Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Petrovič, Veljko: Ének a délben

A júniusi nap az ég zenitjére hágott, s ott, azon az arany ponton, mintha egy pillanatra megállt volna, győzedelmesen felragyogott. Erejére és szépségére büszkén, hagyta, hogy elragadtatással gyönyörködjenek benne a legapróbb teremtményei is a pornak és sósvíznek ezen a világán. Telt arccal, tüzetesen és öntudatosan jelentette a delet. És mintha megértették volna az összes teremtmények, az élők éppúgy, mint azok, amelyek csak látszatra holtak, de anyagiságuk sötét mélyén mégis megőriztek valamit az általános lélek jeleiből. A fűszeres kis kutyája is, az a sárga kifejezéstelen pofa, abbahagyta az ugatást a melyaki cigány Smiljo után, aki egy pár sovány ájult tyúkkal járta a házakt, hogy ruhákért, cipőkért, vagy zenész urának szalmakalapért elcserélje a baromfit. A kutya megállt az ajtóban, belehunyorított a fényes magasságba, próbálta szimatolni azt a valamit, mi hangtalanul és szagtalanul a mennyboltból áradt, de aztán csak nyújtózott egyet, kilógatta nyelvét és farka megmerevedett, mint az ostornyél. Angelina asszony tarka, dölyfös kakasa is felrepült a kerítésre, csőrével néhányszor a lágyékához kapott, nyakát elferdítve kukorékolt, aztán kirepült az utcára és a nyugalmazott őrnagy tyúkjai után vetette magát. A hárs Vuka asszony háza előtt meg a vén diófa Mihály asztalos udvarában, az özvegy Nata napraforgói és mályvái, mind-mind kinyújtóztak, mintha lábujjhegyre álltak volna, hogy élvezzék a napsugarat… Minden levelük kisimult és rezzenés nélkül ragyogott, mintha mézzel, vagy olajjal öntötték volna le. A kerítések, háztetők és kémények megbűvölten merültek bele a délután ünnepélyes tündöklésébe és így megfeledkeztek árnyékukról. Az egész Niši-utca – a Sinđelič-úttól a Đermáig – azt álmodja, hogy ő most a napnak medre lett, nem pedig zord kövek, sár és hulladékok nyomorult szorosa, alacsony és elferdült házacskák között. Csak az emberek, a Niši-utca lakói nem érzik ennek a napnak ünnepélyes óráját.
Az özvegy Nata fésületlen haját felindultan dugdossa sárga főkötője alá, s panaszkodik Angelinának, a szomszédasszonynak, hogy Jordán gazda, a kályhás „ez a csokalijai disznó” ki akarja dobni lakásából.
A mechanikusné szinte magánkívül ront ki a kapun kezében a vízhordófával, és bőszen néz végig az utca két oldalán. [353] Kint egy gyerek visítani kezdett, az őrnagy fia összeverekedett a villamoskalauz Milanjával az üveggolyók miatt, neki pedig úgy tűnt, mintha az ő Žika fiát püfölnék. És izgatottságában teli torokból ordítani kezd: – Žika, Žika, a betyár mindenségedet, hol vagy megint átkozott kölyke?
– Engem a törvény véd! – bizonygatá Nata asszony és a mellét veri, – nem hagyom és azt a kis szegénységemet… ha a törvénynek nincs hatalma, revolvert fogok, aztán hadd lássuk, ki tesz engem gyermekeimmel az utcára!…
A szomszédasszony mindent jóváhagy: Úgy úgy, asszony, nincs másképpen, csak keresse az igazát. De aztán meglátja kakasát, lehajol, felkap egy követ, és otthagyva barátnőjét káromkodva iramodik a kakas után, amelynek szemmel láthatóan nehezére esik megőrizni méltóságát, és ezért minduntalan megállva menekül gazdasszonya elől.
