Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. szeptember) 9. szám

Herceg János: Irodalmi társaság a régi Bácskában

„A délvidéki magyar irodalmi élet kezdetét mi a megszállás első évtizedére tesszük, holott Bácskában már azelőtt is éltek írók, akik közösséget vallottak e vidékkel, sőt 1906-ban megalakult a „Bács-Bodrog vármegyei irodalmi társaság” is, amely élénk tevékenységet fejtett ki.
A kisebbségi írók mozgalmának alapja az a közösségtudat volt, amely az idegen országba szakadt magyarságban kialakult, az akkori idők írói azonban a polgári társadalom sznobizmusára támaszkodva járták be Bácska nagyobb városait és falvait, hogy „istenadta tehetségük erejével saját szűkebb hazájuk szellemi színvonalát mind magasabbra emeljék.”
A sötétedés kora, – ahogyan Féja Géza nevezi a kiegyezés és a fin de siecle közé eső időszakot – már elmúlt, az irodalom állóvizét új szelek fodrozzák, a kultúra és a közélet egyszerre megtelik pezsgéssel és egyre többen idézik, rajongva, vagy gúnyolódva egy magyar költő – valami Ady Endre – Párizsból küldött szokatlan hangú verseit.
Az irodalom értéke egyszerre felszökött. Máról-holnapra jelentkezett egy nemzedék, s kérte jogait. Érthető, hogy nem akarták átadni helyüket azok, akik különben már csak a múlt repedt kürtjébe fújhatták dalaikat. S éppen ezeknek a hagyományokat csöppet sem tisztelő fiataloknak nem! A küzdelem olyan hevességgel indult meg, amilyenre a magyar szellemi életben még nem volt példa. S ennek a küzdelemnek harci zaja elhallatszott a Bácskába is.
Az itt élő írók is elérkezettnek látták az időt, hogy legalább saját pátriájukban kihasználják az irodalmi konjunktúrát, és a két század felvonásközében gyorsan szervezkedjenek.
Dömötör Pál, az ismert költő, már 1893-ban összehívta a Somborban élő írókat, hogy irodalmi társaságot alakítsanak, de hosszas vita után maga Dömötör is lemondott tervéről és úgy határoztak, hogy inkább a helyi dalárdát fogják erejükkel gyarapítani.
Tíz évvel később már komolyabb formában kezdték a szervezést. Igaz, a társaság megalakulását számtalan akadály megnehezítette. A szegedi írók sem nézték jó szemmel a bácskaiak szervezkedését, s hogy a Dugonics-társaság a maga „délvidéki” szerepét látta-e megkurtítva egy Somborban székelő irodalmi társasággal, vagy pedig a Délvidék kultúrcentrumának kérdését látták Somborral eldöntetlennek, azt a régi lapokból megállapítani nem sikerült. A Szegedi Híradó mindenképpen nevetségessé akarta tenni a bácskai írók mozgalmát, s azt műkedvelők meddő [385] erőlködésének tüntette fel. Élt a Bácskában azonban néhány csakugyan kiváló író: mint Gozsdu Elek és Papp Dániel, akik már korábban is távol tartották magukat a náluk valóban szürkébb egyéniségektől, s így elleneztek minden közösségi megmozdulást.
Bácskának nem volt Tömörkénye, szépírókkal alig dicsekedhetett, mert Gozsdu Temesvárra költözött, szegény Papp Dániel még messzebbre: meghalt. De a történettudománynak néhány kitűnő képviselője volt: Iványi István, Dudás Gyula, Trencsényi Károly, Cziráky Gyula, Thim József, Gubitza Kálmán és számosan még főleg a vidéki tanítói karból, akik az akkor már húsz éves Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat felvirágoztatásán dolgoztak, évkönyvük jelent meg, múzeumot tartottak fenn és még 1896-ban kiadták a vármegye első monográfiáját. Ez a társaság nem érdemelte meg Szegedtől a lekicsinylést. Hogy az új együttesben éppen ezeknek lesz a legkisebb szerepük, azt akkor még a szegediek sem tudhatták. Pedig sajnos, így volt.
Az irodalmi társaság elnöke Vértesi Károly lett, egy harmadrendű író, de igen jó szervező, az akkori magyar vidék tipikus „kultúrembere”, amolyan hivatásos elnök, aki költséget és fáradságot nem kímélt, ha a maga ünnepeltetéséről volt szó. Tekintélyes ember volt, jómódú ügyvéd, társasvacsorák és ünnepségek vezérszónoka. A megyei életben rendkívüli népszerűségnek örvendett. Talán ő volt az egyetlen író – Gozsdu Eleken kívül – aki úr is volt, s akit a megyének nem kellett szégyellnie. Valóban tudott reprezentálni, s az ő elnökségével a társaság már biztosította a fél sikert.
