Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. augusztus) 8. szám, 505–576 p.

Most kapom a hírt a Vajdaságból, hogy Szenteleky Kornél meghalt Vezére volt egy marék magyar írónak; tűzcsiholó és tűztápláló, akinek ott kellett tüzet csinálnia, ahol sem erdő nem volt, sem bánya, legföljebb haraszt. Akiknek vezérük volt, bizonyára jól ismerték, én egyszer voltam vele, akkor is alig egy óra hosszat. De ez a találkozás nemrég volt, egy hónapja, s az idegen szava is érdekes, ha búcsúja és halála közt találkozott kedvesünkkel.

Szirmai Károly írt, hogy látogassam meg, kinn fekszik a Mártonhegyi szanatóriumban; ha tehetem, vigyek ki neki néhány Proust-kötetet, nagyon rosszul van és Proustot szeretné olvasni. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Egyike volt azoknak a keveseknek, akik lelkesedve fogadták a Tanút – s nem kértek cserébe semmit a lelkesedésükért. Orvos volt, mint én, kritikus, mint én, szervező, mint én szerettem volna lenni, szegény kis igyekvő magyar élet, csak a tuberkulózis fogta be alaposabban, mint engem.

Ha már átjöttem Budára, előbb egy kis kirándulást tettem a hegyekben. Gyönyörű nap volt, a kapuban szinte lelkiismeret-furdalást éreztem a villás, gyümölcsfás lankákért, amelyek ott daloltak a szívemben. Van valami kíméletlen benne, ruganyosan és boldogan lépni egy halálraítélt beteghez. Az épület bejárója hátul van, s én elöl kerestem. Nem tudtam, kit szólítsak meg, sehol egy lélek, csak az egyik pihenőerkélyen ült egy úr; közömbösen nézte, hogy járok föl-alá – ha a szomorúság tárgyilagos tud lenni, hát tárgyilagos szomorúsággal. Mint egy angol, mondtam magamban s nem szólítottam meg. Egy perc múlva ott álltunk egymással szemben; mindaketten azt gondolhattuk: hát ez az. Az én számomra a rólam írt cikke, a levelei formázták meg őt, s meglepett a hűvös, megint csak tárgyilagosan szomorú kézfogása. Ő is bizonyára mást várt. De nem szólt. Az utolsó öt esztendőben Ő volt az egyetlen ember, aki nem azon kezdte az első beszélgetést, hogy: „Ilyen fiatal? Nem hittem volna.”

Megnéztem, rá volt írva a halál. Megkérdeztem, hogy van? [505]

– Rosszul.

Minden öntetszelgés nélkül mondta, a haldoklók ki tudja kihez adresszált keserűsége nélkül. Ép olyan tárgyilagos szomorúsággal, ahogy az elébb nézett rám, amikor a bejárást kerestem. Alig egy-két mozdulatot tett, amíg bemutatkoztunk s most, hogy visszaereszkedett a székébe, a melle hevesebben járt. Szubjektíve rosszul? Akaratlanul is az ő tárgyilagos modorához alkalmazkodtam ezzel a kórházszagú kérdéssel, mely egyrészt közös foglalkozásunkra figyelmeztette őt, másrészt mégiscsak egy halk, vigasztaló ellenvetés volt.

– Nem, objektíve is – felelte szárazon, s szemében felcsapott valami, ami a kívülről jött, evezésben lesült fiatalembernek szólt, aki kötelességből most mindjárt vigasztalgatni fogja őt, az orvost, akinek az agyát nem homályosíthatja el a tuberkulotikusok optimizmusa. Egy pillanatig a haldoklókat az élőktől elválasztó gyűlölet ült köztünk, aztán felülkerekedett a házigazda és átnyújtotta a láztábláját. Szótlanul adtam vissza, s a Kalangya új antológiájáról és a jugoszláviai irodalomról kezdtem beszélni.

Láttam, hogy nehezére esik a szó, hát inkább csak én beszéltem, túl iparkodtam beszélni a zavaromat, a lelkifurdalásomat. Nagy kérdés, mondta, hogy lesz-e utánpótlás az odalenti részeken. Én lehetetlennek tartottam, hogy ne legyen. Fiatal tehetségeknek példátlanul kedvező az idő. Beszéltem húszéves ismerőseimről, milyen láthatár elé lépnek azok, mihelyt a pubertás kinyitja az eszüket. A mi első lépéseink a tizenkilencedik század bomlásába vezettek, a legkiválóbbak is nehezen szabadulhattak a hatása alól; ezeket kész összefüggések fogadják, egy megtalált új világ. Mint aki kiért egy nagy hegy árnyékából, s az egész hegységet látja, úgy fedezi fel az ember a történelmet, az örök emberit. Nem vette észre, hogy amióta a tizenkilencedik század hatása alól kiszabadultunk, mennyivel otthonosabbak vagyunk más korokban?

