Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Antal György: A Sombor-i galambászkodás

Galambászkodással Somborban korra és társadalmi állásra való tekintet nélkül foglalkozik a város lakosságának jelentős része. A galambászkodás leginkább szombaton és vasárnap dívik, amikor az üzleteket bezárják, amikor a kőműves lerázza a malter szürke porát ruhájáról, az ács a forgácsot, a szabó beszúrja tűjét a zöld párnába, a tisztviselő pedig megszabadul rövid időre a hivataltól és az aktáktól… Akkor magukba szívják a gondtalanság édes levegőjét. Akkor megélénkülnek a galambászok udvarai, akkor lázasan készülődik minden öntudatos galambász, akkor kezdődnek az elvi és gyakorlati viták az egyes galambokról.
Leírhatatlan látvány, amikor egy elismerten szép galambról folyik a szakszerű vita. Az élő szó mellett ilyenkor szükség van a legravaszabb színészi utánzó mozdulatokra, mimikára, gesztikulációra, hiszen az embernek kell megmutatni, hogy milyen a galamb; milyen hosszú a csőre, milyen a szemhúsa, milyen tollhibái vannak és minden olyan különösséget, ami a galambon, mint kiválóság felfedezhető. A vita rendszerint nyugodtan, csendesen indul, de csakhamar megtelik szenvedéllyel, amikor az ellentétek felmerülnek, és lassan-lassan a résztvevők megszaporodásával tetőfokára hág az izgalom. Még „súlyos” sértések is elcsúsznak ilyenkor, de soha sem kerül sor a galambász illem megsértésére. Az ember azt hinné, hogy „vér fog folyni”, pedig csak egyszerű ugratásokról van szó.
Ezek után ez a sehol fel nem lelhető és egészen sajátos „mesterség”, a galambászkodás gyerekjátéknak, komolytalan szórakozásnak tűnik talán az avatatlan előtt, de bátran állíthatom, hogy a galambászkodásnak is megvan a maga varázsa és, hogy sok tapasztalatot követel, nem kevésbé tudást és érett komolyságot, de úgyszólván teljesen nélkülözhetetlen a galambászásban a szépérzék. Hogy a kívülálló megértse a galambász-szenvedélyt, fel kell ismernie a galambászkodásban azt a magasabb rendű és nemes tartalmat, amely a hétköznapok fölé emeli az embert. E nélkül nincsen igazi galambászkodás.
Ez hát az a szenvedély, amely fogva tart ezer és ezer Somborit tekintet nélkül nemzetiségre, vallásra, vagy társadalmi állásra, több mint száz év óta, s amely – a jelenlegi állapotot megítélve – még sokáig foglalkoztatja, szórakoztatja és teszi békésebbé, türelmesebbé az embert.
* [369]
A sajátságos Sombor-i galamb-típus esztétikai szempontból ideális jelenség, a maga bájos és kecses külsejével, büszke tartásával és elevenségével. De a Sombor-i galambról, egy szűk körön túl alig tud valaki. Miért? Mert Somborban galambneveléssel úgyszólván kizárólag az alacsonyabb társadalmi osztály foglalkozik, amelynek nincsen alkalma, hogy kiállításokon – főleg világkiállításokon – méltóképpen bemutassa a maga galambjait. Propaganda hiányában galambjai kizárólag Sombor és környékének különlegessége marad. Ez nem véletlen. Azzal magyarázható, hogy a Sombor-i galambászok nem kizárólag nyerészkedési vágyból foglalkoznak ezzel az érdekes „mesterséggel”, hanem elsősorban sportból és szórakozásból, s ezért nem tartották fontosnak galambunkat messzebb vidékekkel megismertetni. Azok pedig, akik galambjukat eladásra szánják, sehol sem találnak jobb vevőt itteni barátainknál és ismerőseiknél, hiszen azok ismerik legjobban galambunkat, és ők tudják leginkább értékét felbecsülni.
A galambászkodas maga is nagy fejlődésen ment át az idők folyamán. Néhány évtized előtt a Sombor-i galambász a galambnak kizárólag repülő tehetségét és tollrajzát tartotta fontosnak, míg ma e tulajdonságok mellett nagy súlyt helyeznek a galamb szép külsejére is. Ez a fordulat a Sombor-i galambászéletben a századfordulóra esik és a galambászkodásnak teljesen új irányt az öreg Tošo vámkapus adott. Nagyon érdekes és ezért említésre méltó, hogy mi vezette csicsa Tošot erre az elszánt és merőben elkeseredett lépésre. A magyarázat igen egyszerű. A szép galamb utáni vágyódás egyre nőtt, s az ilyen galambért tekintélyes pénzeket fizettek. Egy szép példányért 5-10 forintot is, ami akkor talán több volt, mint a mai galambár 100-200 pengő.
