Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Lévay Endre: Két alföldi város

„A tiszta magyarságtudat számára a legfőbb kötelesség: megtartani a magyarságot, mely sokszor volt önmagát pazarló és megtartani, kifejleszteni, kiművelni benne azt, ami magyar.”
(Szabó I.: A magyarság életrajza.)
A magyar Alföld értékei távol a rikító plakátok hírveréseitől, lent a mélyben, a vidéki csendességben törik az ugart. Az idő itt ólomlábakon jár, s a szellem nehezen küzdi le az őt körülölelő langyos, mállasztó alföldi levegőt. Egyik helyen a paraszti lélek szalmalángjával találkozunk, amint hirtelen föllobbanó tűzzel ég, s utána hirtelen kialtatja a csüggedés: másutt a tőzegtűz örökparazsa pislákol, nem hagyja kialudni a földből táplálkozó erőt, de fojtogató füstje minden fejlődésnek induló csirát megöl, vagy megnyomorít. Az ősi nehézkesség, a fölöttünk megmerevedett múlt cifra hagyománya marasztal, s sokszor úgy tűnik, hogy az idő egyre gyorsuló sebességgel elrohan mellettünk.
A magyar nézőt a dermedt közöny lassú oszladozása sarkalja, mert mindmegannyi csalódás, kiábrándulás után, a történelembe belehazudott nábobos, sírva vigadós világ mögött már egy termékenyebb, alkotóbb életet sejt: képzelete egy nép igazi arculatát bontogatja a feledés és a számba nem vevés lerakódásai mögül. Ösztönösen a búzamezők felé fordul, ahol ma már nemcsak a gabonaraktárak és istállók ígérik a zsíros falatot, hanem a kultúra is elfoglalta az őt megillető helyet. Az újságok apró híradásai ilyen „új honfoglalásról” számolnak be. A végtelenbevesző síkságok legeldugottabb helyeiről jelentik, hogy úttörők nemcsak a városi értelmiség soraiban, hanem az egyszerű magyar parasztok között is akadnak.
Hódmezővásárhely közelében, a Palé nevű tanyákon már régen hiányzott az iskola. A határrész népe a városba küldte gyermekét, az ilyen iskolába járás azonban bizonytalan volt, mert az időjárás legkisebb szeszélyétől is függött. A paléi magyarok sokat törték ezen fejüket: hogyan lehetne rajta segíteni. Ám közöttük még senki sem hallotta a panasz meg a siránkozás hangját, mert mindenkor kemény kiállással, önálló kiállással nyúltak sa[363]ját problémáihoz: segítettek önmagukon. Most hiányzott az iskola, – egy ötholdas paléi asszony kicsiny földjéből 600 négyszögölnyi területet adott ajándékba az iskola céljaira; a szomszédos kisgazdák a másik hatszázat és az iskola építése megvalósult. Úgy hordták hozzá a téglát, az épületfát és úgy építették föl a népnevelés új hajlékát, mint kétszáz évvel ezelőtt, amikor a vásárhelyi református ótemplom küszöbére a gyermekek kalapokban hordták az anyagot…
A jó búza jó földet kíván, de a kemény talaj is megtermi azt, s ott a kultúra is megtalálja a hajlékát.
Nem vezércikk és nem ünnepi szólam, hanem egyszerű, szürke napihír mondja: így épülnek a tudomány kőházai a vizenyős, agyagos talajon, a tiszántúli réteken, ahol keresztbe hosszába műutak szelik át a földeket, kerékpáron járnak a csizmás parasztok, kendős parasztasszonyok, s ahol pár esztendővel ezelőtt az ország legszebb szellemi mozgalma indult meg: a tehetségkutatás.