Kapkodva beszéltem, csakhogy toljam az időt, megérintve egy-egy tárgyat, s már tovább is ugorva Csokonaihoz jutottunk. Itt már ő is közbeszólt egyszer. Igazat adott nekem, hogy Csokonai volt a legédesebb enciklopédista, enyvesszárnyú lélek, aki úgy gyűjtött, hogy nem érezte terhének a súlyát. Szenteleky is szerette a debreceni kört, s ismerte a Debreceni Füvészkönyvet. A füvészet! Milyen jellemző szenvedélye volt ennek a kornak! Rousseau-tól a Ludas Matyi írójáig mindenki füvészkedett. Van-e meghatóbb látványa a magyar irodalomnak, mint ezek a Debrecenben összeverődött tudós költők, akik gondos nyelvészeti és botanikai tanulmányokat végeznek, hogy [506] anakreoni verseikben a szedret az eperrel össze ne cseréljék. A botanika éppúgy ott bujkál a tizennyolcadik századvég hangulatában, mint a tüdőbaj. A kettő össze is tartozik valahogy, még Debrecenben is.

Szenteleky hallgatott, de nem olyan ellenségesen, mint elébb.

– Kár – mondtam –, hogy a régi füvészkert nincs meg többé, annak a helyére építették a Déry-múzeumot. Az utolsó költő, akin ott csillog ennek a debreceni botanikuskultúrának a fénye: Tóth Árpád volt. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy értett-e a botanikához, a verseiben ritka a virágnév, az ember mégis azt érzi, ahogy olvassa, íme egy botanikus.

– Az is volt – erősítette meg váratlanul Szenteleky –, a halála előtt ő is itt élt, ugyanebben a szanatóriumban, semmivel sem tudott már foglalkozni, de a növények még érdekelték. Amíg kimehetett, állandóan itt kószált a hegyeken, virágokkal megrakodva.

Engemet meghatott ez a kép. Az egész újabb magyar irodalomban Tóth Árpád áll legközelebb a szívemhez. Amikor hallottam, hogy rosszul van, egy nagy tanulmányt írtam róla, ezzel akartam hódolni neki utolsó óráiban. Azután jelent meg, hogy meghalt. Szentelekyre mintha átragadt volna a meghatottságom. A nagy tüdőbajos költőben, aki virágokat gyűjtve kószál a budai lankákon, mintha megszépítetten látta volna a maga állapotát.

– Foglalkozott a tuberkulózis pszichikai hatásával? – kérdezte végre. – Van néhány jó könyvem róla.

– Tudományosan nem, csak tapasztalatból ismerem – csúsztattam be magam a tüdőbajosok nagy testvériségébe. – Évekig beteg voltam, a Röntgen-leletem alapján ma sem kötnének életbiztosítást velem. – S nehogy csalónak lássak, aki meghívó nélkül tolakodott be egy fájdalmasan előkelő társaságba, hozzátettem: – A kislányom miliarisban halt meg. – Majd a vigasztalók álnokságával: egy ideig én is el voltam készülve mindenre, de engedelmes betegség ez, odahajlik az ember akarata alá, szinte be lehet idomítani; képzelet, lelkesedés, ha úgy tetszik, zsenialitás lesz belőle. Hiszen tudja, a Jókai kavernája.

– Igen, egy ideig megy – felelte Szenteleky s most inkább szomorú volt, mint tárgyilagos. – Aztán egyszer csak nem megy. Én is még a háborúban szereztem, s most két éve kezdett felborulni az egyensúly.

Megnyílt a szíve; az életéről beszélt; a hosszú faluról, a pénztári betegekről, az orvosi lelkiismeretről, amelyre az orvos [507] fizet rá. Nyugodtan, pontosan és szerényen, mint aki egy bizonyítást vezet be, tulajdon halálának a bizonyítását. Szavaiban mégis ott kísértettek az éjszakák, melyekben ágyán felülve farkasszemet nézett, férfiasságot tanult a haláltól.

Itt nem volt többé értelme a magam gyógyulásáról fecsegni. Átadtam a két Proust-könyvet és búcsúzkodtam, ő a kapuig kísért.

A hegyoldalon reszkettek a fénytől a levelek, s fölemelkedtek a villák csillogó palatetejére. Én úgy mentem haza, mint aki érzi, hogy rosszat tett, s most keresi, hogy mivel is tett rosszat.

Később megtudtam, hogy Szenteleky a legnagyobb szeretettel emlékezett meg erről a látogatásról. A két Proust-könyvet hazautazásakor kaptam vissza egy levelezőlap kíséretében. Azt írja benne, hogy tündérkertté varázsolták betegsége néhány hetét.