A Vértesi által megfogalmazott alapszabályok a szépíróknak helyeznek kilátásba nagyobb működési lehetőséget, amikor a társaság céljául a következőket jelölik meg: „Bács-Bodrog vármegye és városi szellemi életének emelése, a nemzeti közművelődés elősegítése, egy tisztán irodalmi jellegű társaságnak a magyar társasélet fejlesztésére irányuló működése által.”
Arra, hogy e vidék táji, vagy népi sajátosságait kellene kifejezni a bácskai íróknak, hogy helyi színekkel kellene gazdagítani a magyar irodalmat, arra sem Vértesi, sem más nem gondolt. De amire addig és azóta is valószínűleg csak nagyon kevés írói szervezet alakult: „a társas élet kifejlesztésére” – Vértesiéknek külön tehetségük volt. Ma szinte hihetetlennek hangzik, hogy itt a Bácskában ezeket az írókat valósággal dédelgették. Egy-egy irodalmi estjük társadalmi esemény volt s azon képviseltette magát a hatóság is.
Az irodalom akkor még nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesült. Oly nagy tiszteletben, hogy bírálni sem meré[386]szelték. A köztudatban akkor még úgy élt az író, mint a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője. Hogy tehetséges volt-e, azzal abban az időben nem sokat törődtek Bácskában. Ha mellékesen úriember is volt, minden ajtó kitárult előtte és előadását udvariasan meg is tapsolták. A polgáriasodási vágy megelégedett a külsőséggel, a lényeggel nem sokat törődött.
Vértesi és valószínűleg közönsége is csak azért látták szükségesnek egy irodalmi társaság létrehozását, mert azt a nagy vármegye tekintélye és országos jelentősége megkívánta. Nem illett elmaradni. Csak ez és semmi több nem derül ki Vértesinek a társaság alakuló ülését előkészítő vezércikkéből:1) „Sajátos büszkeséggel szeretjük megyénket Bácsországnak nevezni. S tényleg, van nem egy államocska, mely területi nagyságban mögötte marad vármegyénknek. Földünk is tejjel-mézzel folyó Kánaán, melynek jövedelmét még az ősi gazdálkodás rendszere mellett is megirigyelhetné egy-egy kisebb balkáni állam. Népességünk is van akkora, hogy bőven telnék belőle kormányzókra és kormányzottakra egyaránt, ha országosdit lehetne és akarnánk játszani. Szóval anyagi erők dolgában minden nehézség nélkül meg tudnánk felelni egy Bácsország követelményeinek.”…
„Szoros értelemben vett szellemi mozgalmaink, sajnos, a kellő érzék és ennek híján a pártolás elégtelensége miatt, hovatovább végelgyengülésben múltak ki. Volt úgy is, hogy egy-egy kultúrvállalkozásunk amiatt jutott idő előtt zátonyra, mert a szervező erők között kiegyenlíthetetlen személyes ellentétek merültek fel. Ez is szellemi kiskorúságnak jele,”
A társaság megalakulása után Vértesinek már nem volt oka panaszra. Egymásután kapták a meghívásokat irodalmi esték tartására: Újvidékre, Szabadkára, Bajára, Bezdanba, Kulara, Hódságra. Természetesen minden előadást nagyszerű bankett és mulatság követett. Utóbbiakat az írók sem becsülték le. Vértesi hosszú cikkekben számolt be esetenként az „irodalmi vándorgyűlésekről.” Egy ilyen beszámoló részletét leközlöm,2) hadd lássák a mostani délvidéki írók, hogyan lehetett akkor az irodalommal boldogulni:
„A színügyi bizottság meghívta a Sombor-i szereplőket a páholyba. „A szerencse fia” volt színen. Piukovits József és Izidor Milko dr. társaságában jól folyt az idő, de a második felvonás közben már tálalták a Bárányban a vacsorát, rántott bárányt stb. Szokásból idejegyzem az ételsort: vegyes filets körítve, fácán kompóttal, rántott bárány salátával, giardinetto. Ez a legutóbbi gazdagon volt kiállítva, tésztaneműeket is foglalt magában. [387]
„Az Irodalmi Társaság megjelent Sombor-i tagjainak tiszteletére volt adva a vacsora. Vértesi elnököt tették középre, mellette Révész Ernőné egyfelől, másik oldalon Englander Rezsa.”
„A híres szabadkai siller legjobb minőségében kerülvén az asztalra, csakhamar beszédessé váltak az ajkak, a szóár azokat is magával ragadta, akik csak vizet ittak.”
