Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Dzsinich Illés: Régi bácskai végrendeletek

A családi élet kötelességeinek szolgáltak dédapáink, amikor haláluk előtt, vagy még erejük teljében, de az elkerülhetetlen végre számítva, gondoskodni kívántak utódaikról és „végintézetet” tettek az erre meghívott községi „notárius” és elöljárók, mint „hites bizonyságok” előtt.
A végrendelkezés, a hagyaték sorsának meghatározása már a XVIII. század végén szokásos volt Bácskában és a fennmaradt korabeli megsárgult, foszladozó öreg írások nemcsak a családi élet szilárd, patriarkális alapjait bizonyítják előttünk, de bepillantást engednek a vidék szociális viszonyaiba, és ami mindennél érdekesebb a népi szokásokba is.1) Úgy tartalmukat, mint alakjukat és szempontjaikat tekintve, roppant tanulságosak ezek a végrendeletek.
A komoly és fontos dologhoz híven és összhangban a végrendelkező lelki hangulatával, a kereszt jelével, „a (teljes) Szent Háromság”, vagy „A Szent és eloszolhatatlan Háromság: Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. Ámennel” kezdődik.
A végrendelkező rendesen, mint nagybeteg, vagy idős korban lévő családfő íratja meg utolsó akaratát. S miután a hivatalos ember ezt a munkát bizonyosan a végrendelkező anyagi helyzetéhez mért tiszteletdíj ellenében végezte, találunk egészen rövid és csupán a tárgyra szorítkozó tömör stílusban megfogalmazott végrendeleteket, de nem ritkán valóságos költői szárnyalású episztolákat is. Ha kicsinek ígérkezett a honorárium, rövid lett a végrendelet; egyszerű és szürke, ha pedig bőkezűnek ismerték a hagyományozót, zengzetes, hosszú körmondatokban, a gazdagság és jólét imponáló fényében tündökölt utolsó akarata.
„…bizonyosan nem tudni, hogy mikor tetszik Isten Őfenségének e világi múlandóságból az örökkévalóságba meghívni” – szól az egyszerűbb végrendelet kezdete és „Én… minekutána a természetnek közönséges törvénye szerint közelgető halálomnak óráját mikor tetszik Isten Ő szent felségének lelkem e világ múlandóságából a mennyei örökkévalóságra meghívni meggondoltam és szívemre vettem volna annak méltó és szükséges meggondolásából…” mondja már sokkal ünnepélyesebben, s bőbeszédűen a valószínűleg jobban megfizetett végrendeletíró litterátori tehetsége.
A végrendeleti bevezetések gazdag változataiból még közölhetnénk szemelvényeket, de e stílus-képeknél talán érdekesebbek az egyes szempontok és határozott kívánságok. Például: „…minden per patvarkodásoknak eltávoztatására”, „hogy férjfiú és leány[397]gyermekeim között a szent békesség megmaradjon és az Istennek malasztya és áldása rajtok áradjon és vellök munkálkodjék”, vagy „hogy őket bátorságba tegyem”, „hogy köztük egyenességet tehessek”, „az arányosság megtartasson”, „mindennemű vagyonyomra nézve akár ingó, akár ingatlan légyen az e következendő utolsó rendelésemet megtenni kívántam, mellyet maradékaimnak sinor mértékül és szentül megtartani általok – akarom.”
Ezután következnek pontokba véve az egyes végintézkedések, előrebocsátva többnyire a „vagyonyi” állapot, vagyis az ingó és ingatlan javak felsorolását: a fertály sessioföldet, a házat, sövényhambárt, a szőlőt, a lovat, „kotsit”, szerszámot, tehenet, harmadfű üszőt, „rúgott bornyút”, „sertvéseket”, birkát stb., s egyéb házi eszközöket, apróságokat („avitládát”), – továbbá az örökösödő hitvestárs (néhol „nőjje”), no meg a férjfiú és leánygyermekek megnevezését.
Az első pontban (ritkábban az utolsóban) az örökhagyó a lelkéről és testéről intézkedik, amikor mondja: „ajánlom lelkemet az Isten („az én Teremtőm”) véghetetlen irgalmasságába”, vagy „Isten Ő Felségének szentséges szent kezeibe”, vagy „az én Istenemnek a Krisztus Jézusnak kebelibe, az Isten Anyjának, Szűz Máriának esedezésébe és Őrzőangyalomnak oltalmába, testemet pediglen a föld rothadó gyomrába (néhol „öblibe”), ahonnan tudniillik vette eredetét, kívánván, hogy gyermekeim a közönséges tzinterembe, amint tellik annak rendje szerint illendően eltemettessenek (vagy néhol „takaríttassanak el”) és a lelkem vigasztalására 30, azaz harminc (néhol 50) Pforintokat öreg (vagy kis) szt. misékre adni el ne mulasszanak, sőt kötelesek legyenek.”
