Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Muhi János: Asszony és gyerek

A falu felfogása szerint csak akkor válik „emberré” a férfi, ha megnősül. Igazi tekintélye csak a nős embernek van, mert mint mondják minden „rendes” ember megnősül, és családot alapít. Az agglegények gúny tárgyai és a falunak az a meggyőződése, hogy nincs körülöttük rendben valami, mert vagy ők nem kellenek a nőknek, vagy a nők nem kellenek nekik, már pedig milyen ember az – mondják – aki még a nőknek sem kell. Az agglegény nem is tud társaságot találni magának, a legények társaságában nem érzi jól magát, azok közé túl öreg, a nős emberek pedig kinézik maguk közül. A pártában maradt leányról sem jobb a véleményük. A falu könnyen kimondja a szentenciát: nem kell senkinek. S amíg agglegénynek lenni csak kellemetlen, addig öreg lánynak lenni határozottan szégyen. Idősebb leány nem is várhat legényre, legfeljebb özvegyember veszi majd el.
Általában – mint minden faluban – itt is, ebben a bácskai magyar faluban, ahol megfigyeléseimet gyűjtöttem, korán házasodnak össze a fiatalok. Ha a legény kiszolgálta a katonaságot, sokszor már előbb is, megnősítik a szülei. A lányok 16-18 éves korban mennek férjhez, a 20 éven felüli leány már öregnek számít, ami sokban csökkenti férjhez menési esélyeit.
A falun a feleség, az „asszony”, ahogyan általában nevezik, fontos gazdasági tényező. Épp ezért a legény a nősülés alkalmával nemcsak a szépségét, szemrevalóságát, az erényességét és szorgalmát latolgatja a leánynak, hanem a munkabírását is. Minél tenyeres-talpasabb, minél egészségesebb, izmosabb, annál inkább megfelel feleségnek, hiszen a falusi embernél, akár szegény, akár gazdag, sokat kell dolgoznia a feleségnek.
A házasságkötést a nincstelen munkáscsaládoknál rendszerint szerelmi indítékok idézik elő. Itt érvényesülnek az egészséges ösztönök és a felek elhatározása szerint mentes minden külső befolyástól. A legény és a lány megszeretik egymást, a leány megállapítja, hogy a fiú meg tudja majd keresni a kenyérnekvalót, a fiú pedig, hogy a leány dolgos, házias, és egybekelnek. Kivételt csak olyan eset képez, ha a szegény leány feltűnően szép, ami miatt gazdag legény szeme is megakadhat rajta, és a szülők úgy látják, hogy leányukból bizony „gazdáné” is lehetne.
A vagyonosabbaknál már sokkal körülményesebb a házasságkötés. A néhány láncos gazdáknál már legtöbbször nem a legény, vagy a leány választja ki a jövendő házastársát, hanem [359] a szülők, még hozzá legtöbbször számítás alapján. A szülők keresnek gyermeküknek az ő szempontjaik szerint megfelelő házastársat, azután összeboronálják a fiatalokat. Sokszor az egész rokonság összefog, hogy rábeszélje a makacskodó házasulandót annak belátására, hogy a szülők tapasztaltabbak, okosabbak, elfogulatlanabbak és jobban tudják, kiből lesz jó férj, vagy jó feleség. Gyakran csak nagy üggyel-bajjal születik meg az ilyen házasság, mert a fiatalok, csak fiatalok, rendszerint már van „szeretőjük”, van akihez vonzódnak, akit kiválasztottak és akiről nem akarnak lemondani. A szülők azonban majd minden esetben győznek. Abban a tudatban nevelik gyermekeiket, hogy a szülőknek mindig igazuk van, mert öregebbek, higgadtabbak, tapasztaltabbak és gyermekeiknek mindig jót akarnak. Előfordul, hogy a fiatalok egyenesen gyűlölik egymást, a sok szülői rábeszélés, jó tanács azonban végül is megtör minden ellenállást. A szülők akaratának engedelmeskedni kell, mert nagyon tud szeretni és gyűlölni ez a nép és nagyon keményfejű. Aki nem engedelmeskedik, nem kap részt a vagyonból, ami oly hatalmas érv, hogy a legkonokabb ellenállást is megtöri. A szülők rendszerint arra hivatkoznak, hogy ők sem szerették egymást, s íme öt-hat gyereket neveltek fel és megelégedetten élnek. Ezek a szülők a szerelmet és a házassághoz a korszerű felfogás szerint szükséges lelki összhangot különben is csak az értelmiség által kitalált és nem egyszerű embernek való fényűzésnek, úgymond úri betegségnek tartják. Nem egyszer hallottam, hogy becsmérlően mondták valakiről: Nagyon jól megy neki, ráér szerelmes lenni.
