Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Egy francia hírlap olvasóinak véleményét kérte ki arra nézve, hogy kit tartanak a legnagyobb francia újságírónak.

A többség Voltaire mellett nyilatkozott, de a Voltaire szavazatainak számát erősen megközelítette a Paul Louis Courier-re leadott szavazatok száma, és valóban, ha eltekintünk Voltaire történelmi súlyától, és csupán az újságírói felkészültséget vesszük figyelembe, azt kell tartanunk, hogy azoknak volt igazuk, kik Courier-re szavaztak.

Nemrég ünnepelték halálának százéves évfordulóját. 1925. április 10-én múlt száz éve annak, hogy orgyilkosság áldozata lett. Nem írt nagy művet, irodalmi hagyatéka újságírói cikkekből és röpiratokból állott, de ezek még ma is az aktualitás hatásával hatnak, megráznak, gyönyörködtetnek, frissek, elevenek, mint minden igazi, nagy írás. Courier egyike volt a francia nyelv legjelesebb ismerőinek, rajongója volt az ókor irodalmának és művészetének. Stílusa egyszerűségben, világosságban, szabatosságban és lendületben egyívású az ókor nagy íróival, Pascal »Provinciales«-jának minden időkre szóló stílusára emlékeztet. Jellemének alapvonása mélységes rajongás volt mindenért, ami emberi, és lázadás minden ellen, ami az embert lefokozza vagy lealázza. Hivatását kötelességnek és felelősségnek érezte, és sutba vetett mindent, vagyonát, szabadságát, életét, ha arról volt szó, hogy felszólaljon törvény[499]szegés, hivatalnoki önkény, elnyomás, a főúri kiváltságok és a parasztság jobbágyi sorsának helyreállítására törő restauráció erőszakossága, a visszatért nemesség és udvar mindenki megmételyezésére alkalmas romlottsága ellen. Veszedelmes helyzet két világnézet harcában az egyik világnézet támadást és védelmet kezdő bajnokának lenni. Mintha megérezte volna tragikus végét, midőn a Censeur című laphoz intézett egyik levelében azt kérdi, vajon nehezére esik-e egy miniszternek a megvesztegethetetlen polgárok, a le nem kenyerezhető egyének eltüntetése, azoké, kik csak kötelességüket ismerik, a maguk boldogulását csak mindenki boldogulásában látják, többre becsülik a becsületet mindennél, javadalmazásnál, fényes állásoknál, az életnél? „Paul Louis, les cagots te tueront!” (Paul Louis, megölnek a képmutatók), mondja »Livret« című másik kis művében. Volt benne valami a mártír fanatizmusából, a forradalmár magabízó, magafeledkezett lelkesültségéből.

Mi képezi az újságírói nagyságot? Bizonyos általános emberi jelességek mellett különleges újságírói jelességek. Életteljes és lehiggadt világnézet, az igazság ösztönös átérzése mellett eleven szem a valóságok meglátására, észrevevése a kicsinyben a nagynak, a konkrétben az általánosnak, nyilvános és bátor hirdetése az igazságnak tekintet nélkül a szereplők hatalmi és társadalmi állására, gondolatok és tények összefüggésének kristálytiszta, mindenki által érthető feltárása világos és szenvedélyes írásmód útján. Ezen mérték látszögéből is nagyon magasra kell helyezni írónkat.

Courier az 1773. évben született. Fiatalsága a forradalom láza és csalódásai, Napóleonnak az új Európa alkotásáért folytatott zavaros küzdelmei közepette telt el. Megvolt az a szerencsés vagy talán szerencsétlen adománya, hogy minden dologban meglátta a lényeget, a sokszor csillogó külső mögött a korhadt, bántó belsőt. A háborúba mint tüzér hadnagy vonult be az 1793. évben, és mint tüzér kapitány vált meg a katonaságtól. Nem lett belőle marsall, mint azzá lett annyi más, de az olasz hadjáratban meglátta az olasz nemzet pusztulását, mesterséges erkölcsi lerontását, kultúrája és szépségei kifosztását. Észrevette a dicsőség visszáját, a tábornokok veszekedéseit, csúf rablásait. A görög művészet kincsei, a latin irodalom emlékei után kutatott, a dőzsölések, fosztogatások és erkölcsi miazma közepette. Nem csoda, ha nem lett marsall. Az 1809. évben, a gloire tetőpontján visszavonult.