Másutt ez a szép vallásos intézkedés ekképp van formulázva: „Isten kegyelmes rendelése szerint testemet a földnek, ahonnét eredetit vette, visszaadom, a lelkemet pedig az Felséges s véghetetlen irgalmú Istennek ajánlom és hogy azt holtom után maga szt. Színe eleiben vegye öszvetett kezekkel s könyves szemekkel Nékie esedezem.” (G. A. mint néhai Ó. J. elmaradott özvegye. – Cs. 1803. IV. 2. kelt végrendeletéből.)
Vagy mint „özv. H. J. született nemes Zelenka 67 esztendős öreg asszony” rendelé: ,,A szőlőmet által írom nemes ifiu Z. M. öcsémnek oly formán százötven forintokért váltóban, hogy abbúl ötven forintot a ne talán történendő temetésemre kiadjon váltóban, 100 forintot ismét a templom cassájába be adjon és adózzon interesre ő vagy utánna másakárki mint örökös fundatiómra, hogy annak esztendei interesse fejébe hat kis mise vagy 3 nagy nequiem szolgáltasson lelkemnek vigasztalásáért.” (Cs. 1831. III. 17.)
„Ingó bingó jószága és ingatlan vagyonya eránt” a következendőket nyilatkoztatta és rendelte „utolsó akarattya szerént” a [398] testálló. Itt sokszor ismét a vallási momentum nyer elsősorban kifejezést abban a rendelésben, amelyet például egy 1796. nov. 21-én kelt végrendeletben J. J. örökhagyó tesz éspedig: „Ezen tinót azon tinóval együtt, melyet F. I. számozni tartozik, hagyom az templomba egy kis oltárnak ékességére, ehhez meg az ötödik lovat is és ha lehet szt. Péter és Pál dicsőségére.” Vagy pldául N. J. 1822. IX. 3-án kelt végrendeletében meghagyja: „Istvány fijam legalább öt esztendőnek el folyása alatt halálom után kétszáz, azaz 200 Rfkat váltócédulában egy Szűz Mária képe készíttetésének segedelmére a Csonopla templom cassájába fizessen le, és fizetni okvetlen köteles legyen.”
Azután következik az ingatlanok és ingóságok elosztása a „férjfiú” és leánygyermekek között biztosítva a ,,hitvestárs” („nőjje”) nyugodt, zavartalan megélhetését. A „vagyony” java (ingatlan) részét öröklik a „férjfiú” gyermekek, legtöbbet rendszerint „a szárnya alatt levő és engedelmessen szolgáló fijú”, akinek kötelessége volt a terheket, az adósságokat magára vállalni, „a portziót kifizetni”, az özvegyen maradt anyát „megbecsülni”, ruházni, ápolni, táplálni és „dajkálni”, vagy a „conventiót”, illetve tartás bért neki fizetni, vagy esetleg a mostoha anyának a „moringot” „egyszer de nem többé” kiadni. Továbbá köteles még a férjnél levő, már „szárnyukra eresztett” asszony testvéreinek, „akik jussaikra nézve a neveléssel és férjhez adással tett költséggel megelégedjenek” 10-100 forintokat, vagy 10-20 birkát, vagy pedig egy „rúgot bornyút” kiadni, csak azért – mint az örökhagyó mondja – „hogy rólam megemlékezzenek és tudhassák, hogy attyuk volt és azzal az igen kevésbül miután tehetség szerént férjhez lettek adva és amint akartam, megjutalmaztam, megelégedjenek de keresettyük ne is lehessen.” Épp úgy ha maradt kiskorú leánygyermek, azt is az ingatlanból legtöbbet részesült „gyámoló” bátyja, a ház és gazdaság kormányzója „tehetség szerént férjhez adni” tartozott.
A legkisebb leányokról, a „neveletlen testvérekről” külön történik gondoskodás pldául akképp is: „E. középső és M. legkisebb leányaimnak halálom történetére szinteképpen egyikének 10 váltó forintokon fellyül még sorsokhoz illendő (7) hét szoknyájuk légyen… és férjhez menetelek alkalmával a leányi házi bútyorokat és számokra már elkészített ágyi ruhákat általadatni rendelem.” (N. J. cs. lakos, „mint testálló” végrendeletéből, mely „költ Pünkösd hava 4-én 1833 esztendőben.)