*
Hódmezővásárhely színtiszta magyarsága szempontjából az ország első városa. A 62.000 lelket számláló város lakosságának 70 százaléka földművelésből és állattenyésztésből él, a többi iparos és intellektuel. Itt a magyarság soraiban soha nem történt vérkeveredés, s éppen ennek tulajdonítható, hogy az „ősi magyar érzések a mai testet-lelket megrontó viszonyok között is épségben maradtak a nép lelkében.” E népet a becsületesség, a józan magyar okosság, mértékletesség, munkaszeretet, szívós kitartás és a takarékosság jellemzi. Munkájukban nem ragaszkodtak, és ma sem ragaszkodnak mereven a régi szokásokhoz, – mint például nálunk a bunyevácok, – hanem a tudomány és az élettapasztalat vívmányait élelmesen és észszerűen értékesítik a maguk munkakörében. A néprétegek között eltűntek a válaszfalak: a gazdák, iparosok, munkások és az értelmiségi osztály a legnehezebb körülmények között is kifejtett együttműködése eredményezte azt, hogy a 65-70 év előtti mocsaras vidéken, ahol 7 kicsiny község élt, – a modern fejlődés útján járó város keletkezzék, s a város határában az ország legkifejlettebb tanyarendszere alakuljon ki.
A 133.000 katasztrális hold területi határban ma már több mint 7000 tanya népesíti be a földeket, míg a városi lakóházak száma alig haladja meg a hatezret. Ezek a tiszántúli tanyák, bár nem olyan tiszták és nem olyan gondozottak, [364] mint a bácskai szállások, de életük a termelés és a haladás útján lendületesebb és sokkal jobban hozzánőttek a városhoz, mint a délvidéki tanyavilágok. Mert amíg a zsíros bácskai földek tanyavilága a várostól sokszor alig pár kilométernyi távolságban mit sem tud a városi életről, künn él háttal a világnak, addig a szikes, talajvizes, kemény tiszántúli földek parasztjait a kövesutakon a kerékpár folyton a városba viszi. És úgy mondják, hogy a tanyai iskolákat is Vásárhely találta föl. Legelőször itt emeltek mintagazdaságokkal és artézi kutakkal ellátott kőpalotákat a népnevelésnek, s ma már a tanyai iskolák száma jóval negyvenen felül van a város határában. Ám nemcsak az iskolák szolgálják itt a népnek a kultúrát, hanem az egyesületek és a különböző kultúrintézmények egész sora. A hódmezővásárhelyi tanyaövben nyolcvan kis kultúrvár gyűjti össze és tanítja a magyar föld derék gyermekeit.
A magyarországi tehetségkutatás ugyancsak Hódmezővásárhelyen született ezelőtt négy esztendővel. A vásárhelyi református gimnázium tanárai kezdeményezték a mozgalmat, és a tanyai iskolák tanítóinak bevonásával meg is valósították. Az elemi iskolát végzett szegény fiúkat – tanyás és kukucska-tanyás parasztok gyermekei, – az iskolák legjobb tanulóit kiválasztották, és az erre a célra létesített alapból lehetővé tették részükre a középiskolák ingyenes elvégzését. A református egyház több névtelen adakozó támogatásával megalapította a Tanyai Tanuló Ifjak Otthonát, melyben a középiskolára behozott diákok nyertek elhelyezést. Ma már 50-60 diák is él ebben az otthonban, a gimnáziumi tantárgyak mellett megfelelő gazdasági oktatásban is részesülnek, s az utóbbi években földet is béreltek részükre, ahol a konyhakertészet gyakorlati munkáját sajátítják el. A vásárhelyi Tanyai Tanuló Ifjak Otthona, – melyről Németh László a „Cseresnyés” című drámáját írta, – a város kultúrértékei között a legszebb intézmény. Egyszerű, kicsiny, földszintes házacska, olyan alacsonyan vannak rajta az ablakok, hogy az utcáról be lehet lépni rajta a szobába. Olyan szerény épület, mint lakói. A hálókban és az ebédlőben katonás rend, fegyelem és tisztaság: a tanulószobában a tankönyvek mellett a legértékesebb magyar folyóiratokat és könyveket megtalálhatjuk. A tanulás és a munka helye ez, ahol a vásárhelyi szegényparasztság legértékesebb gyermekei készülnek a jövőre: szerény, de meggyőző bizonyíték arra, hogy magyar érték ezen a tájon többé nem kallódhat el…
