Jenőében. A két fakó díjnok aztán nem is maradt sokáig díjnok. Schmitt Jenő is, Juhász Árpád is országos nevű ember lett, miután nekieredtek az apostolkodásnak. Kiki más téren.”
„Juhász Árpád, az igénytelen egyszerűség netovábbja, hivatalnokoskodása ellenére is módot tudott találni, hogy diplomát szerezzen: rajztanár lett 1890-ben. Csak úgy in partibus in fidelium. Rajzolni kezdett, sokat, rengeteget, szinte számba sem lehet venni. Végigrajzolta a múltat és jelent: százszámra készített illusztrációkat Kőrösynek az egyiptomi művészetet tárgyaló könyvébe, ezerszámra készített felvételeket, részletrajzokat Malonyay nagy népművészeti kötetsorozatába. [406]

[Kép 01] Bácskai aratás (olaj) Falcione Sándor tulajdona [406a]

[Kép 02] Bácskai táj (olaj), Dr. Frey Imre tulajdona [406b]

[Kép 03] Szlavóniai magyar tanya (olaj) Herceg János tulajdona [406c]

[Kép 04] Ceruzarajz – Horváth Lajos gyűjteménye

[Kép 05] Ceruzarajz – Horváth Lajos gyűjteménye [406d]

A magyar-kabátos, nagyszakállú művész felette rokonszenves, szikár alakja az országnak hol ebben, hol abban a zugában tűnt fel, mindenütt fanatikus szeretettel kémlelte a magyarság művészetét, életét. Mert nemcsak művész volt, hanem a szíve zugáig lelkes magyar. Rajzolataiban rengeteg formát, motívumot mentett meg az enyészettől. És áldott jólelkű ember volt: megérezte az istenadta nép baját, búját, bánatát, hozta hozzánk, átültette a művészet nyelvére. Rajzolt róluk ceruzával, tollal, ecsettel, aztán meg, hogy mi városiak közelebbről megismerjük: fából is megfaragta, színesen ki is pingálta a hőkömnyi magyarkákat, akkorákat, mint amekkorák a gyerekek ólomkatonái, de hát ezek nem ólomból sajtolt, hanem művészi érzékkel fába stilizált magyarkák, helyes töves-gyökeres magyarkák voltak s oly virulón föstöttek két évvel ezelőtt, mikor kiállította őket a Nemzeti Szalonban, hogy mindenki gratulált a mesternek. De aztán, persze, more patrio, a gratulációnál tovább nem jutottak az emberek…”
Külön kell foglalkoznunk Juhász Árpád néprajzi illusztrációival. Ezekkel Juhász nem akart többet, mint ábrázolni. A művészi mondanivalót ezekben a rajzaiban teljesen háttérbe szorította magyar hivatás-tudata. Az alakok átköltését lehetetlenné tette a szándék: felhívni a figyelmet a külsőségekre, a magyar nép művészetére. Egy kézimunka rajza, egy szoknya szabása fontosabb volt Juhásznak, mint a maga művészete. Ezekkel a munkáival ő csak a népi kultuszt akarta szolgálni, amely akkor, – ha rossz úton is – ébredőben volt.
Ma már kétségtelen, hogy őt tekinthetjük a népi irányzat előharcosának a képzőművészetben. Csak az ő tárgyiassága mutatta meg az utat a későbbi generációknak. Nagy Balog Jánosnak, Littkey Györgynek, Boromissza Tibornak, a nép felé. Pedig ő valószínűleg nem gondolt arra, hogy művészi irányt szabjon, hiszen egészen józanul, minden belső szenvedély nélkül csak a jó rajz követelményeihez és népi szempontjaihoz híven dolgozott. Mégis oly bájos, dekoratív magyar motívumok kerültek ki a keze alól, amilyenekkel ma sem igen dicsekedhetünk. Különösen két nagy freskója kiváló ezen a téren, amelyeket az egyik budapesti iskola részére festett nem sokkal a halála előtt. Ezekben a képeiben sikerült Juhásznak romantikus beállítottságát tárgyi szemléletével összeolvasztani és az új klasszicizmusra valló rendkívül hangulatos műveket alkotni. Ezekkel talán akaratán kívül hozott valami egészen sajátosan újat a falfestésben. Mégis valószínűleg inkább a téma miatt kellett magyarázkodnia, mint azt egy levele bizonyítja: [407]
