Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. március 15) 3. szám

Bisztray Gyula: Szenteleky, az irodalomszervező

Ki volt Szenteleky Kornél?
A polgári életben orvos egy kis bácskai faluban. Rossz tüdővel, kifúló lélegzettel látogatta betegeit, ha kellett: hosszú utakat tett meg kerékpáron, hogy segítsen azokon, akiken véges emberi tudománnyal még segíteni lehet. Az ő baját úgysem gyógyíthatja meg semmilyen orvos és semmiféle ír! Földi pályáját talán meghosszabbíthatta volna néhány esztendővel, ha módjában áll elvonulni enyhébb, naposabb ég alá. De Európa népeit a két világháború között is sokszor világok választották el, s az új határokon belül tiltó rendelkezések kötötték. Amikor végre megkapta a kiutazási engedélyt, – késő volt. 1933-ban, alig negyvenéves korában már csak meghalni utazhatott fel az egyik budai szanatóriumba…
Ifjúkorában költőnek készült. A kilencszáztízes években finom hangulatú verseket írogatott a pesti folyóiratokba. Idővel a versek megritkultak, opálfényű miniatűrök, művészileg elmélyített novellák következtek, s végül egy lírai hangulatú, pompás kis regény, az „Isola Bella”: ez Szenteleky Kornél költői munkásságának mérlege. Aránylag nem gazdag termés, mert terveit hosszasan érlelte, s éveken át csiszolgatta írásait. Igényes volt önmagával s a közönséggel szemben. Művei meglehetősen szétszórtan jelentek meg; innen van, hogy ma már szűkebb hazájában sem ismerik eléggé. Most, hogy emlékezetére irodalmi társaság alakult, híveinek s barátainak valóban nincs méltóbb feladata, mint kiadni összegyűjtött munkáit.
A falusi orvos üres óráiban rengeteget olvasott. S amikor betegei miatt nem futotta az időből, éjszakáit lopta meg, hogy enyhítse lelke szomjúságát. Hol orvosi szakmunkákat forgatott – különösen izgatta (érthetőleg) a tuberkulózis lelki hatásának tudományos vizsgálata –, hol filozófiával és szociológiával foglalkozott. Legjobban mégis a szépirodalom vonzotta. Valami hét kultúrnyelvet ismert. A francia írók voltak a kedvencei: Verlaine, Rimbaud, Régnier; a szanatóriumban, az utolsó pár héten Proustot olvasta…
Szentelekyt, a hasznos és értékes polgárt s a finom tollú írót azonban bizonyára elnyeli az idők sodra, ha példás kötelességteljesítésén és figyelemre méltó irodalmi munkásságán kívül nem végzi vala el legfontosabb feladatát: a délvidéki magyar irodalmi élet megszervezésének munkáját.
Ez az ő legnagyobb érdeme. Ezzel a munkával vált ő halhatatlanná.
A véletlen – vagy mondjuk inkább: a Gondviselés – emelte ki szürke magányából.
Az összeomlás 1918-ban a bácskai és bánáti búzamezőket egy áthághatatlannak tetsző szakadék túlsó oldalára vetette. Budapest, a természetes szellemi központ a szigorú határzár következtében elérhetetlen távolságba került, új szellemi központ pedig máról holnapra nem alakulhatott ki. A Délvidéknek nem volt fővárosa, mint Erdélynek. Ennyiben sorsa némileg rokon a Felvidékkel, amely földrajzi fekvésének hátrányait s a természetes központ hiányát hasonlóképpen jobban sínylette.
Szellemi központ s a kibontakozásnak kedvező légkör híján egy kiváló egyéniségre volt szükség, aki a maga személyében képviseli ezt a központot. Ahogy három emberöltővel korábban a felvidéki Kazinczy kis Zemplén megyei faluja, Széphalom egy egész ország irodalmi központja lett, mert a nagy irodalomszervező személye jobban biztosította a szellemi egységet, mint a szervezetlen főváros, úgy most a törzsétől elszakított országrészben is egy poros falura, a kis Ószivácra várt ugyanez a szerep; összegyűjteni s szétsugározni félmilliónyi magyar minden szellemi energiáját, mint égbe szökő, érzékeny antenna…
Az ájultságából eszmélő délvidéki magyarság szellemi törekvéseit éveken [97] át Szenteleky Kornél egymaga fogta össze. A délvidéki irodalom megteremtése volt a fő célja, de törekvése a szorosabb értelemben vett irodalmiságon túl a szellemi élet minden jelentősebb megnyilatkozására kiterjedt, hogy fokozza és mélyítse a magyar összetartozás és szellemi fejlődés szükségességének tudatát.