Tévedés volna azt hinni, hogy ezek a házasságok, amelyeket a szülők akarata hozott létre, amelyek hátterében sokszor kizárólag csak anyagi érdekek húzódnak meg, boldogtalanok. A nép ezt a fogalmat nem nagyon ismeri. A fiatalok idővel tényleg összeszoknak, megbecsülik egymás munkabírását, a létért való közös küzdelem, a közös érdekek, az anyagi gyarapodás vágya közelebb hozza őket egymáshoz, azután jönnek a gyerekek, szaporodnak a gondok, úgy a férj, mint a feleség a gyermekekben találja meg örömét, és a házasság szilárd alapokon nyugszik. Mindig dolgoznak, mindig küzdenek és nincs idejük arra, hogy boldogtalanok legyenek. A „holtomiglan-holtodiglan” esküt különben is komolyan veszik és kitartanak egymás mellett. A házasság felbontása majdnem ismeretlen fogalom. Az elvált asszonynak, vagy elvált férfinek nincs becsülete a faluban, rossznak tartják, mert mint mondják, ha jóravaló volna, megbecsülte volna a házastársát. Az elvált nő vagy férfi különben sem kaphat házastársat, mert az, akinek hibájából a válást kimondták egyházi házasságot nem [360] köthet, a nép viszont vallásos és csak a pap előtt való házasságot tekinti igazi házasságnak. Nem is akad a faluban elvált. Elég gyakori eset azonban, hogy az asszony otthagyja férjét, és hazamegy a szüleihez, de az ilyesmi nem tart sokáig. Ha más nem, a házi gondok visszahúzzák és élik tovább az életet. A fizikai fenyítés nem ritka dolog és a nép íratlan törvényei szerint polgárjoga van. Nem is csinálnak belőle titkot. Az asszony elismeri, hogy férjének ehhez is joga van, azért „ura.”
Ezen a vidéken általában csak a kisszámú falusi értelmiség ismeri a gyermekáldás korlátozásának sok vidékünkön népszokássá vált divatját. Maga a falu, a „nép” az Isten áldásának veszi a gyermeket, és bűnnek tartja az ellene való védekezést. „Ha az Isten gyermeket ad, ad hozzá egy darab kenyeret is” – mondják meggyőződéssel. Ezért van annyi gyermek a faluban. Minden kis házban 4-5, sok helyen 7-8 gyerek van. A meddőséget Isten büntetésének tartják és sajnálják azt az asszonyt, akinek nincsenek gyermekei.
A gyermek ezzel szemben fontos gazdasági tényező. Már az öt-hat éves gyermeknek is nagy hasznát veszik a szülők, mert amíg a szülők hétről-hétre dolgoznak, ezek gondozzák, ajnározzák az apróbbakat. Ahogy a gyermek nő, fokról-fokra nagyobb szerepet játszik a család gazdasági életében. Tizenkét-tizennégy éves korától már, mint önálló kenyérkereső szerepel. A tízéves leánykák már meg tudják főzni a szegényes ebédet és ellátják a házkörüli teendőket, gondját viselik az aprójószágnak, amíg az anyjuk dolgozni jár, szüleiknek kiviszik a munkára az ebédet, ami nagyon nagy segítség. Földnélküli szegény családoknál a 12 éves leánykát már oda adják cselédnek, a fiút kanásznak – és haza keres, enyhíti a család gondját, megkönnyíti a kisebbek felnevelését. A család rendszerint akkor kezd anyagilag gyarapodni, amikor a gyerekek már úgy megnőnek, hogy mind hazakeres. Négy-öt kenyérkereső van a háznál, a keresetet mindenki hazaadja és a szülők osztják be a pénzt saját belátásuk szerint. A gyermek nem fordíthatja keresetét magára szülői beleegyezés nélkül, mert ezzel megsértené a szülői tekintélyt. Ez így megy egészen addig, amíg házasulandó sorba nem jut. Amikor elhatározták a házasságot, úgy a fiú, mint a leány csak magának keres, hogy beszerezze azt, amire szüksége van.