Csak azután, hogy Sima, a villamoskalauz feltűnik a sarkon, sárgán, mint a tüdővészesek, borotválatlanul, mivel egyenesen a váltásról jön, akkor kap észbe Nata asszony, kezével a homlokára csap és így kiált fel:
– Jaj, dél van, mindjárt kijönnek a gyerekek az iskolából, én meg elbeszélgettem az időt!
Valamivel később megjelenik az utca végén Mića, az öreg süket szolga a tanácsos úr kifényesedett háborúelőtti zsakettjében, kezében egy köteg fiatal hagymával, meg egy marhamájjal, amit borravalójából vásárolt. Tíz perc alatt megtelt a napsütötte utca emberi alakokkal, akik valamennyien siettek és a nehéz munkáról, a leckéről, vagy a rossz egészségről beszéltek egymással. Asszonyok étellel teli serpenyőket és fazekakat hordtak a péktől vigyázva, kötényükkel fogva az edények forró fülét. Dühösen néztek a fazekakba, és káromkodva szidták a tolvajokat, akik a sütés díját felemelik, de az ételről azért ellopják a zsírt.
A villanyos kalauz Milanja kihívóan sivalkodik, de inkább gonoszságból, mint a verés miatt. Arca maszatos könnyeitől és a portól, a falnak támaszkodva rúgja a földet körülvéve egy gyermekcsoporttal. Az őrnagy fia az utca közepén áll őt is körülfogták társai, s ha nem szégyellné magát előttük, meg is szökött volna már, mert megijedt a győzelemtől. A két táborra szakadt gyermeksereg mind hevesebben merül bele a veszekedésbe. A villanyos kalauz kopott ruhájában, az izzadságtól szinte megfőve, fáradtan vonszolja magát, fejét fel sem emeli, nem törődik a gyerekekkel. Felesége azonban hirtelen kiugrik a kapun egy hatalmas, görbe rúddal a kezében, amelyre a ruhaszárító kötelet feszítik: [354]
– Ki merészel téged megverni? – tudakolja az első pillanatban – no, várj csak te léha tiszti kölyök, azt hiszed, hogy…
– Lassabban, héj, befelé! Miért avatkozol te a gyerekek dolgába? Gyerünk oszolni, lóduljon mindenki haza, aztán később menjetek a rétre és verekedjetek… Nem kérdeztelek, mars haza!… – Komoran és kedvetlenül, az orrán keresztül kiáltja ezt a villanyos kalauz. A gyerekek szétszóródnak, az asszony mogorván elhajítja a rudat, mint valami kopját és akkor valahonnan egészen közelről felhangzik egy erős, fiatal bariton:
Falile se žuta dunja na more,
Da je cvijet, na ’vi svijet najljepši…
A kalauzné hirtelen megfordul az ajtóból és megdöbbenve, szinte ijedten felfigyel, míg a kalauz megáll egyhelyben a kapu előtt, és még kedvetlenebbül mormolja:
– Mi ez?
Még elpáholt fiuk is előkászolódik egy hordó mögül az udvar mélyéből, és fejét elfordítva szipákol.
A dal az utca másik oldaláról hangzott. A mechanikus és a bánáti asszony háza felől sírt fel és, mintha belevágott volna a magasba, a házak, kémények, a por és a kellemetlen szagok fölött, hogy aztán elkeveredve a napsugárral elöntse az egész környéket.
A kalauz végül megfordul és látja Miljat, a szolgát, amint megrökönyödve átmegy a bánáti asszony házához, ahol ugyancsak magorván és meglepődve ott áll már a mechanikusné is kötényében egy halom salátával.
Az ismeretlen hang pedig száll, visszhangzik, kibomlik a levegőben, szinte csillogva, szabadon, jókedvűen és tisztán. A kapukban és ablakokban kíváncsi, nyugtalan arcok tűnnek fel. Senki sem mosolyodik el, senkit sem tölt el öröm, mindenki barátságtalan arccal néz át, mintha legalábbis puskalövés dördült volna el a bánáti asszony házában.
