Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Márkus Mihály: A Sombor-i múzeum tárgyi-néprajzi feladatai

Korunk legdivatosabb tudományága a néprajz. Magunk részéről a legnagyobb megelégedéssel vesszük tudomásul ezt a tényt; annál is inkább, mivel a magyar néprajztudomány a többi tudományokhoz viszonyítva hosszú időkön át a mostoha gyermek sorsát élte, mellőzött helyzetben volt. Az elsőbbségi helyet a szigorúan vett történeti tudományok foglalták el. Ezt láttuk például a Sombor-i múzeum létrejöttének körülményeinél is; a fenntartó testület már nevében is történeti szempontokra tette a hangsúlyt, a néprajzot csak, mint mellékes jelentőségű tudományt tartotta számon, művelését nem tekintette főfeladatának. A múltban komoly tudományos néprajzi gyűjtőmunka csak a fővárosi múzeumokban folyt, az is észrevétlenül. Ma azonban már megváltozott a helyzet. A néprajz, mint a „legnemzetibb tudomány” mindig szélesebb körben terjed és igazi virágokra szemünk láttára bontakozik ki Népszerűsítésében néprajzi érzékkel bíró fiatal írók, tudósok működnek közre, ez elsősorban a napisajtó, különböző folyóiratok és könyvek igénybevételével történik. Ennek eredményeképpen közönségünk érdeklődése is egyre jobban fokozódik a néprajzi tárgyú irodalom iránt. Ma nincs az országban már olyan iskola, önképzőkör, cserkészcsapat, vagy kisebb egyesület, mely ne foglalkoztatta volna tagjait néprajzi adatgyűjtéssel. Főcéljuk ezeknek a próbálkozásoknak elsősorban a hagyománymentés volna, ismerkedés a népi kultúrával, népi hagyományokkal, stb. E sokfelé lefolytatott gyűjtőmunka eredménye nagyon különböző értékűnek bizonyult, rendszerint attól függött, hogy a munkára vállalkozók milyen komolysággal és minő alázattal fogtak hozzá munkájukhoz. A pedagógiai cél elérése mellett azonban a legtöbb esetben céltalanság, tájékozatlanság, rendszertelenség jellemezte munkásságukat. Legfőképpen hiányzott a központi irányítás. E lehetetlen állapoton okulva kormányzatunkban megérlelődött az a gondolat, hogy a további kutatások eredményesebbé tételére az irányítás munkáját kutató-intézetekre bízza. (Így jött először létre a Táj és Népkutató-Központ, majd később -Intézet, ennek folytatásaképpen, az Erdélyi Tudományos Intézet, Gróf Teleki Pál Tudományos Intézet, Magyarságtudományi Intézet, stb.)
Az elszakított területek részleges visszatérésével a magyar tudományosság gondjai, feladatai és kötelességei tetemesen meggyarapodtak. A visszatért Délvidéken is nagyon sok a tennivaló, – [335] különösen néprajzi kutatások terén. A feladatokat és a problémákat már előttünk Banner János1 és Bálint Sándor2 megjelölték. Az ott elmondottakat nem akarván elismételni, az alábbiakban inkább csak azokat a gondolatokat vetjük fel, melyek a Délvidék legértékesebb múzeumának átrendezése folyamán felmerültek.
A vidéki múzeumnak köztudomás szerint más a feladata, mint az országos jellegű fővárosi múzeumoké. A vidéki múzeum elsősorban a saját földrajzi környezetének, körzetének muzeális értékeit foglalja magában. Elsősorban az ott lakó nép (etnikum) anyagi műveltségére mutat rá, s ezáltal hazánk tárgyi-kulturális összképének egyik mozaikdarabját képezi. Ez kell, hogy legyen a Sombor-i múzeumnak is a főfeladata. Ki kell domborítania azokat a jellegzetességeket, – ezúttal csak a néprajziakról szólunk, – amelyek a szomszédos vidékektől elválasztják, hogy különállási jogát ezáltal is igazolni tudja. Bátky Zsigmonddal szólva: ,,…egy-egy néprajzi múzeum, melyben az illető vidék régészeti, történeti és mindennemű művelődéstörténeti emlékei tárgyi néprajzi vagyonával együtt vannak kiállítva, egy, a nemzeti közösségben önálló kis kultúrvilágot reprezentál… és kiváló fontosságú nevelő eszköz a szülőföld szeretetére.” 3
A Sombor-i múzeum régészeti anyag tekintetében országos viszonylatban is a legelsők között van. Sajnos a néprajzi anyagról már nem mondhatjuk ezt el, sokkal szegényebb és meglehetősen kiegészítésre szorul. Egykori tulajdonosa és fenntartó testülete (Bácsbodrogvármegyei Történelmi Társulat) már az elindításkor, majd későbben is, inkább csak a vármegyei régészeti anyag egybegyűjtését, feltárását tartotta szem előtt, amint erre már a bevezető sorokban is utalunk. A néprajzi anyag gyarapodása nagyon rendszertelenül történt, legnagyobbrészt alkalmi ajándékozás útján növekedett. Tervszerű néprajzi anyaggyűjtésről tehát szó sem volt. Egyedüli kivételt talán a húsvéti hímes tojások képezhettek, ezeknek a száma elég tekintélyes, és ahogy megállapítható, az egész vármegye területe arányos képviseletben részesül, úgy földrajzi, mint etnikai tekintetben.