A vagyonosabbaknál sincs kisebb gazdasági jelentősége a gyereknek, akit serdülő korban libapásztorkodásra, kanászkodásra használnak fel a szülők, és ezzel megtakarítják egy idegen munkás fizetését, idősebb korban, pedig helyettesítenek egy felnőtt munkást, vagy az öregedő apát váltják le.
Még nagyobb szüksége van azonban a gyermekre a szü[361]lőnek, ha megöregszik, mert a gyermekei tartják el. A földnélküli zsellérek és törpebirtokosok erejét, munkabírását megtöri a látomástól-vakulásig tartó munka, korán megöregszik, elerőtlenedik, beteges lesz, és gyermekei vállára nehezedik az ő eltartása is. Mindig így volt ez és így lesz errefelé, hogy a munkában megrokkant öregeket a munkában őrlődő fiatalok tartják el, hogy azután ők éppígy a gyermekeikre szoruljanak majdan. Ez az egyik oka annak, hogy a gyermektelen házaspárokat sajnálja a falu: ki ápolja, gondozza majd őket, ha megöregszenek, ki mondat értük misét, ha meghaltak és ki gondozza sírjaikat? Mert ez az utóbbi is nagyon fontos errefelé. Ismertem szerencsétlen, szegény, támasz nélkül maradt öregeket, akik összekuporgatták filléreiket, hogy reszkető kézzel átadják a plébános úrnak: ha majd meghaltak, mondjon értük misét.
A lányok és asszonyok éppúgy kiveszik részüket a munkából, mint a férfiak. Éppúgy átérzik a kereső munka szükségességét, mint a férfi, hiszen különösen a fiatal házasok, még akkor is, ha szüleiknek van néhány láncocska földe, mindketten kell, hogy dolgozzanak, hogy megéljenek. Bámulatos ezeknek a tenyeres-talpas földműves asszonyoknak a szívóssága és munkabírása. Hajnaltól késő estig dolgoznak a férjükkel, éjjel mosnak, kenyeret sütnek, elvégzik a legszükségesebb házimunkákat, és úgy-ahogy még a gyermekeik számára is van idejük. Ezért is öregszenek oly korán. A munkából sohasem tudják mennyi az elég és ahhoz, hogy eleget dolgozzanak, soha sincs elég idejük. Még gyermekágyat feküdni sincs idejük. Dolgoznak az utolsó percig a szülés előtt nem egyszer még a férfiak számára is nehéz munkát – és a szülés után két-három napra már felkelnek: dolgozni kell.
A család mindig dolgozik. A legapróbbtól, a legnagyobbig. Nem csak a megélni akarás, hanem a vagyonszerzés lobogó vágya is hevíti a munkaakarást. A szegények megvonnak maguktól minden fillért, az étkezésre és ruházkodásra fordított költségeket a legalacsonyabb fokra szorítják le, hogy vehessenek maguknak öreg korukra egy házacskát, vagy egy láncocska földet, ami betermi a kenyérnekvalót, könnyít az életen. Csodálatraméltó az az önmegtagadás, melyet a mindenkori jelenben tanúsítanak, hogy biztosítsák a jövőt. A ház, a kisdarabka föld, az álmok netovábbja, amelyért érdemes meghozni minden áldozatot. Sokszor csak álom marad, sokszor egy élet munkája sem elegendő egy kis fehér házra való összekuporgatására, de öröklött, elpusztíthatatlan szerzési vággyal kuporgatnak tovább. Ha a szülőnek nem sikerül, a gyermeke folytatja. A hit, a remény mindennél erősebb. [362]