Napóleon bukása után hatalomra kerültek a forradalom előtti idők emberei, és hozzájuk csatlakozott a forradalom sa[500]lakja, és egyesülve, ádáz gyűlölettel támadtak mindenkit, aki a forradalom és Napóleon alatt Franciaországban élt, mohó kapzsisággal vettek igénybe minden állást, minden jövedelmet. Senki sem volt biztos szabadságában, a legártatlanabb gesztus és a legjelentéktelenebb szó is börtönbe juttathatta az embert. Elég volt, ha nem tetszett a csendőrnek, ha nem köszönt a préfet-nek, ha megdobta a pénzügyigazgatóné kutyáját, ha a polgármestert fölhívta adóssága kifizetésére. Ellenérték nélkül vagyonelkobzások voltak napirenden. Ezek ellen lépett fel Courier. Csábító ajánlatok, fenyegetések hatástalanoknak bizonyultak és ő megmaradt annak, aminek indult: Szent György lovagnak a gyengék és az igazság védelmében.

Mit mondjak műveiről, ezekről a ragyogó stílusú, szellemtől szikrázó, lendületes és jósággal teli apró remekekről, amelyekben adott jelentéktelen tényekben meglátja azok egyetemes jelentőségét, a részletben felleli az általánost, ami Goethe ismert mondása szerint a lángelme sajátja. Felfogásában a jelentéktelen eset nemcsak a maga korának, hanem minden kornak az esete, ítélete minden korra szól.

Elsőnek a Luynes falu érdekét védő híres kérvényét írta meg a francia képviselőházhoz, melyben lángoló szavakkal tárja fel, hogy miként tettek tönkre a helyi hatóságok anyagilag és erkölcsileg egy addig virágzó kis falucskát a bonapartizmus gyanúja miatt. Első hangos megnyilvánulása volt ez az új társadalomnak a régi kor hazajáró szelleme ellen, első figyelmeztető szó, hogy a halott ne bántsa az élőt, annak a mozgalomnak kezdete volt ez, mely a júliusi forradalomban végződött. A kérvény bevezető szavai: »Je suis Tourangeau, habite Luynes« ma is közmondásszerű szállóige Franciaországban. Eredmény: a miniszterelnök magához hivatja Couriert, megkörnyékezi, kívánságai után érdeklődik.

A hatóság lábbal tiporja a sajtónak alkotmány által biztosított szabadságát. Ürügy, hogy a sajtó bűncselekményekre izgat, valójában a hatóságokat kezdte bírálni. A Censeur című laphoz intézett levelében szárnyaló szavakkal és ölő gúnnyal tárja fel azok álszenteskedését, kik minden bűn forrását a sajtóban találják, és azt kérdi, hogy mi volt akkor, mielőtt sajtó létezett, talán Káin is a sajtó felbujtására gyilkolta meg Ábelt? »Micsoda aranykor volt az az idő – mondja – mikor az ember még beszélni sem tudott, milyen jó élete volt akkor a miniszternek. Milyen romlott a világ ma, mikor az ember már ír is, hát még a sajtó! És mindez hitvány polgári találmány, nemes ember ma is keveset beszél és még kevesebbet ír. »A sajtó igazi bűne – mondja Courier – a nagy nyilvánosság s a [501] törvény betartásának a követelése. Mindent megbocsátanának neki, de a nyilvánosságot és az önkény elítélését soha.«

Ugyanezen laphoz írt másik levelében a megfordított agrárreformot, mely kisbirtokokból akar teremteni nagybirtokokat, teszi kritika tárgyává. Történelmi mélységekből bizonyítja, hogy a fejlődés rendje az, hogy a vagyon a dologtalanokról a dolgozókra száll át. Ha menteni akarják a régi címeket és aranyozni a kopott címereket, ám tartsák meg a címeket, és aranyoztassák a címereket az udvarral, de hagyják meg a földeket a munkásnál, aki dolgozik, és ne adják annak, aki henyél. Maró szavakkal ítéli el azt a konzervativizmust, mely konzerválni akarja a letűnt múltat. Ezek szemében forradalmi cselekmény és rombolás az, ha hidat vagy gyárat építenek a kastély, a várfalak, a vadaskert helyébe. „Ezek a világ teremtését is megakadályozták volna – mondja –, írónk és azt kiáltották volna a teremtéssel elfoglalt Isten felé: »Ne, uram, konzerváljuk a káoszt«” Eredmény: a javaslat elejtése.