Ez a törékeny költő homlokán égő lelkesedéssel, ez a beteg orvos arcán a tüdőbaj rózsáival, egymaga többet tett a Jugoszláviához csatolt magyarság szellemének ébresztésére, támogatására és erősítésére, mint százan meg százan mások.
Szenteleky Kornél ezzel az apostoli munkával a magyar Délvidék Kazinczyja lett. A szétszórt, szervezetlen délvidéki írók osztatlan örömmel látták s ismerték el a nagy műveltségű és európai szemléletű íróban hivatott vezérüket. Szenteleky vállalta a számára kijelölt szerepet, bár érezte, hogy zárkózott lénye és gyönge szervezete nem rendelte vezéri tisztségre, de írótársai kérését magasabb parancsnak fogadta.
Az íróknak, az irodalom eszközeinek és a közönségnek megszervezése: ez a hármas feladat várt arra, akit a történeti erők félmilliónyi magára maradt magyar szellemi vezetőjévé tettek.
Az első feladat: az úgynevezett „vajdasági” írói rend megteremtése tűnt fel aránylag a legkönnyebbnek. Az új helyzet amúgy is egymás keresésére és kölcsönös támogatására kényszerítette az addig szétszórtan vagy külön utakon haladó írókat. A testi és lelki erőfeszítés csodálatos példáit tanúsították ők eszmélkedésük első éveiben. Valamennyiüket kenyérgondok bénították, mégsem kíméltek semmi áldozatot, hogy egy folyóirat vagy egy könyv létrejöhessen körükben, hogy egy irodalmi esten, egy felolvasókörúton részt vehessenek, pedig ezek a vállalkozások szinte kivétel nélkül anyagi terhekkel jártak, s az akácfák birodalma babért is szerényen termett.
De tudták: törekvésük nem céltalan. Maga Szenteleky rövid öt esztendő alatt két jelentős irodalmi folyóiratot s két könyvsorozatot létesített. 1928-ban indította meg a Vajdasági Írást, majd ennek megszűnte után átmeneti megoldásként A Mi Irodalmunkat, végül 1932-ben a ma is fennálló Kalangyát. A Kalangya egymaga ápolta a déli végeken az elszakított részek irodalmi kapcsolatait. A Kazinczyhoz hasonlóan hatalmas levelezést folytató Szenteleky szoros összeköttetésben állt Kuncz Aladár Erdélyi Helikonával s a felvidéki írók mozgalmaival; azonkívül állandó figyelemmel kísérte a csonka anyaország, valamint a többségi szerb irodalom és az európai kultúra termését. Hidat akart verni mélységes szakadékokon át ember és ember között még akkor is, ha a túlsó parton egyelőre csak fenyegető bástyák épülnek… Szenteleky folyóiratai az ő gondos, céltudatos irányításával rendkívül sokat tettek a délvidéki magyar irodalom színvonalának emelése és az elvi kérdések tisztázása érdekében. Hivatásuk volt, hogy a délvidéki írót és közönséget otthoni talajban gyökerező, de európai horizontú irodalmi műveltséghez juttassák.
Szentelekynek s írótársainak szervezőmunkájukban legnehezebb feladatot a közönség meghódítása és irodalmi érdeklődésének fokozása jelentette. Hiszen a délvidéki magyar kisebbség rendkívül szegény volt, az olvasóréteg csekély, tehát áldozata sem kielégítő. Égő hitével és lelkesedésével mégis sikerült Szentelekynek élénk szellemi mozgalmat teremteni azon a földön, amely a maga végtelen alföldi tájaival szinte teljesen kihullt az irodalmi ábrázolás kereteiből. Ő tanította meg írótársait arra, hogy szűk pátriájukon belül is vannak rejtett, különös virágok, és testamentumként hagyta rájuk intő szavait: „Nincsen egyebünk, csak ez a föld. Szeressük, mert a miénk.”
Tíz éve ő is földdé lett.
Földi alakját s szellemét idézve, önkénytelenül eszünkbe ötlik a régi, klasszikus közmondás az ép test és ép lélek harmóniájáról…
A magyar fejlődés egy Apáczai, egy [98] Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Arany, egy Reményik Sándor és egy Szenteleky Kornél példáján ismételten bizonyítja, hogy a test hitvány szolga csak, – minden a lélek!
Törékeny, gyönge testben sokszor halhatatlan, erős, nagy lélek lakozik.
Az emberi lélek, a teremtő szellem s az önfeláldozó akarat előtt áldozunk mi most, megörökítve Szenteleky Kornél halhatatlan emlékét, s áldozunk, valahányszor csak valljuk a szellem erejét a hitvány anyag s a nyers erő fölött!