Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Banó István: A Magyarságtudományi Intézet munkája. – Hódsághy Béla: Csontos Vilmos: Tovább kell menni… – H. I.: Bicskey Péter

Amikor a Budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete 1939-ben megalakult, a magyar tudományos életnek egy régi vágya teljesedett be: a magyarsággal foglalkozó tudományok ebben az intézetben tárgyuknak megfelelő egységes, összefoglaló és irányító központot nyertek. Az Intézet szervezetében is kifejezésre jut az az összefoglaló szerep, amit a magyarságot legközelebbről érintő egyetemi intézetek közt létesít. Tagintézetei: a Belsőázsiai, Embertani, Fonetikai, Keletázsiai, Magyar Népiség és Településtörténeti, Magyar Nyelvtudományi, Magyar Történeti, Művelődéstörténeti, Néprajzi, Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetek és a Történelmi Szeminárium. Bár ez a keret sem végleges, még bővülhet különböző intézetek bevonásával. A tagintézetek keretében dolgozó fiatal tudósoknak és a tudományos problémák iránt érdeklődő egyetemi hallgatóknak nagy jelentőségű erkölcsi támogatása mellett jelentős anyagi támogatást is nyújt; a fiatalokat a kutató munkára irányítja, és e munkákba bevezeti.
Saját kebelén belül is fontos munkálatokat indított meg. Az aránylag még szűk lehetőségek széleskörű programmal indult meg a magyar népnyelv kutatás, a magyar településtörténet részletes feldolgozása, a Magyar Néprajzi Atlasz előkészítése, a magyar népköltészet kincseinek gyűjtése. Mindezek munkálataira fiatal tudósoknak és egyetemi hallgatóknak irányítást és kutatási segélyt ad az Intézet.
Az Intézet könyvkiadói tevékenységet is folytat részben a Franklin Társulattal közös vállalkozásokban. Megindult egy „Magyarország Földrajzi Nevei” c. és egy „Tanya, Falu, Mezőváros” c. gyűjtemény, valamint az „Új Magyar Népköltési Gyűjtemény.” Legújabban megindította az Intézet „Magyarságtudomány” c. folyóiratát is. Ezeken kívül ez Intézet minden évben beszámolót ad ki az az évben végzett munkájáról, amelyben az egyes munkálatok vezetőinek jelentései mellett a kutatásokban résztvevő egyetemi hallgatók jelentéseit is olvashatjuk.
Az eddigiekben rövidre fogva a Magyarságtudományi Intézet szervezetét, célkitűzéseit és munkáját ismertettük. De a Magyarságtudományi Intézet kapcsolatokat keres a magyarság sorskérdései iránt érdeklődő nagyközönség felé is. Egyrészt ezt célozzák különböző kiadványai is. De a legközvetlenebb kapcsolatot az érdeklődő nagyközönséggel előadássorozatai jelentik. Az első előadássorozatot 1940 tavaszán tartotta, ez évben rendezte a harma[377]dikat. Így ezek az előadások már szinte hagyományossá váltak, de nemcsak az előadásokat rendező Intézet, hanem az előadások hallgatósága részéről is. Az előadások egy-egy általános érdekű problémakört ölelnek fel, és a különböző részletkérdésekben járatos írók és tudósok a probléma különböző részleteit világítják meg előadásaikban. És hogy ezek az előadások minél több érdeklődő számára hozzáférhetők legyenek, az egymásután elhangzott előadásokat egy-egy kötetben kiadják. Így született meg az a három könyv is,1) amelyekről itt most pár szót szólunk.
Az egyes kötetek tartalmáról már a bennük lévő tanulmányok címei is elég jól tájékoztatnak. Mind a három kötetről elmondhatjuk, amit Szekfű Gyula a harmadik kötet előszavában megemlít, hogy az egyes tanulmányokat más más ember írta, ez a tanulmányok stílusában és módszerében is meglátszik; de annál nagyobb dokumentáló ereje van egy-egy kötet mondanivalójának, hogy ennek ellenére is az a kép, amit ezek a különböző tanulmányok kialakítanak, nagyjában és egészében mégis egységes.