Nata asszony átkiált a másik oldalra a mechanikusnénak, megkérdezi, mi történt ott, de addigra már körülvették a házat a járókelők, ágaskodva próbáltak átlesni a pirosra festett falon, vagy összehúzódtak és ellenzőt formálva kezükből iparkodtak bekukucskálni az apró ablaküvegen, amelyre egy ritka háziszőttes feszült függönyként. Senki sem tudott felvilágosítást adni arról, hogy mi történik odabent, de mindenki kivétel nélkül, borzongva hallgatta ezt a szép, önfeledt dalolást abból a kis házból, amely ugyanolyan nedves volt, ugyanolyan szűk, mint a többi, megtömve gondterhelt, elfoglalt emberekkel. [355]
A csődület egyre nagyobbodott és az emberek mind élénkebben kezdték tárgyalni a szokatlan eseményt, de senki sem tudta felfogni, hogy valójában mi történik. Az illető, aki odabent énekelt, sehogy sem akart elhallgatni. Amikor a megkezdett ének valamennyi versét elénekelte, egy népdalba kezdett:
Kiša ide i pomalo snijega,
Teško onom, ko konaka nema…
Senki sem derült jókedvre. Az, odabent, szívből énekelt, gyönyörű hangon, de az utcán valamennyien, fiatalok és öregek fagyosan csóválták fejüket. Ha részegen énekelt volna, minduntalan elakadva és csapongva, úgy talán érthetőbb és kellemesebb lett volna hallgatni az embereknek. A dal azonban rajongással volt tele, tiszta volt, mint a könny, meleg és erős, mint a fejük felett a nap és ezért rejtélyes a számukra, mint valami „rossznak” a jele. Egyesek már elvesztették a türelmüket. A német mechanikus bejelentette, hogy ő okvetlenül bemegy, ha kell betör a lakásba, mert ki tudja, nem szerencsétlenség történt-e odabent. S, ha ki nem jön a magas, sovány, korán megöregedett özvegy, a bánáti asszony, ziláltan és elrémülve, talán sor került volna erre. De az asszony előtt, noha a fél utca gyűlölte, meghátráltak az emberek.
– Van itt valami gyerek? Kérem, ki engedi el a gyerekét? Ilijanak baja történt. El kellene menni Radoért és bátyjáért, Marko Đkovič gárdafőhadnagyért.
A gyerekek mind elrohantak. Szüleik nem tartották vissza őket. Annak ellenére, hogy az asszonyok valamennyien gyűlölték az özvegyet, mert azzal gyanúsították, hogy szerelmi viszonyt tart fenn lakójával, a Crna Gora-i orvostanhallgató Ilijaval, s emiatt még a gyerekeit sem táplálja rendesen. Ezért napirenden voltak a veszekedések, de a harmincéves asszony dacolt az egész környékkel és nem engedte meg, hogy diákja kiköltözzék a lakásból. Ilijanak úgy látszik nem volt könnyű elviselni sem a szomszédok gyűlölködését, sem az asszony makacsságát, vagy szerelmét. Csak jönni és menni látták, vagy léptei kopogását hallották a szomszédok. Csendesen, elgondolkozva, hóna alatt könyvekkel, anélkül, hogy fejét felemelte volna, naponta többször sietett el az utcán, este pedig az ablakon keresztül láthatták a szomszédok, amint könyve fölé hajolva ül, sokszor a késő éjszakai órákig a kicsiny petróleumlámpa mellett.
Amikor az özvegy visszahúzódott a házba, a szomszédasszonyok magukhoz tértek a meglepetéstől. Érthető, hogy meg [356] kellett őrülnie! Tanulni is, meg ezzel a némberrel együtt élni, nem mehetett ez sokáig!