Az öreg Tošo úgy okoskodott, hogy kár volna elveszíteni szép galambjait, amelyeket oly nehezen nevelt s ezért jutott arra a gondolatra, hogy levágja galambjai szárnyát és röpgalamb helyett ketrecgalambot (voliere) nevel. Ez persze nem ment minden nehézség nélkül. Az udvaron esetlenül totyogó rokkant galambot felfalta a macska, megfojtotta a kutya, vagy lassan halálra kínozta a kotlós. A szép galamb hát így is elveszett. Ette a méreg az öreget, álmatlan éjszakákon szüntelenül töprengett, hogy miképpen mentse meg galambjait a szökéstől, illetve a házi veszedelemtől. Akkor támadt az az ötlete, hogy a vágott szárnyú galambokat a kispadlásra zárja. A padlás ajtaját sodronnyal zárta el és a különösen szép példányokat, az „extrásokat” itt tartotta. Ez a módszer aztán tökéletesen bevált.
Galambásztársai kegyetlennek és embertelennek tartották az öreg Tošo forradalmi lépését, sokan emiatt bojkottáltak is, ami abban nyilvánult meg, hogy nem mentek hozzá, nem cseréltek vele, nem folytattak vele, a galambászást annyira jellemző meg[370]beszéléseket, vagyis kizárták a galambászok szigorú és erkölcsös társadalmából. De az öreg következetes maradt elhatározásában és nem engedett. S csodák-csodája ez az ő hajthatatlansága végül mégis diadalmaskodott. Lassan-lassan az öreg a helyzet ura lett, egyre több híve támadt, úgyhogy rövid idő múlva a vágott szárnyú galamb nem volt ritka jelenség, sőt az idők folyamán általánossá lett. Így lett a Sombor-i galambok egy részéből rab. Ma úgyszólván minden galambász röpgalambjai mellett vágott szárnyú galambokat is tart, amelyek számára a kincset jelentik. A fejlődésnek ebben a változatában alakult ki a Sombor-i galambászízlés és nevelési irány, amely a „goromba” galambból is szépséges példányokat tudott kitenyészteni. Ezt a sikert azonban nem minden galambász érhette el, csak az, akiben, mint a művészben, veleszületett szépérzék élt.
Az új iránynak kialakult a célja. A szép fejforma vált a legfontosabbá. (Hosszú, lapos, kissé lógó fej, a csőr felé keskenyedő, bemélyedés nélkül, hogy a koponya a homlokkal és a csőrrel minél egyenesebb vonalat alkosson.) Mint mindenben, itt is egyik erény a másik rovására ment. Mi csakugyan elértük a legtöbbet: galambunk szép, szebb már nem lehet, de ebbe az örömünkbe egy kis üröm vegyül, ha arra gondolunk, nem ez-e az oka, hogy sok beteg galambunk van? Mert a különféle betegségnek az ilyen csukott galamb nehezebben áll ellent. Határozottan állíthatjuk, hogy nem ez az oka, hanem a szabálytalan szelektálás. A galambásznak rendszerint nincsen szíve ahhoz, hogy a beteg fiókát kiközösítse, vagy elpusztítsa, mert csodálatosképpen az ilyen beteg fióka mutatkozik mindig a legszebbnek. S ez az ápolással és különböző mesterkedésekkel erőszakosan megtartott és felnevelt galamb lesz a betegség hordozója és terjesztője. Ha megmarad, fiókái még gyöngébbek, a betegségek iránt fogékonyabbak, mint ő volt.
*
A vágott szárnyú galamb mellett még mindig népszerű a röpgalamb is. A Sombor-i galamb repülés tekintetében is kiváló. Kitartó, és ami a legfontosabb, csoportokban kering, – száz és annál is több számban – emellett gyors, sebes köröket ír le és olykor-olykor bemutatja a legszebb galambmutatványt: a híres nyolcast. Nem ritkák a legvakmerőbb „lupingok” sem. A galambok úgy repülnek a levegőben, mintha dróton húznák őket, és nem hagyja el egy sem a vezetőt, ami egyébként a legsúlyosabb hiba volna. Annak ellenére, hogy szorosan egymás mellett húznak, szárnyukkal mégsem érintik egymást soha. Mindig magasabbra és magasabbra emelkednek a levegőben, de mindig zárt csoportban és állandóan a kiinduló pont fölött. Kivételt képez Somborban Lukits Gyula híres „truppja”, amely a felrepülés után egy ideig [371] kering, aztán egészen megkerüli a várost. Ha útjában idegen galambcsoportot lát, nem körrepüléssel közelíti meg, hanem kígyózva feléje száll, és az idegen csoportot magába olvasztja. Egy ideig az idegen galambok is velük szállnak, de miután Lukits csoportja olyan erősen „svengol”,1) hogy az idegen galamb csak nehezen tudja követni, nagyrészük lemarad, de a legjobb repülőket mégis zsákmányként viszik haza magukkal. Otthon a csoportot már türelmetlenül várja a gazda.