A Magyarságtudományi Intézet legelső előadássorozatában azt a problémát akarta megvilágítani, amiről ma annyi szenvedélyes vita van, és aminek a tisztánlátása pedig igen fontos, t. i. hogy milyen az „Úr és paraszt” viszonya „a magyar élet egységében.”
Sinkovics István: „Nemesség és parasztság Werbőczi előtt” és Szabó István: „Nemesség és parasztság Werbőczi után” c. tanulmányukban főleg arra akartak rámutatni, hogy az a köztudatba beivódott felfogás, hogy a nemesség és parasztság közt minden téren áthághatatlan gátok voltak, nem egészen felel meg a valóságnak, mert a társadalmi közlekedés, a magasról lesüllyedés és az alulról való felemelkedés mindenkori jelensége történelmünknek. Mendöl Tibor: „Falu és város a magyar tájban” c. tanulmányában azt mutatta ki, hogy a különböző településformák a táj adottságai és a történelem követelményei szerint alakultak ki. Bálint Sándor: „Liturgia és néphit.” Viski Károly: „Népi és úri műveltség összefüggései a tárgyi néprajzban.” Ortutay Gyula: „Népköltészet és műköltészet”, Keresztury Dezső: „Az új magyar népiesség”, Kodály Zoltán: „Népzene és műzene” c. tanulmányukban mutatják ki azt a sokszínű és értékes kapcsolatokat, amik a szellemi műveltség és tárgyi javak területén a magyar társadalom magasabb és alacsonyabb rétegei közt a történelem folyamán mindig fennálltak. (A könyvben tizenhárom kép is van az egyes tanulmányokkal kapcsolatban.) [378]
A kötet általános jellemzéséül ideírhatjuk szerkesztőjének, Eckhardt Sándornak a könyv Előszavában írt egyik mondatát: „valamennyi előadó megállapítja, hogy a magyar műveltség alsó és felső rétegei állandó körforgásban élnek; majd alulról érkezik a tápláló nedv, majd meg felülről a termékenyítő ösztönzés, sőt a két műveltség egységbe olvad, a magyar nemzeti műveltség nagy egységébe.”
1941-ben a Magyarságtudományi Intézet Erdély és népei címen tartott előadássorozatot. Ezt a tárgyválasztást Erdély egy részének az anyaországhoz történt visszatérése tette aktuálissá. A kötet elsősorban Erdély településtörténetét adja, ezáltal bizonyítva Erdélyhez való legerősebb jogunkat, a történeti jogot. Azonkívül be alkarja mutatni, hogy a székelység és a magyarság milyen értékes munkát végzett Erdély földjének megművelésével, a magasabb műveltség kialakításával, táplálásával és irányításával; végül megismertet Erdély népeinek legújabb történetével is.