A meglévő anyag alapján fölmerül a kérdés, mit kell tehát gyűjtenünk, hogy a Sombor-i múzeumot legalább a legszükségesebb néprajzi tárgyakkal felszereljük, avégből, hogy hivatásának ténylegesen megfeleljen. – Röviden szólva, be kell gyűjtenünk mindazt, ami parasztkultúránk, népünk életének illusztrálására szükséges. Múzeumba kell vinni mindazt, amit népünk maga készít magának, akár szükségletére, akár gyönyörűségére, vagy amit az úgynevezett kismesterek csinálnak részére ugyanezen célból. Mindig a helyi jellegzetességek minél teljesebb kidomborítására kell törekednünk, az egyes helyi és szemmel láthatóan régi, ma ha[336]nyatlásnak indult népi foglalkozásmódok szerszámait, vagy a háziipar mindenféle termékeit lehető legnagyobb mennyiségben (különféle változataival egyetemben!) meg kell menteni és megőrizni. Azokat bármikor értékesíteni lehet, akár cseretárgyért, akár pénzért. Különös gondot kell fordítani az úgynevezett sorozatok gyűjtésére és egybeállítására. Gondoljunk a díszes bácskai sokac guzsalyokra, főkötőkre, hímzésekre és ékszerekre. Ezek díszítés és formabeli gazdagság tekintetében igen változatosak, sorozat-összeállításukra okvetlen szükség volt. Ezzel a munkával elsősorban az ornamentika ügyének teszünk nagybecsű szolgálatot, de másodsorban az illető tárgy fejlődéséhez és történetéhez szolgáltatunk igen értékes adatokat. Ha a helyi tárgyi néprajzi jellegzetességeket kellően kidomborítottuk, szemünk előtt áll a bácskai nép anyagi kultúrvagyona. Mondanunk sem kell, hogy e feladatnak megvalósítása nem könnyű, de viszont nem megoldhatatlan. A Délvidék vegyes etnikumú terület, különféle fajok, felekezetek váltogatják egymást. Ennek megfelelően a népi kultúra és a népi életforma is különböző. Mindazáltal a különbségek ellenére az évszázados együttélés számtalan közös vonást hozott létre a Délvidék népei között. A jó szemű etnográfus hamarosan észre is veszi ezeket a közös vonásokat. Ezek a tárgyi világban is szembetűnnek. A Délvidék múzeumának elsősorban ezeket kell felgyűjtenie, ami az egész Bácskát összeköti, csak azután terjedhet ki a figyelme a tárgyi világban olyan dolgokra, amik az etnikai különbségben lelik magyarázatukat.
Részletekbe menően is tárgyalhatnánk ezeket, azonban helyszűke miatt most eltekintünk ettől, és csak nagy vonásokban mutatunk rá a legszükségesebb dolgokra.