Tulajdonképpen ez a galambfogdosás, ami a Sombor-i galambászatot annyira sajátságossá teszi. A fogás szenvedélye az idők folyamán elfogadott és általános lett, úgyhogy a galambászok állományuk gyarapításának ezt a módját egyáltalán nem tekintik tisztességtelennek. Senkinek sem jut eszébe, hogy elveszett galambját rendőrség, vagy bíróság útján keresse. Igaz, voltak olyan – a galambász erkölcsök szerint – szomorú esetek, hogy bíróság elé is került egy-egy ilyen galambfogdosási ügy, de a bíró maga sem tudott könnyen igazságot tenni. Természetesen a galambásztörvényeket nem tisztelő társaikat a galambászok zöme lenézi.
Említésre méltó mulatságos szórakozás, ha néhány galambász előzetes megállapodás alapján kimegy a város határába, és ott mindenki egy adott jelre felröpíti, „nikkolja” a maga galambjait. Gyönyörű látvány, amikor néhány száz galamb merőben idegen nevelése ellenére egy hatalmas csoportba olvad, s pillanatok alatt a magasba emelkedik. Egy ideig az ismeretlen terület fölött röpködnek, míg aztán tájékozódva a város felé veszik útjukat. A város fölött aztán megkezdődik a harc. A csoport egy része jobbra, a másik balra húzna, de persze úgy, hogy magával vigye a többit is, ez azonban nem megy simán. Ebbe a kalandba ugyanis kizárólag öreg, kipróbált „rókákat” vet a galambász, amelyek annyira ismerik házuk táját, hogy egykönnyen nem engedik magukat elcsábítani. Egy ideig erős küzdelem folyik a vezetésért, míg aztán belefáradva el nem válnak egymástól. Az ilyen elválások alkalmával azért az egyes csoportokban mindig marad idegen galamb. A gazda már a levegőben látja, hogy csoportja teljes egészében megvan-e. Mert, ha hiányzik, akkor meg sem várja, hogy galambjai leszálljanak, hanem akcióba lép, hogy az eltévedt galambokat visszacsalja. A felismerésnek ez az érzéke a jó galambásznak sajátságos tulajdonsága, annál is inkább, mert ezt megtanulni lehetetlen. S, ha néhány óra múlva minden lecsendesül, s a galambok megnyugodva leszállnak, megkezdődik az idegen galamb fogása, illetve vagy az elveszett megkeresése.
Ez a verseny tehát ismét alkalmat ad a fogásra. [372]
A galambszerzésnek ez a módja ugyan nem látszik igazságosnak, talán nem is sportszerű, de Somborban ősidőktől fogva gyakorolják, és éppen ez a szenvedély ösztönzi a galambászkodásra a város galambkedvelő társadalmát. Megfogni a rivális kipróbált, öreg galambját nagy dicsőségnek számít, ezért ezt az eljárást senkinek sem jut eszébe elítélni, sőt mi több, virtusnak tartják.