A hitvestársé az örökös lakáson kívül többnyire a szőlő (pl. hat pászta hosszú 24 barázda széles), mely a „hordókkal edgyütt”, de „a bort mely vagyon felezve hagyom” (t. i. fele a gyermekeké) no meg „a házi aprólékok, mellyek asszonyt illetnek.” Másutt [399] (mint pl. N. J. 1822. IX. 3. kelt végrendeletében) az „elmaradott” özvegynek, ,,de csak míg nevét viselné” élelem fejében „4 mérő lisztet, három akó bort ha terem, egy hízott sertést kiadni, egy fejős tehenet használni adni köteles leszen (a főörökös), de el sem is mulassza” rendeli a testálló.
Különös figyelem illeti az anyát, megkülönböztetett gondoskodás történik a hátrahagyott özvegyről. P. J. 62 esztendős „igen nagy betegségben levő ember” 1839. II. 24-ikén kelt végrendeletében, ahol ez áll: „Mivel F. fijamba legnagyobb reménységem vagyon, ugyanazért Isten után mindenemet ő reája bízom, mely okbúl csak ugyan mindennemű vagyonomnak feliben általjában örökösítem oly feltétel és kötelesség mellett, hogy az édes anyát, aki még él a házban gazdának és gazdasszonynak tovább is hagyok, Ferentz fijam de igen nagyon meg becsülje és a gazdaságot mindenestül össze tartsa, de nem is leszen szabad semmi ingatlan vagyont el idegeníteni méglen az édesanyjuk, édes B. feleségem élni és házamba lakni fog, ha pediglen valamely gyermekem (5 fiú és 1 leány) valamiképp még édes anyjuk éltében háborkodna attúl az illető bíróság által de foganatossan eltiltasson.”
Sok ízben megindokolja a végrendelkező, hogy miért részesül kevesebb örökségben némelyik „férjfijú gyermek.” Ez többnyire szófogadatlanság, vagy „mivel torkára hágott vagyonyának ivásával”, vagy „mert vándorlásban vagyon”, vagy „mert nemcsak, hogy meg nem becsült s nem táplált, hanem még nagy tsúfsággal a házbúi az ágyatskámat (az anyáért) ki is hányta és magamat is onnét kitaszított.” (Néhai N. J. „elmaradt eözvegye P.” 1815. IV. 3. kelt végrendeletéből.) Vagy hogy „Gy. fijamnak, aki engemet, mint legöregebb fijam, mihelyest talpra állott először és azután 2-szor, de 3-szor is elhagyott és becsülni nem akart, mint érdemetlen fijúnak ámbár semmit se kellene hagynom, de meggyengülvén szívem, hogy tudjon attya felül holtom után hagyom a szöllőmnek felét fele hordókkal, egyebet semmit.” (1836. VIII. 8.)
Hasonlóak ezek az indokolások is (pl. egy 1830. VII. 13. kelt V. F. végrendeletéből): ,,A. fijamnak noha az erkölcstelen semmit sem érdemlet, mivel több tsintettei miatt engem megszomorítván katonának adattatott és számosabb költséget okozott, sőt mondhatom meg is lopott légyen, egyebet nem hagyok a szöllőmnél és az is az én és feleségem halála után”, vagy pedig amint özv. G. Ö. szül. E. 1843. I. 21-én kelt testamentumában olvasható: „mivel M. fijam a házamban magam és a többi gyermekeim között a csendes megegyezést rossz erkölcse miatt fölzavarta mely véget szárnyaim alul eleresztettem, sőt mint érdemetlen, aki semmi jó tanácsot befogadni nem akar, tőlem elmenni kényszerítettem félvén az Isten büntetésitül, mely reám, házamra, javaimra és gyermekeimre [400] áradhat, miután minden javambúl úgy mint magam akartam, ő nekie pedig kedve volt, egészen kiosztottam, követőleg semmi keresete nem lehetvén kielégíttetett.” Nem kevésbbé érdekes öregebb L. J. testálló 1831. VI. 8-án kelt végrendeletében található indokolás: „…K., Ö., M., B. leánygyermekeimet is tehetségem szerént férjhez adván kiadtam és egyenként egy-egy üszővel kielégítettem, kivévén az Örzsén kívül, aki nem várván az én akaratomat önmagát kielégítette duplán, triplán, mert az édes annyuk ruháját egészen alatomossan magának tulajdonította akaratom ellen és azért üszőt nem kap, ezen kívül 6-or: Mivel A. fijamnak első felesége halála történte után egy kis gyenge gyermeke maradt a mellyet szoptatni mással kelletett és mivel ily terhet fijam felesége maga viselte jobbára, ugyan azért nékie A. fijam részébül 10 forint azaz tiz forint ki hajuljon és ki adasson váltóban.”