Talán legmélyebb s történelmi ismeretek bőségében s igazsága mélységes tudatának fenségében pompázó műve a »Simple discours«, mely mintaképe a bátor igazságmondásnak éppen a leghatalmasabbakkal szemben. Az udvar azt kívánta, hogy az akkor született trónörökös, a bordói gróf részére lojalitásból vásárolják meg nemzeti ajándékkép a sambord-i uradalmat. Azt kérdi Courier, mi szüksége van a trónörökösnek még egy uradalomra. Uradalmakat érdemek jutalmazására adnak, vajon miféle érdemei vannak a kis trónörökösnek? Erre az uradalomra nem a trónörökösnek, hanem a jövendő cselédeknek, a jószágigazgatóknak, a kormányzónak és egyéb leendő hivatalnoknak és szolgáknak van szükségük. Számukra jelent szórakozást, vadászatot és egyéb ünnepségeket, jövedelmet és vagyonteremtés lehetőségét. Ez számukra jelenti az eddigi kisbérlők és reménybeli tulajdonosok, ezer kis apró egzisztencia függő sorsba jutását, megsemmisítését, jelenti azt, mitől annyira féltette a népet, hogy lehozzák a nép közé az udvar romlottságát. Eredmény: kétévi meghurcoltatás után kéthavi fogház és megfosztás politikai jogaitól.

Melankolikus emlékekkel van tele idillikus és bájos második kérvénye a képviselőházhoz a falusiak érdekében, akiket eltiltottak a vasárnapi tánctól azon ürügy alatt, hogy a tánc megszentségteleníti a vasárnapot, az a tánc, melyet évszázadok óta lejtettek a templom előtt, melyben a középkorban részt vett püspök, a földesúr és családja. Isten csak annyit mondott: „Menjetek és tanítsatok!« de nem azt: »Menj csendőrrel, és taníts a szolgabíróval! »Csoda-e – kérdi Courier –, ha az ilyen [502] ártatlan örömök elnyomói, a jóságos, a szelíd szívű, a járma enyheségét hirdetőnek megtagadóival szemben értelmetlenül áll minden jó ember, és ha ellenük fordul a közérzés?

Ezek után mindenáron rá akarták bírni arra, hogy ne írjon többet, de eredménytelenül. Ezekre a kísérletekre válasz utolsó műve a Pamphlet des pamphlets, mely az újságírói hivatás apoteózisa, leszámolás az ellenségeivel és lenézőivel, ebben fekteti le hitvallását, ez a hattyúdala. Végtelen fölénnyel utasít vissza minden lenézést az újságíróval és az újságcikkekkel szemben. Nem a kötetek számától függ az író nagysága; akik hatni akarnak korukra, nem érnek rá többkötetes munkát írni. Pascalra és Szent Pálra, Ciceróra és Szent Baziliusra, Franklinra és Demosztenészre hivatkozik, kik szintén csak röpiratokkal, ha úgy tetszik: újságcikkekkel teremtették meg a maguk világát. Szókratész sorsával fenyegetik, mire azt válaszolja: »Nem, az én szerepem kicsi, nem vagyok erre a sorsra méltó. A világ nélkülem fog átalakulni, én csak a ló feje körül dongó légy szerepét játszom, de halad az nélkülem. És ha lassúnak látszik a haladás, ez azért van, mert perc az életünk. De milyen utat tett meg 600 év alatt! Ma teljes iramában senki sem fogja feltartóztatni.«

Ez a műve nyomta ellenségei kezébe a gyilkos fegyvert, pár hó múlva meggyilkolták.

A pompás és mulatságos »Piéce diplomatique« a francia király levele spanyol kollégájához, melyben lelkére köti a parlamentáris formák betartását, mert így sokkal biztosabban és kényelmesebben gyakorolható az abszolutizmus, a magyar parlamentben is szerepet játszott. A múlt század nyolcvanas éveiben, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt az utolsó kuruc, a jó öreg Csanádi valahogyan tudomást szerzett erről a levélről, melyet szerinte csak az osztrák császár írhatott. A félelmetes interpelláció során újból felhangzott annak a viharnak megkívánása, mely magyar király fejéről lefújja az osztrák császári koronát. A képviselőházban a levél hallatára a szörnyülködés moraja hangzott fel, melyet közderültséggé változtatott Tisza Kálmán azonnali válasza. A felkészült debatter és olvasott politikus rögtön rámutatott arra, hogy a levelet nem I. Ferenc József, hanem Courier írta.

Courier jutalma ugyanaz volt, ami az igazság minden bajnokáé. Több hónapi börtön, írásainak elkobzása, mindennapos idézés a rendőrség és csendőrség elé, vagyoni tönk, végül a »Pamphlet des pamphlets« után orvul rálőtt pisztoly. A tettet fényes nappal követték el, a tettest sohasem fedezték fel. [503]