Kezdhetjük mindjárt a gazdálkodás tárgykörén. A Délvidék ma Magyarország legtermékenyebb termőterülete. Itt folyik a legintenzívebb magtermelés. A betelepített lakosság már úgy jött ide, hogy földművelő életet fog folytatni. A különböző területekről származó földműves-parasztok különböző hagyományok ismeretében fogtak hozzá a föld megműveléséhez; ez szerszámanyagukon, azok műszavain is meglátszik. Etnikumonként fel kellene gyűjteni az egyes falvak gazdálkodási rendszerét, legrégibb szerszámaikat pedig megmenteni az utókor számára. A gazdálkodás tárgyköréből a Sombor-i múzeumban csak egy értékes faekénk (az is taliga nélkül) és egy favillánk van. A földművelés szerszámanyagának ezernyi más eszköze még begyűjtetlenül kinn van. Nagyon szükséges volna a bácskai földművelés teljes szerszámanyagát begyűjteni a múlt századból. Ha valahol, akkor elsősorban a Bácskában kell ezt megcsinálni. A szántás-vetés szerszámai közül hiányzik a borona, (fa, vagy tövisborona), nincs egyetlen-egy kaszánk, csépünk, szórólapátunk se, stb. Nem ismerjük a Tisza és [337] Duna árterén valamikor annyira kiterjedt szénamunkálatok szerszámait sem. A vízi élettel kapcsolatos nádaló szerszámok is hiányzanak. Nincs egyetlenegy gereblyénk, kapánk, stb. Mindezek olyan hiányok, melyek igen sürgős pótlásra várnak. E szerszámokat főleg az teszi néprajzi szempontból igen becsesekké, hogy a múlt században még majdnem mindent házilag állítottak elő, tehát készítője maga a nép volt és ezáltal bepillantást nyerünk a délvidéki nép formaalkotó képességébe és ízlésébe. Általában azt mondhatjuk, hogy a gazdálkodásnál használt szerszámok gyűjteménye minden vidék néprajzi múzeumában, – így a, Somboriéban is – előkelő helyet kell, hogy elfoglaljon.
Ahol virágzó gazdálkodás folyik, ott állattenyésztésnek is kell lennie. Ez az állapot valóban így van a Délvidéken is. Sőt Jankó János közlése szerint4 a bácsmegyei és baranyai sokacok még a mai napig is inkább állattartással foglalkoznak, és nehezen hagyják abba pásztorkodó hajlamaikat, a földműveléshez csak kénytelen-kelletlen szoknak hozzá. Nagyon üdvös volna összehasonlítani ezeknek az állattartó-hagyományait az alföldi magyarság hagyományával. A fában szegény pásztorkodó népnek szerszámanyaga, pásztorkészsége szegényebb, mint a hegyvidékié. De éppen emiatt jobban ragaszkodik hagyományaihoz és szerszámaihoz. Legszemléletesebben látjuk ezt, pl. a délvidéki túrókészítés számtalan változatában. Sombor-i közlés szerint a híres Sombor-i túró készítésének titka van, amit a szállásokon lakó bunyevác és szerb asszonyok a világért sem árulnának el idegennek, de még a szomszédnak sem; a túrókészítés titka a családban marad, és nemzedékről-nemzedékre öröklődik. Jól tudjuk, hogy a magyar pásztorság különösen délszláv elemekkel gazdagodott a török idők alatt, akik bevitték a magyar pásztorkultúrába a maguk képességeit és sajátosságait. A múzeumnak elsősorban azokat a tárgyakat kellene gyűjteni, melyek a tejgazdálkodással kapcsolatosak és esetleg az állati termékek feldolgozására vonatkoznak (bőr és szűcsmunkák.) Különös figyelmet érdemelnének még a régi tüszők, tarisznyák, pásztorkészségek, bicskák, különféle terelő-szerszámok, mint pl. juhászkampók, botok, karikás ostorok, cifrázott kobakok, fokosok, tükrösök és tülkök, stb. Nagyon fontos volna a szerszámok terminológiáját begyűjteni, lelőhelyével egyetemben.
A halászat és vadászat tárgyköre szintén igen sokat mondó anyag. Ebben a tekintetben már valamelyes anyag van is Sombor-i múzeumban, azonban még nem teljes. Hiányzik a halásztanya egyik-másik felszerelése, pl. a halászbogrács, hasító kés, stb. Egyáltalában hiányzik a jeges halászat szerszámanyaga. Ezt az anyagot könnyen ki lehet egészíteni. A meglévő halászati szerszámok mind igen jó állapotban vannak, úgyhogy külön teremben volna érdemes azokat kiállítani. Sajnos ez a jelen körülmények között [338] szinte lehetetlen. A vadászatból mindössze csak egynéhány szarvasagancs lőportartónk van. Szükség volna különféle hurkok, csapdák után is nyomozni és azokat megszerezni a múzeum számára.