Van eset, amikor az atya ki is zárja rossz fiát az örökségből, amint az pl. K. Gy. 1850. V. 13. kelt végrendeletében olvasható: „A. fiamat pedig mivel pazarló, számtalanszori gonosz tettei miatt a vagyonyomat 1200 váltó forintokba megcsorbította – azonba Isten és ember előtti el nem nézhető gonosz megátalkodása mellett kezemet eltörni és fejemet beverni nem iszonyodott – tökélletesen atyai keblembül vagyonyomból kizárom – azonba tőle származott gyermekeinek, mint unokáimnak hagyok öszvessen egy száz váltó forintokat mellyen P. fiam önmagát a helybeli árvák pénztárába kötelezze a szokotti gyümölcsözés alá.”
Az örökhagyó „özv. F. M. szül. Sz.” Cs.-án 1830. IV. 22-én kelt végrendeletében található szigorú meghagyás kemény parancsként hangzik, amikor elrendeli: „J. fijam, aki mind eddig támogató segédem vala, szolgálattyával engemet udvarol és tart és mivel még a következendő takarittatásomat ő tőle várom és akárminemű történhető adósságokat ő mint örökösöm tartozna kipótolni rendelem, sőt keményen meghagyom, hogy J. fijamat mint minden vagyonyomban való örökösömet se ne háborgassák se háborgatni ne merészeljék leányaim, mivel lelkem esmérete szerént tudom, hogy J. fijam bőven megérdemlette.”
A szegény B. M., özvegyasszony, 1847. I. 14-én szegényes, de érdekes házi ingóságairól ekkép rendelkezik: „…egy nyoszolát, 4 vánkost, két derékaljt, egy kék dunyhát, egy lepedőt, egy vörös ágyterítőt, egy avét réklit, egy kék nagy kendőt, egy kék kötényt, egy fekete selyem pruszlikot, 4 szoknyát avíttakat, egy avít tyurakot, egy dézsát és egy kis teknyőt szinte P. öcsémnek hagyom értetőleg ha életben lennék is.”
A végrendelkező, amikor a „hívséges szolgálattyának s dajkálkodó fáradságának megjutalmazására” hagyja fiára „vagyonát” [401] sok esetben a házközösség megtartására gondol, mint pl. V. M., ki Cs.-án 1833. V. 15-én kelt végrendeletében meghagyja, „hogy halála történvén” minden néven nevezendő gazdaságban legelőször F. fia legyen a kormányozó, annak halála történvén I. és ezután J., de együtt maradjanak azon lakó házamba, melybe elmúlok, ha pedig valamelyik egyenetlenkedne vagy együtt maradni nem akarna, a házambúl kimenni törekedne, annak az aki az gazdaságot kormányozná osztatlan testvérjével vagy maga a házbúl való kimenetele után négy esztendőre egyenként öszvessen négyszáz Rfkat váltóban kifizetni köteles legyen – egy részre.”
Befejező része a testamentumnak szintén öszhangban áll e jogügylet komolyságával, ezért ennek a „rendelésnek” „nagyobb elhitelére és valóságára bátor lélek esmérettel és tulajdon akarattal minden erőltetés nélkül, amidőn mindenektől bocsánatot kérve” atyai áldását adja házára, gyermekeire, cselédjeire és minden vagyonára, kiadja tulajdon neve és saját keze aláírásával, vagy keresztvonásával „ugyan arra meghívott két eskütnek, mint hites bizonyságok jelenlétökben” megerősített testamentom levelet, és mint másutt szószerint hangzik: „gyermekeimre édesanyai (atyai) sz. áldásomat adom és nekiek, hogy mindent az Istennel kezdjenek, Istennel folytassanak és az Istennel végezzenek szívemből kívánom és javaslom, bezárom ezen utolsó akaratomat, úgy mint kezdettem: Az Atyának és Fiúnak és Szent Lélek Istennek nevében. Amen.”