„Érzem, hogy valahogy igazolni is kellene magam a képek témái miatt. A mostani viszonyok között különösnek tűnhet az föl, hogy miért választ festő ilyen népies és annyira speciális jellegű népviseletet témául. Tudom, sokan lesznek, akik mosolyognak az ilyen nemzetiszínű művészi irányon, viseleten, parasztosnak találják, s nem tartják méltónak művészi témára.”
„A hollandusok azonban másképpen gondolkoznak, amikor elküldik nekünk az ő nehézkes facipős alakjaikat, fán, porcelánon, üvegen, szöveten, levelezőlapon stb., szóval minden, ami alkalmas, vagy nem alkalmas a díszítésre. Nekünk ezek mind jók és senki sem ütközik meg rajta.”
„Csak arra gondoltam, amikor a képeket festettem az iskolában és hallottam, amikor a kisleányok régi zamatos magyar népdalokat tanultak énekelni (nem tudom kinek igen dicsérendő rendelkezéséből), hogy ily módon ébredjenek annak tudatára, hogy valahol messze a szélrózsa különböző irányában vannak még magyarok, akik ekképp énekelnek, de ez az énekszó nem hallatszik Pestig, nem engedi be a piaci lárma. Épp ily szerepe van e képnek is: messze esik a vidék magyarsága Pesttől, a gyárak füstjétől és egyébtől piszkos levegőn át nem látni azt, hogy messze valahol élnek igazi magyarok; e képek folyton emlékeztessék őket arra, hogy hosszú évszázadok óta él e nép a vidéken, folyton végezve a nemzeti géniusz munkáját, ismeretlenül, titokban, méltánylás nélkül; faragta, festette, hímezte a tulipánt még mielőtt felfedezték azt Pesten, hogy gomblyukba tűzzék ideig-óráig…”
„Ilyenféle célt akartam e képekkel szolgálni, mert az a meggyőződésem, hogy nálunk – különösen most e nehéz időkben – a nemzeti karaktert erősen hangsúlyozni kell és ennek az ideje be is fog következni a vidék ébredésével.”
Ilyen hit és ilyen szándékok fűtötték Juhász Árpád beteg szívét. Közben potom pénzért vesztegette el képeit Sombor-i ismerősei körében. Mert kizárólag a művészetéből élt, egyszerűen, szegényesen, ahogyan az a nép és Schmitt Jenő barátjához illett. Társasági életet nem élt, hiszen csak kigúnyolták „bogarai” miatt, mert nem evett húst és nem kedvelte a bort. Pedig az nagy bűn volt Bácskában, a tekintetes vármegye székhelyén, ahol pogány szertartásokhoz hasonlóan, hivatalos előebédelő urak étvágygerjesztő szózatai közben pusztították a paprikást meg a vörösmarti bort.
Hamar el is felejtették. Ma már szülővárosában is csak elvétve akadunk Juhász-képre. Az ő halk tónusú barnás zöldben játszó képeit lassan kiszorítják a harsogó mázolmányok és a kínos igyekezettel másolt színes táj fölvételek. [408]
De ez a kismester sorsa. Ha nemzete nem csinál helyet neki panteonjában, szülőföldjétől ne várjon halhatatlanságot. Nem segített az sem Juhász Árpádnak, hogy Londonban Európa legjobb grafikusai elől vitte el az első díjat. Pedig három évtizede sincs, hogy meghalt, – Budapesten 1914 május 30-án – s azóta rég elmúlt a plein air forradalma, amely életében árnyékba lökte. Legalább itt a Bácskában érdemelné meg a kései érdeklődést és megbecsülést. De viszonyaink között gondolhatunk-e ilyesmire?
Nemes eszközökkel, fölényes tudással dolgozó művészt, vidékünk színeinek költőjét takarja a pesti temető hideg földje és a híres bácskai közöny.

[Kép 06[ Ceruzarajz – Horváth Lajos gyűjteménye [409]