Az eljövendő Sombor-i múzeum egyik legfontosabb feladata lesz, hogy teljes szobabelsőt állítson ki, külön-külön a magyarok, sokácok, bunyevácok, németek, szerbek és tótok számára. A jelen pillanatban csak két parasztszekrényünk van: egy festett ruhaszekrény a múlt század végéről, valószínűleg magyar, és egy tulipános láda. Érdemes volna utána nyomozni, hogy a beköltöző nemzetiségek milyen bútorféleséget hoztak magukkal. (Régi végrendeletekből és limitációkból szépen kinyomozható volna.) Teljesen ismeretlen előttünk a jelenlegi múzeumi anyag alapján a bácskai parasztkonyha felszerelése. Egy-két tűzikutya és pecsenyeforgató villa nem segít a dolgon. Hiányzanak a paraszti konyhában megszokott cserépedények. Nem tudjuk, hogy Bácskába mely fazekas központok szállítottak cserepet? Minden valószínűség szerint Mohács látta el, de ezt semmiféle múzeumi anyag nem támogatja. Minden bizonnyal a parasztházak padlásain még ma is igen sok múltszázadbeli cserépedény volna megmenthető a Sombor-i múzeum számára. Mondják, hogy valamikor Somborban is voltak parasztfazekasok, akik Bécsből és Rimaszombatból hozatták az agyagot maguknak. Bécsből hajón kapták. Fel sem tudjuk fogni, hogy ezek az adatok, amelyek egész jelentéktelennek látszanak, mennyire fontosak lehetnek néprajzi szempontból.
A fonás-szövésre azt mondhatjuk, hogy aránylag elég teljes, noha el tudnánk még teljesebb gyűjteményt is képzelni. Különösen a cokac gyapjú-guzsalyok sorozata nagyon szép és értékes. Széles faragott fejrészük van, mely különben délszláv jellegzetesség, szükség volna azonban magyar talpas guzsalyokat is begyűjteni. A meglévő bunyevác szövőszék mellé egy szebb szőnyegszövő esztevátát is be kellene szerezni.
A fonás-szövéssel kapcsolatos a viselet kérdése is. Az Alföldnek majdnem polgárivá vedlett parasztviselete már csak Bácsbodrogban virágzik a maga pompájában és rikító színeiben. A Sombor-i múzeumnak van egy Sombor-i bunyevác viseletet mutató babája teljesen felöltöztetve, (fej nélkül) ehhez nagyon is szükséges volna egy doroszlói párt is kiállítani. Persze nagyon üdvös volna, ha minden etnikum megkapná a maga képvistletét. Külön feladat volna a délvidéki parasztékszerek felgyűjtése, különösen a szerbeknél, akik nagyon szeretik a pénzékszereket. A kézimunkák is nagyon tanulságosak, mert míg a magyarok és tótok kézimunkáiban nagyobbrészt nyugati elem az uralkodó, eddig a sokácok és szerbek kézimunkáiban nagyon sok a keleti stílusvilág. (Katrincák, fejkötők.) [339]
A kismesterség holmijai közül a kovácsmesterség munkáit találjuk a legnagyobb számban összegyűjtve. Mesterségeknél azért volna szükség tüzetesebb vizsgálatra, mert a céhvilág rendszerét mi is nyugat felől kaptuk és mi közvetítettük délkeletre, így nagyon sok magyar hatás nyomozható ki kelet felé. Az egymás mellett élő népek kölcsönhatásának vizsgálatát már Bálint Sándor is emlegeti fennebb idézett cikkében. Nagyon sok a tennivalónk még a magyarság és a középeurópai parasztkultúrák kapcsolatának kutatása terén.
Ha versenyképesek akarunk maradni a körülöttünk lakó szomszédnépekkel szemben, meg kell ismernünk őket, s a rájuk vonatkozó néprajzi anyagot éppen úgy meg kell mentenünk, mintha a sajátunk lenne. Nagyon jól tudjuk, hogy nemzetiségeink sokszor az általunk levetett viseletdarabokat hordják tovább. Ezzel a magyar hagyományok őrzésében ők is részt vesznek és néha már csak így tudjuk rekonstruálni régi hagyományvilágunkat. A Sombor-i múzeum feladatának tehát a magyar tárgyi-hagyományok megőrzésén kívül a nemzetiségiekét is úgy kell őriznie, mintha a magyart őrizné. Csak így végzünk igazi tudományos munkát és ezzel örök emberi értékeket mentünk meg az utókor számára.