Vannak ezután persze még szóbeli és csak később írásba foglalt testamentumok is, mint pldául: „Folyó 1836-ik évi Kisasszony hava 2-án midőn néhai P. J. volt cs.-i jobbágy társunk az uralkodó epe mirigy nyavalyában szenvedett általa teendő végintézkedésre meghivatva lévén alább írottak és meg is jelentünk, de mivel éppen akkor a görts nyavalya által igen nagyon szorongattatott végső akarattyát azonnal írásba tenni nem lehetett, de még is józan eszénél lévén nyers szavai által veszedelmes nyavalájában végső akarattyát a képpen nyilatkoztatta ki előttünk tudniillik”: és azután pontokba véve következik az egyes vagyoni javak testállása a gyermekek között.
Ezen testamentum levelek összehajtva és pecséttel leragasztva, miután azért készültek, hogy a jogügylet létrejöttének, illetve érvényének a „végintézkedő” halála után bizonyítéka legyen a helység házában, vagyis a községházán megőriztettek, vagy egyszerűen a successornak (utódnak) adták át és az örökhagyó halála után a tanács, vagyis a község elöljárói és az örökösök előtt felnyitották és „közönségessé tették”, amit azután a végrendelet külső lapján írásba is foglaltak. A végrendelet tartalmát az érdekeltek vagy tudomásul vették minden ellenvetés nélkül, vagy néha – leginkább a leánygyermekek – „elégedetlenségüket kinyilat[402]koztatták a hagyománnyal meg nem elégedvén azon okból, mivel az örökséget ősi vagyonnak lenni állittyák”, vagy azt felelték, hogy „a testamentom akár íratott volna, akár nem.” Máskor az örökösök kis eltéréssel önként atyafiságosan megegyeztek és ritkaságszámba ment, ha valamelyik, különösen a bizony kevéssel beérendő leánygyermekek közül „meg nem elégedvén tovább apellált.” Volt néha sajátos eset is a végrendelet felnyitásakor, mint pldául, amikor az egyik fiú örökös „V. J. kérdeztetett, hogy volna ellenvetése, azt felelte, hogy úgy hagyva nem volna, hanem el légyen csinálva, ezzel eltávozván – de a jegyzői hivatal ezen megbontásáért elégtételt kívánt és 11-ik X.-ben 1837. évben 12 bot ütésekkel V. J. megbüntettetett, mint hitelt tapodó.” Ez esetben tehát az amúgy is gyenge örökséget botbüntetéssel pótolták.
Végezetül lássuk most a sok közül egy rövid de magában véve roppant érdekes testamentom teljes szövegét hű másolatban:
„Attyának és Fiúnak és Szent Lélek Istennek neviben. Amen. – Én a jövő 1815-ik esztendei Nagy Farsang elein leendő 106 esztendős öreg Ember, midőn még Isten kegyelmibül józan elmével és értelmes beszéddel birok, hogy holtom után gyermekeim között az Isten áldása és a szent Békesség fent maradjon végső Téstamentomi Rendelésemet megteszem, úgymint:
Mind ezen mostani Házamat, mind szöllőmet minden ingó bingó Jószágommal együtt József Fiamnak olly módon mind egésszen hagyom, hogy ő tölle holtom után senki semmit el ne vehessen, hanem engemet betsülletessen eltemettessen, és lelkemrűl meg emlékezzen, azután minden azövé magáé légyen.
Betyár Mártony 4 fkat 51 xrokkal és egy Sováb Ember, akki a Sováb ittvaló faluban az szöllők mellett lévő Malomház szomszédságában lakik 45xrokkal adós, ezeket adják lelkemért Szent Misékre.
Ezekután lelkemet az én Teremtőmnek véghetetlen irgalmasságába, Testemet pedig a Földnek, ahonnan teremtetett ajánlom s gyermekeimre attyai Áldásomat adom. Amen. Költ Csonoplán 5 -9 bris 814. Keresztes Dani magam saját keze X vonása mint Testálóé.
Mi előttünk: Abrágyi Antal Csonoplai Eskütt előtt
Őr. Márkó Pálity Csonoplai Eskütt előtt
Per Thamassy Csonoplansem Notar.”
A fentiekben ismertettük néhány régi, 100-150 év előtti végrendelet tartalmát, alakját, megtartva a legtöbb esetben eredeti írásmódját, de a tartalom szépségeit, érdekességeit külön kiemelve részletesen méltatni – mivel mindez egyetlen cikk keretében akadályokba ütközik – magára az olvasóra bízzuk. [403]
1) A szemelvények Čonoplja-i végrendeletekből valók.