Még érdekesebb és ennél is több izgalommal jár a „sukkolásnak” egy másik vállfaja, amit a gyerekek s felnőtt galambászok útmutatásai alapján művelnek. A jól betanított galambokat a gyerekek kabátjuk alá rejtik, azután feladatuk tudatában reményekkel telve indulnak a veszélyes vadászatra. Óvatosan, halkan odalopakodnak a rivális galambász ketrece közelébe, ahol a galambok a röpülés napi fáradalmait pihenve tollászkodnak. A gyerekek stratégiai tervek szerint elhelyezkednek a ketrec körül, adott jelre pedig felrepül egy sapka, amitől a galambok megijednek és szétrebbennek. Ekkor minden gyerek reszkető kézzel húzza elő a maga galambját és ügyesen dobja a megriadt csoportba. A betanított „peckáros”2) még mielőtt a megzavart csoport magához tért volna, otthona felé veszi útját, de a legtöbb esetben már nem egyedül, hanem a csoportból kivált zsákmánnyal tér haza. A gyerekek ezt a műveletet hihetetlen pontossággal és utolérhetetlen lelkesedéssel, gyorsan és szemrebbenés nélkül hajtják végre. Amint a rájuk bízott feladatot elvégezték, hazavágtatnak hátra-hátra sandítva; hogyan is alakul a helyzet. A biztonság kedvéért egy jó „peckárost” azért tartalékban tartanak, hogyha az előbbiek munkája nem sikerül, a legkritikusabb pillanatban ezt vessék harcba. Az izgalom akkor lép ismét tetőfokára, amikor sikerült elcsábítani az idegen galambot és az az otthoniakkal letelepszik a tetőre. Érdemes megfigyelni az ilyen „frentert”,3) ahogyan fejét nyugtalanul jobbra-balra veti tájékozódást keresve, mert tudatában van, hogy idegen helyre tévedt, de tehetetlen, bénultan áll az otthoni galambok szuggesztiójában. Föl-fölemelkedik, de visszaesik újra, reszket, mint nyárfalevél, szárnyát kiterjeszti repülésre készen, de közben egyre közeledik az idegengalambász ketrecének bejárata felé. S milyen hévvel ver ilyenkor a szenvedélyes galambász szíve! A kéz ökölbe szorul, a lélegzet eláll, a légy röpülését is hallani lehet, míg végül a megzavarodott idegen be nem tér a ketrecbe. Ekkor már szabadon tör fel a határtalan megelégedés. A sapkák a levegőbe repülnek, s a boldog galambász táncot jár örömében. Amilyen nagy az öröm, ha sikerül az idegent megfogni, annál nagyobb a lehangoltság, ha ez az idegen időközben magához tér és hazarepül. [373]
Ez hát a galambszerzés virtusának egyik megengedett módja. A rivális, akit megkárosítottak? Neki nem marad más hátra, minthogy egy más alkalomra várjon, amikor hasonló ravasz módon visszaadja a kölcsönt.
S ha már megemlítettük a galambfogdosás megengedett módjait, szólnunk kell egy tiltott galambszerzési módról is. Ez különben a Sombor-i galambász becsületnek legsötétebb szégyenfoltja.
Rendszerint a haragosok folyamodnak ehhez a módszerhez, hogy mindenáron bosszút álljanak ellenfelükön, és azt valamilyen módon megkárosítsák. Ilyenkor a galamb nem fontos, hanem az elégtétel, amiért legtöbb esetben az ártatlan galambnak életével kell megfizetnie.
A galambász rést hagy a háztetőn, s ha az ellenfél galambja a tetőre téved, felmegy a padlásra s miközben az udvarról egy másik személy, legtöbb esetben a galambász felesége útmutatásokat ad, megkeresi az idegen galambot, ügyes mozdulattal kinyúl a résen, és két ujjával megfogja a galamb lábát. Vége a szerencsétlennek! A galambász gyorsan leszedi másik kezével a szomszéd cserepet és behúzza a foglyot a padlásra.
A galambfogdosásnak ezt a módszerét – bár nagyon ritka – a galambász törvények elítélik, azért is művelik lopva, titokban. Még csúnyább, embertelenebb eljárás, ha az idegen galambot meg sem fogják, hanem a tetőn egyszerűen lelövik.
*
Aki nem galambász, az el sem tudja képzelni, hogy a galambfogdosás mennyire szenvedéllyé tud válni, és mennyire rabul ejti az embert. A galambász, ha alkalma nyílik állománya gyarapítására, se lát, se hall: figyelmét teljesen leköti az idegen galamb. Például az öreg Török kőműves annyira rajta felejtette szemét egy a levegőben repülő idegen galambon, hogy hátrálva beesett a kútba. Gyakran megtörténik, hogy extázisában a galambász fordítva teszi szájába az égő cigarettát, sőt a pipát is.
Nemcsak az ember, hanem a természet is gondoskodott arról, hogy a galambász örömébe üröm vegyüljön: – a vércsével. A galambra egész éven át veszélyt jelent a vércse, de leginkább télen és tavasszal. A harc ezzel a ragadozóval elkeseredetten folyik, a szemlélő számára roppant érdekesen, viszont annál fájdalmasabban a galambtulajdonosra, mert a galamb rendszerint áldozatul esik. A vércse legveszélyesebb derűs napon, főleg a kora délutáni órákban. Ezt tudják a galambászok, s ezért ebben az időben ritkán hajtják fel a galambcsoportot. Mégis gyakran megtörténik, hogy a galambok maguktól – valamitől megijedve – felrepülnek. A szenvedélyes galambász, ha észrevesz a levegőben ilyenkor egy „frentert” nem bírja ki, – a veszély ellenére sem, [374] – hogy a sajátját föl ne hajtsa a jó fogás reményében. A legrövidebb idő alatt tele az ég galambbal és a vércsének könnyű dolga van.