„Elsőnek szólalt fel Izidor Milko dr. líceumi elnök és sok szép szóval éltette Vértesi Károly irodalmi társasági elnököt. Vértesi viszont Milko dr. elnököt, a finom érzésű és ragyogótollú írót. Pataj Sándor dr. főtitkár, az ügyes rendezőket: Winkler Elemér dr-t és ifj. Lányi Ernőt éltette. Lukácsy István az Irodalmi Társaság Sombor-i szereplőire, Békefy Gyula dr. a szabadkai szereplőkre emelt poharat. Ifj. Lányi Ernő a jelenvolt hölgyekre, Sanislo Latinovits a szabadkai nőkre köszöntött. Izidor Milko dr. Békefy Gyulát éltette, Vajda dr. pedig Toncs Gusztávot. Patyi István Winkler Elemér dr-hoz szállt. Englander Rezsa a nők egyenjogúsításáról szólt. Patyi István Révész Ernőre emelt poharat. Végül Vértesi Károly Szabadka város közönségét éltette. A lakoma igen kedélyes volt, fesztelen társalgás fűszerezte. A társaság egy része, befejezésül a Pannónia új kávéházba ment.”
Hát népünnepélyről sem lehet szebben zengeni. S ezek az irodalmi esték valóban felértek egy népünnepéllyel. Bezdanban például lovas bandérium várta az írókat, Hódságon a tűzoltó zenekar. Az irodalmi társaság mindenben teljesítette azokat a követelményeket, amelyeket tőle, mint egyesülettől a megyei úri szokások elvártak. Ha új főispán került a megye élére, az elnök és a főtitkár díszmagyarba vágták magukat és siettek a méltóságos férfiút az írók alázatos tiszteletéről biztosítani. Az új minisztereket táviratban köszöntötték, de természetesen egy-egy népszerűbb polgár jubileumi vacsoráján is képviseltették magukat.
Irodalmi termése vajmi kevés volt ennek a kis társaságnak. Megfakult írásaikból azonban mégis felfedezhetünk néhány jobb sorsra érdemes tehetséget. Révész Ernő például vérbő genre típusokat rajzolt Mikszáth hatása alatt, de erős egyéni színekkel. Radványiné Ruttkay Emma verset, novellát, mesét írt komoly szociális hangulattal, Alba Nevisnek az Új Időkben jelentek meg kedves, a jól nevelt úrilányok szempontjait soha el nem tévesztő versei, Molnárné Radich Jolánnak csiszolt, finom ízlésű költeményei ugyancsak fővárosi lapokban láttak napvilágot. Akiben a tehetségnek csak parányi magja élt, azt a Vértesiek társasága és a bankettek nem tudták Bácskában marasztalni. Az öreg Dömötör Pál és Izidor Milko vitorláját is minden bizonnyal a megváltozott idők szele hozta vissza Bácskába.
Pedig Erdélynek és a Felvidéknek már akkor megvoltak a maga írói. Még Szegednek is Tömörkény személyében. Bácskáról [388] csak a szerb Veljko Petrovič tudott szólni. Ady, Móricz és a Nyugat mozgalmáért itt néhány zsidó ügyvéden kívül aligha lelkesedett valaki. Legfeljebb Rákosi Jenő egyoldalú megvilágításában hallottak róla. „Bácsország” akkor nagyon messze esett a fővárostól. Az irodalmi élet pezsgésének csak a habja csapódott ide. A víz ott ásott medret magának s folyt tovább.
Azt írtam, hogy elődeink közösséget vallottak e vidékkel. Igen. De csak azzal, hogy itt éltek. Feladatait nem vállalták. Sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatait nem látták, nem érezték; táji karakteréről nem vettek tudomást. Úgy éltek itt, mint egy gazdag gyarmaton. Számukra ez a föld tér volt, csak horizontálisan látták, mélységeire és magasságaira már nem voltak kíváncsiak.
Az utóbbi időben mind gyakrabban sürgetik a Szenteleky Társaság megalakítását. A régi bácskai irodalmi társaság példája szolgáljon biztatásul, de egyúttal figyelmeztetésül is. A mi szempontjaink, igaz, mások. Amit elődeinknél hiányoltunk, arra megtanított bennünket a kisebbségi élet.
Vigyázzunk azonban, nehogy paródiája legyen ez a társaság az irodalomnak s egy változata a vidéki egyesületi játéknak. Én hiszem, hogy előbb-utóbb a délvidéki magyarság is felébred kulturális ájultságából, és ugyanolyan érdeklődéssel vesz körül bennünket, mint elődeinket, a régi bácskai írókat. De bennünket most már az időhöz és kötelességeinkhez híven csak e vidék feltárásának, újjáköltésének, kulturális feltérképezésének szempontjai vihetnek közösségi munkára. E szempontok nélkül nincs szükség irodalmi társaságra, nincs szükség külön irodalomra sem, e szempontok nélkül boldoguljon mindenki úgy, ahogyan tud, s ahogyan az Isten megengedi.
1) Bácska, 1905. szeptember 12.
2) Bácsmegyei Függetlenség, 1909. január 28.