Rada, a diák lakótársa és bátyja, a főhadnagy, hamarosan megérkeztek a „tiszti” kocsin. Sápadtak voltak, lihegve utat törtek a csődületben és berohantak a házba. Ilija egész idő alatt nem hagyta abba az éneklést. Sorra vette a hősi énekeket, dalolt Baja Pivljaninról, Marko Miljanovról, most pedig mély hangon és fáradhatatlanul belekezdett szülőföldje, a hegyvidék dalába: – Oj, Jovane, brđanine… Odabent mindent elkövettek, hogy félbeszakítsák, de csak vidáman mosolygott és folytatta énekét.
– Hű, a teremtésit ennek a crnagorainak – sopánkodott Vića, a papucsos – az ő fajtájának általában nincs hallása. Hogyan tanulta meg ez az összes dalokat, s még csak nem is hibázott. Istenünk, ne hagyj el!
– Ó, a sátán! – súgta maga elé az őrnagy idős anyja és keresztet vetett.
De ekkor már kihallatszott a fiatalemberek emelkedett hangja, amint könyörögtek, vagy fenyegetőztek, hogy a diák abbahagyja a dalolást. Amikor aztán Ilija megjelent az ajtóban Radoval és a tiszttel, a tömeg mozgolódni kezdett, ő pedig kihúzta magát, fejét hátravetette, tágra meredt szemmel belenézett a napba és új énekbe fogott: – Ustaj puce, rodilo se sunce… A tömeg egyszerre elcsendesedett, sokan elsápadtak.
Ilija énekelt és messze elnézve az emberek feje felett, derűsen és boldogan elindult az utcán. Csak mosolygott és legyintve tiltakozott, amikor kocsiba akarták ültetni; békésen és biztos léptekkel ment társai között. A bánáti asszony néhány pillanatig szánakozva nézett utána, aztán bement és magára zárta az ajtót.
Hogy Ilija tudta-e hová viszik, azt senki sem sejthette. Ő énekelve ment nyugodtan, látszólag higgadtan és semmivel sem árulta el, hogy valami baja van, azt sem, hogy nem tudja hová viszik: még elferdült kalapját is megigazította a fején. Társai viszont egész úton szégyenkeztek és nem mertek ránézni a járókelőkre. Ilija fáradhatatlanul énekelt. Nem harsogott, szépen, lágyan énekelt, csengő és dallamos hangon, amely visszhangzott a zajban, a kocsizörgés és a járókelők lármájában is. És ezért álltak meg az emberek megdöbbenve ott, ahol éppen fülükbe jutott ez a dal. Mert ez a szép, természetes és tiszta ének, ez a fiatalosan lelkes hang senkit sem érintett kellemesen. Az embereket első csendülése felriasztotta mindennapi nehéz gondolataikból, megrázkódtak tőle és még inkább elkomorultak. Oly derűs volt ez az ének, mint a júniusi nap, mint amilyen derűs volt ebben az órában valószínűleg a diák lelke is, az em[357]bereket azonban, akik munkájukból tértek haza, inkább bántotta és megrémítette a legsötétebb sejtésektől, mintsem felvidította önfeledt ihletével.
Ha valaki részeg lakodalmast vezet, aki rekedten és bizonytalan hangon folytatja az éjszakai dáridót, az emberek elnevetik magukat, egymásra kacsintanak, és valami vidám megjegyzéssel kísérik a gyűrött, utálatos korhely duhajkodását. Ez a tökéletes ének pedig megbotránkoztatta őket. Első felcsendülésére, éppen azért, mert oly tiszta volt és dallamos, az emberek elborult arccal keresték a szerencsétlent, aki énekel.
Vajon délben az ének, amikor énekel a nap is, valóban gyalázat, bűn, betegség és őrület? És vajon a fiatalemberek is meg kell őrülnie előbb, hogy egyszer életében, egy derűs nyári napon szívből énekelhessen? Az Aleksandrova-utca madarai bizonyára nem csodálkoztak a fiatal diák énekén, némelyik talán utána csicsergett, de ezt a bölcs és komoly emberek nem hallhatták, mint ahogyan nem akarták hallgatni Ilija énekét sem. Őket csak az őrültsége döbbentette meg.
Ford. Tumbász Lukács