Ez a nép igazán megbecsüli a maga hivatott vezetőit és mondhatni, hogy a közösségi munkát odaadóan szolgálja. Legszebb példáját a népi dalkincsek gyűjtése és a népdalkóru[365]sok tökéletes szervezettsége igazolta. Bartók-Kodály törekvéseinek első komoly eredményeit Hódmezővásárhely mutatta föl. Dr. Péczely Attila, Kodály Zoltán kitűnő tanítványa a harmincas évek elején kezdte a népzene propagálását, mely úgy a városban, mint annak tanyavilágában hamarosan visszhangra talált. Ám Péczely Attila munkájában tovább ment és megteremtette a Bartók-Kodály fölépítésű kórusokat is, úgyhogy a népdalkultúra propagálása már a legjobb eszközt: a hangversenyt használta föl. Az egyesületek közül legelőször a katolikus kulturális bizottság tette magáévá a magyar népdal ügyét, követte később a TESz néprajzi csoportja, majd a város többi kulturális és társadalmi egyesülete. A magyar népzene népszerűsítése a nyugati mesterek alkotásait is közelebb hozta a néphez, és a harmincas évek derekán már külföldi szerzők műsoraival is szerepeltek a hangversenyek műsorán. Egy-egy ilyen hangverseny műsora és hallgatósága minden magyarázatnál tökéletesebb fényt vet a város kultúréletére. A műsoron Bartók, Kodály, Péczely Attila gyűjtésein kívül Palestrina, Lassus, Martini szerzeményei, azonkívül finn, lapp, cseremisz, kínai, ukrán, orosz, szlovák, oláh és cigány népdalok is szerepeltek. A közönség minden alkalommal zsúfolásig megtölti az 1200 személy befogadására alkalmas termet, és a széksorokban ott ülnek a vásárhelyi és tanyavilági csizmás parasztok, kendős parasztasszonyok legalább olyan számban, mint a polgári hallgatóság.
A város fejlett iparágaiban ugyancsak a népművészet évszázados nyomaira bukkanunk. Ősi kézimunkája, a hímvarrás nemcsak a legelőkelőbb helyet foglalja el, hanem páratlan is a maga nemében. „Benne csillog az Alföld asszonyának a lelke, a dús búzatermő rónák derűje, fénye, sugárzása.” A hímvarrás a népművészet olyan csodája, melyet az ország egyetlen néprajzi vidékén sem lehet megtalálni. Motívumai a növényvilágból származnak, erősen stilizáltak és házilag előállított növényi festékkel festettek. A magyar géniusznak legszebb alkotásai ezek: „a női lélekben a teremtés óta szunnyadó örök és olthatatlan szépségvágy és otthona szeretete hozta létre e remekműveket.” Ősi, eredeti keleti formákat őrzött meg a magyarság számára a vásárhelyi göröncsér ipar is. Melegágya a Hódtó alján, mélyen a talajban rejlő sárarany, mely több méter vastagságban, mint aranyér húzódik el Vásárhely alatt. „Ha akadna egy erős kéz, amely ezt a kincset föl tudná használni, megmenthetné az egész országot a szegénységtől.” Ez a kiváló agyag hozta létre a vásárhelyi tégla hírét és teremtette meg a majolikát, a „Művészek Majolika Telepét, mely valóságos látványossága Vásárhelynek.” A göröncsérek teljesít[366]ményei is az iparág legmagasabb színvonalán állanak, s nemcsak az országban, hanem már az európai háború előtt külföldön, Franciaországban, Olaszországban és Németországban is kitűnő piacot találtak.
Az ,,ezeréves artézi kút” és a „népi csodák városa” a magyar történelemnek nevezetes színhelye is. Földesura volt Hunyadi János, Mátyás, a nagy király, itt pihent Rákóczi Ferenc, itt toborzott katonát Bercsényi Miklós, Koppány vezér itt áldozta föl a pogány Istennek az utolsó fehér lovat, és Szent Gellért püspök is itt hirdette először a kereszténység igéit. A magyar művészetnek nagy fiakat adott: Vásárhelyről indult Rudnay Gyula, az Országos képzőművészeti főiskola tanára, Tornyai János, kinek festményeit egész Európa csodálta, Darvassy István festőművész, Barkász Lajos, Pásztor János, Kallós Ede. A magyar remekírók közül Szőnyi Benjámin, Szerdahelyi József, Szeremley Sámuel, Balassa Ármin, Gonda József indultak innen és itt ringott bölcsője Bibó Lajosnak is.