De a veszélyt ilyen időtájban maguk a galambok is megérzik, ezért rendkívül idegesek, nyugtalanok és roppant óvatosak. Már messziről észreveszik a félelmes ellenséget. Észreveszik abban a pillanatban, amikor leveti magát a kármeliták templomának tornyáról, vagy a Speizer-féle téglagyár magas kéményéről. A repülőgalambok ilyenkor mind idegesebbek lesznek, a csoport egészen összeszorul, a körök, amelyeket a levegőben leírnak, kisebbek és gyorsabbak. A lelkiismeretes galambász is közbelép ilyenkor, hogy segítsen, ha lehet. Amint észreveszi a vércsét, éleseket fütyül, hogy megzavarja és elriassza. De ez nem mindig sikerül. A ragadozó néhány pillanatra elhagyja a riadt galambcsoportot, de aztán úgy vág közéje újra, mint egy apró, fekete meteor. A galambok ilyenkor iszonyú félelmükben rendszerint szétrebbennek, mintha csak az volna a szándékuk, hogy rést engedjenek maguk között a halált hozó ellenségnek. Egy sem válik ki a csoportból, mert az, amelyik egyedül marad, biztos áldozata a vércsének. Ám a vércsét az ilyen sikertelenség nem kedvteleníti el; amikor a galambcsoport támadása elől kitért, megfordul, és gyakran két kilométer távolságról indul újabb rohamra. Ha ismét célt tévesztene, sivít a dühtől, most már azonnal lecsapna, de erre nemigen van ideje, mert másodszori támadás után a galambok leszállnak és elrejtőznek.
Még érdekesebb, ha a vércse zavarában lesz harcképtelen. Többször megfigyeltem, amint a vércse Lukits Gyula híres csoportját támadja meg. Ez a jól összeszokott csoport valósággal rabul ejti a ragadozót, és magával viszi röpülésre. Egy idő múlva a vércse valahogy mégis kikecmereg a csoportból, és szégyenteljesen hagyja el a harcmezőt, hogy sokáig vissza se nézzen.
*
A galambászkodásról még órák hosszat beszélhetnénk, s akkor sem mondanánk el mindent arról a szenvedélyről, amely sajátosan „Sombor-i” jelenség és különösen a Selenče nevű városrészt tartja izgalomban.
Végül még megemlíthetnénk, hogy Somborban – a kiterjedt galambászkodásra jellemzően – galambtőzsde is van. Hosszú ideig a piactéren, a „láncok” mellett, II. József császár emlékművének tövében folyt pénteki napokon a galambüzérkedés, néhány év előtt azonban a Színház elé tették székhelyüket a galambászok.
Itt nemcsak vétel és eladás folyik, hanem szakszerű vita is egy-egy galambtípusról, vagy a galambászkodás törvényeiről. Itt tanyáznak minden pénteken a hivatásos galambászok is. De itt [375] tevékenykednek a felhajtók és kupecek is, akik a város sok ezer galambjából pontosan számon tartják a ritkább, nemesebb példányokat, akik mindenről értesülve vannak; tudják, hogy egyik-másik galambásznak milyen kedvence veszett el, s ha még életben van, úgy ők bizonyára felkutatják és a kikötött jutalom ellenében akár pénzért, akár cserébe, de valahogyan visszaszerzik.
Az ember arra a megállapításra jut, hogy a galambászok furcsa „mesterségük” ellenére is nemes lelkű emberek. Ők, ha galambot látnak, megfeledkeznek a világ minden bajáról. A természettel vannak állandó érintkezésben, és a galambok társadalmából megtanulják, hogy a világ minden élő teremtményének egyforma törvényei vannak. Az élet után mindenütt van halál, de mindenütt van szép, egészséges újjászületés is. Már csak ezért is érdemes eljönni Somborba tiszta tavaszi időben, megismerni ezt a kiegyensúlyozott derűt, ezt a megelégedettséget és bölcsességet, amely nem a mai idők jótéteménye, hanem egy százados hagyomány eredménye, s mint ilyen, örökségképpen apáról fiúra szállt. [376]
1) svengol = ostorszíjszerű repülés.
2) peckáros = az idegen elcsábítására betanított galamb.
3) frentes = idegen galamb.