Alföldi András: „Erdély népei az ókorban” c. tanulmányában a románok dédelgetett elméletének, a dák-román kontinuitásnak tarthatatlanságát mutatja ki. Kniezsa István: „Erdély a honfoglalás korában és a magyarság megtelepedése” c. munkájában azt mutatja be, hogy Erdélyt a magyarság Magyarország többi részeinél későbben, de legkésőbb még a X. század folyamán megszállotta. Itt szláv töredékeket és csekélyszámú törökfajú népelemet talált, amelyek később beolvadtak a magyarságba, de románokat sehol sem talált. Györffy György: „A székelyek eredete és településük története” c. munkájában elsősorban a székelyek eredetének sokat vitatott kérdéséhez nyúl, és arra az eredményre jut, hogy: „a székelység nem egységes eredetű, hanem a magyarság különböző törzseiből és a magyarsághoz később csatlakozott keleti népelemekből tevődött össze” (55 I.), és a határőrvidékek lassú előretolásával került a mai helyére. Maksay Ferenc: „A szászság megtelepülése” c. munkájában bemutatja, hogy a szászok nem lakatlan és műveletlen, hanem a magyarság által már megszállt területen telepedett meg. Ezek az új jövevények nem voltak egységes nép, népi egységük csak mai hazájukban alakult ki. Fekete Nagy Antal: „A románság megtelepülése a középkorban” és Jakó Zsigmond: „A románság megtelepülése az új korban” c. tanulmányukban bemutatják, hogy a románok legkorábban a XII. században jelennek meg Erdélyben, mint hegyi pásztorok és vagabundusok. Későbben is a magyar és szász népelemek pusztulásával keletkezett űrt töltik be, és a gazdálkodás magasabb formáit hosszú idő alatt tanulják meg Erdély régi lakóitól. Elekes Lajos: „Magyarok Moldvában és Havaselvén” c. munkájában, a köztudatban eléggé ismeretlen tényt világít meg, t. i. azt, hogy a magyarság egyes elemei már a XI., XII. századokban átlépték a Kárpátok vonalát. [379] Magasabb műveltségével századokon át az itt lakó magyarság jelentette az európai magasabb műveltséget ezen a területen; a később odatelepedő románoknak mindenben tanító mestere volt. Később a magyar nagyhatalom bukásával megindult népi jellegük elszíntelenedése, bár nyelvük elvesztése után is sokáig – egyes elemeik mind mai napig – megtartották népi különállásukat. (NB a most Bácskába telepített bukovinai székelyek a XVIII. században menekültek ki Bukovinába.) Pukánszky Béla: „Magyar-szász művelődési kapcsolatok”-at mutat ki a két nép között. Bár a szászság tudatosan elzárkózott a magyarságtól és a távoli Németország felé keresett kapcsolatokat, mégis számos érintkezés van az erdélyi magyarság és szászság műveltségtörténetében, és ezekben a kapcsolatokban legtöbbször a magyarság az adó fél. Gáldi László: „Magyar-román művelődési kapcsolatok” c. munkájában bemutatja, hogy a román műveltség – egészen a legújabb kor tudatos szembefordulásáig – a kultúra minden terén a magyar műveltség teljes egészének a befolyása alatt állott. Bíró Sándor: „Az erdélyi magyar-román viszony a legutóbbi évtizedekben” c. tanulmányában a dualizmus koránál veszi fel a tárgyalás fonalát. Ez idő óta a románok magatartása egyre ellenségesebb lett, és a trianoni béke után már a magyarság létét fenyegette; csak az erdélyi magyar kisebbség kitartó ellenálló erején múlott, hogy népiségét meg tudta tartani. Gyallay Domokos: „A föld és nép kapcsolata a Székelyföldön” c. tanulmányában a Székelyföld gazdasági helyzetét, gazdasági életének történetét mutatja be, és lehetőségeket mutat meg a Székelyföld gazdasági életének megszervezésére. (A könyvben az egyes tanulmányokkal kapcsolatban négy térkép is van.)
A Magyarságtudományi Intézet 1942-ben A magyarság és a szlávok címen rendezett előadássorozatot. Ez az előadássorozat és az előadások alapján kiadott kötet valóban hézagpótló jelentőségű munka. A magyarság mai hazájában való megtelepedése óta állandó kapcsolatban él a szlávokkal, és mégis oly kevéssé ismerjük őket. Tudományunk eléggé elhanyagolta e népekkel való történeti, különösen pedig szellemi kapcsolataink kutatását is. Pedig nemzeti öntudatunk emeléséhez is hatékonyan hozzájárul ezeknek a kapcsolatoknak az ismerete, mert amíg a nyugati népekkel szemben legtöbbször átvevő szerepünk volt, addig a körülöttünk élő szlávokkal szemben igen gyakran mi voltunk a kultúra közvetítői, több szláv népnek kulturális nevelői.