A klasszikus magyar kultúra és a megújhodott magyar népi kultúra otthona, legerősebb fellegvára ez a táj, a hódtói vidék, ahol megbecsülik a magyar kultúra elhivatott vezéreit, a fejlődés eredményeit és kemény munkával, kitartással elérték azt, hogy ami az Alföld más tájain még csak álomban él, – itt már valósággá változott…
*
A bácskai zsíros földek peremén élő búzametropolisban a magyar „népi csodákat” hiába keressük. Itt csak a termékeny termőföld alkotott csodákat. Szabadkán soha nem volt nagy történelmi nevezetesség, ősi dicsőséget hirdető emlékmű, néprajzi múzeum és csodavár sem. Csak az egyhangú sík föld, jószágoktól hangos aklok, rogyásig telt magtárak, poros, sáros utak, csendes házak és elégedett emberek. Szabadka Hódmezővásárhellyel szemben már évszázadok óta város, a fejlődés lehetőségei is mindenkor kedvezőbbek voltak, mint a Tiszántúlon és mégis, úgy éreztük, hogy valami feneketlen kátyúban elakadt a kultúra szekere.
A kétnyelvű, gazdag városban nem is fejlődhetett ki egységes magyar kultúra, hanem csak egy felemás szellem, amely a magyarság kezdetleges kultúrájából és a bunyevácok kultúrálatlanságából felemás kultúrát termelt ki. A szellemi élet – ha volt – itt elefántcsonttornyokba szorult, nehézkesen kullogott a századforduló felé és csak egyetlenegy Kosztolányi Dezsőt tudott adni a magyarságnak. A nép lelkét megfeküdte a filléres képeslap és a ponyva szelleme, szeme mindég a földre szegződött és a városba csak a piac vonzotta. [367] Másfél évtizeddel később a századforduló ígéreteit a világháború következményei hiúsították meg, és a kisebbségi sorsba zuhant magyarságnak a legnagyobb erőfeszítésébe került az is, hogy a meglévő alig jelentékeny értékeit átmentse a jövőbe. A város egy új ország északi peremére bukott. A délvidéki kisebbségi magyarság e falak között élt a legnagyobb tömegben, de olyan árván és elhagyatottan, hogy az első esztendőben a többséggé izmosodott maroknyi szerbség mellett közel ötvenezres tömegével sem tudott boldogulni. Később megszokta az idegen uralom sötétségét és lassan magára talált. Minden erejét fölhasználva küzdött a megmaradásért és mondhatni, hogy a két évtizedes erőpróbának köszönhetni, hogy e nép bensőleg megerősödött. A nyűgös világban inkább befelé éltek az emberek, sokszor csak négy fal között. De nem a riadás és a félelem, hanem inkább a kisebbrendűségi érzet okozta ezt a visszavonulást, – s így a magyarság a nép felé fordulva önmagára talált.
A népi gondolat, a magyar népi értékek „fölfedezését” ez a korszak hozta magával, de csak sejtetni tudta a megújhodást, mert a kisebbségi sorsban rendelkezésre álló erők nem voltak elegendők ahhoz, hogy az apró vándorkönyvtárakon, diáksegélyeken és jótékony célú akciókon túl egyetemes mozgalommal nyúljanak a szabadkai, illetve bácskai magyarság legsúlyosabb problémáihoz. Csak a kezdeményezésig jutottak el egypár olvasókör, egészségügyi szervezet, tanfolyam és folyóirat létesítésével: áldozatos munkájukkal így is sokat végeztek, mert a nemzetiségi vidék felemás szelleméből kimentették és megerősítették az új magyar bácskai szellemiséget.
A fölszabadulással megerősödött szabadkai magyarság most „új honfoglalásra” indul. Az erőket nem köti többé az idegen uralom béklyója, az összefogás nyíltan síkra léphet, s az „úr” és „paraszt” együttműködése itt is létrehozhatja a legszebb népi gondolatok megvalósulását.
Hódmezővásárhely, a kisebb és szegényebb alföldi város csodálatos értékeivel és munkájával követendő példát nyújthat a nagy bácskai metropolisnak. [368]