E kötet tanulmányainak egyik csoportja magával a szlávsággal, a szláv népek történetével, kultúrájával ismertet meg. Már ezekben a tanulmányokban is sok adatot találunk a szláv és magyar érintkezésekre, a másik csoport pedig a magyarságnak a szlávokkal való kapcsolatainak vizsgálatát tűzte ki feladatául.
A legelső tanulmányt Kniezsa István írta: „A szlávok őstörté[380]nete” címmel, amelyben rövid előadásban ismerteti a szlávság történetét a legrégibb koroktól addig az időig, amikor a szlávság mai elhelyezkedése nagyjából már kialakult. Zsirai Miklós: „Oroszok és finnugorok” c. munkájában a magyarsággal rokon, hajdanában hatalmas finnugor népeknek az oroszokkal folytatott évszázados küzdelmeivel foglalkozik. Ezekből a küzdelmekből az oroszok győztesként, megerősödve, a finnugorok pedig megtépázva, jelentéktelenné leolvadva kerültek ki. Fügedi Erik: „A nyugati szláv néphatár története” címmel a nyugati szláv népek történetét írja meg. Lukinich Imre: „Orosz-ukrán történet” és Trócsányi Zoltán: „Az orosz műveltség kialakulása” c. tanulmányukban az oroszok történetét, műveltségük kialakulását és változásait mutatják be a legrégibb időktől napjainkig. A következő tanulmányt Divéky Adorján írta „Lengyelország történeti fejlődése” címmel. Hadrovics László: „A déli szláv népek kultúrája” c. tanulmányában a szlovének, horvátok, szerbek, és bolgárok kulturális fejlődését vizsgálja; arra a megállapításra jut, hogy e népek kultúrája nem egységes, más-más utakon haladt, más fejleményeket is eredményezett. Gogolák Lajos: „A pánszlávizmus” c. tanulmányának újsága, hogy a pánszlávizmus eszméjét az illetékes szláv népek szemszögéből is megvizsgálja. Kniezsa István: „Magyar-szláv nyelvi érintkezések” c. tanulmányának érdeme, hogy a magyar nyelv szláv jövevényszavain kívül a szláv nyelvek magyar jövevényszavait és a magyar nyelvnek a szláv nyelvekre gyakorolt hatását is számba veszi. Hadrovics László: „Magyar-szláv irodalmi érintkezések” c. tanulmányában a magyar és egyes szláv irodalmak közt számos rokon fejlődést ismertet, és a magyar irodalomnak a szláv irodalmakra gyakorolt jelentős hatását mutatja ki. Gunda Béla: „Magyar-szláv néprajzi kapcsolatok” c. munkájában a tárgyi és szellemi műveltségi javaknak már a IX. századtól napjainkig történő kölcsönös kicserélődéséről számol be. Thím József: „A horvátok és a hazai szerbség a magyar történetben” és Gogolák Lajos: „A szlovák és ruszin nemzetiség története” c. munkájukban a környező és velünk legközvetlenebb kapcsolatokban élő szláv népek történetét ismertetik, ami az egyetemes magyar történetnek is része.
(A kötetben négy térkép és nyolc kép is van az egyes tanulmányokkal kapcsolatban.)
Mind a három kötetről egyformán elmondhatjuk, hogy egy-egy, a magyarság egészét igen közelről érintő problémáról rövid áttekintést ad: a tárgyalt kérdéseknek mintegy kézikönyve. Annyit elmond tárgyáról, ami a közönséges érdeklődést kielégíti, az egyes tanulmányok végén közölt irodalom pedig útbaigazítja azt, aki egy-egy részletkérdéssel bővebben akar foglalkozni. [381]
1) Úr és paraszt a magyar élet egységében. Szerkesztette : Eckhardt Sándor. Erdély és népei. Szerkesztette: Mályusz Elemér. A magyarság és a szlávok. Szerkesztette: Szekfű Gyula. Az esőt kiadta a Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudomány-Egyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete, Budapest, 1941. Az utóbbi kettő a Magyarságtudományi Intézet és a Franklin Társulat közös kiadásában jelent meg Budapesten 1941, illetve 1942-ben.

Csontos Vilmos: Tovább kell menni…
Hódsághy Béla

Felvidéki poéta, aki negyedszer jelentkezik immár összegyűjtött verseivel. Rokonai közt Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt emlegeti. Televénye a falu s programja, ahogy „Veletek vagyok” című verséből kitűnik, a népi.
Tíz év termését hordta össze ebben a kötetében. Vagy 95 vers reprezentálja ezt az évtizedet. Mondanivalója bizony kevesebb a számnál, legtöbbször konvenció csak, gondosan formált, jól öltöztetett, de legmélyeiben végül is csak közhely.
Csontos Vilmos a verset inkább a külsőségeiben éli. Szereti a szép szavakat, pontosan felelgető rímeket. Megszűri bennük az élményt, fel is áldozza értük. Bábut rejt a ruha alá, amely kifogástalanabbul szabott ugyan, mint Sinkáéké, de nem takar életet. A vers pedig itt kezdődik. A szavak szépségénél fontosabb a szavak hitele. A népet, a sebeket, a szerelmet nem elég mondani. A költészet több mint szó. Csak ott van jelen, ahol a kifejezésben az élmény sodra, dinamikája hiánytalanul árulja magát az élményt. Csontos Vilmos verseiből éppen ez hiányzik.

 Bicskey Péter
H. I.

Gyásza van a délvidéki képzőművészetnek: meghalt Bicskey Péter topolyai festőművész, a Szépmíves Céh egyik legöregebb, megbecsült derék munkása.
A megszállás évei alatt, ha nagy ritkán közös kiállítást rendeztek a délvidéki képzőművészek, sohasem hiányozhatott Bicskey Péternek néhány kedves, napsütéses olajképe, vagy finom lírával átszőtt pasztellje. Nem voltak nagyméretű munkái, a sok időt igénylő kompozíciókhoz nem elmélyülési kedve, sem elegendő művészi hite nem volt. Egy nagy bácskai faluban élte le életét, ahol mindenre nyílott lehetőség csak a kibontakozásra nem. Így aztán most nem is arról kellene beszélnünk, hogy ki volt Bicskey Péter, hanem arról, hogy ki lehetett volna, ha szerencsésebb körülmények közé kerül. Mert Bicskey Péternek minden képén felfedezhettük a kifejezési vágyat, ami azonban legtöbbször csak vágy maradt és alig néhány képén sikerült mondanivalóját lerögzítenie. Végül neki is, mint annyi jobb sorsra érdemes művésznek, alkalmazkodnia kellett a környezete ízléséhez. A bácskai tájat festette, a mezei munkának, paraszti életnek egy-egy jelenetét örökítette meg részben, ahogyan ő látta, részben, ahogy a megrendelője kívánta látni. Egységes, befejezett művészi munka nem kerülhetett ki a keze alól, de a szemlélőnek éreznie kellett azt a viaskodást, amelyet egy-egy képén az elnyomott, háttérbe szorított művészi akarat folytat a félreértés és kispolgári igény hatalmas erőivel.
Bicskey Péter 57 éves korában halt meg, ami azt jelenti, hogy legszebb éveit tönkretette a háború és a kisebbségi sors. Kenyérért kellett dolgoznia és Bácstopolyán a művészetért nem adtak kenyeret. Már csak emlékének adózhatunk, ha valamely közület számára vásárolhatnánk meg néhány képét. Nemcsak szegény Bicskey Péternek lenne ez kései elismerése, hanem értékeink megbecsülése is. Mert Bicskey Péter koporsójára nem csupán az a nehéz fekete föld borult, amely életében is fogva tartotta, hanem ami ellen művész minden munkájával küzd: a feledés. A feledéstől mentsük meg Bicskey Péter nevét legalább egy időre és egy szűk körben, mert kettős tragédiája volt, mint annyi értékünknek itt: művész volt és magyar volt. [382]