Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Aškerc, Anton: Érdekes eset

Aškerc Anton 1856-ban Globoko-ban született, meghalt 1912-ben Ljubljanában, ahol városi levéltárnok volt. Ő a szlovén nép legnagyobb epikusa. Különösen balladái, románcai és parabolái híresek, bár nem érik el sem az igazi népballadák, sem Arany balladáinak színvonalát. Túlteng bennük hol a szónoki hang, hol az epikus elem, hol a tendencia és modorosság. Egész költészetének van valami erőteljes, de kesernyés jellege. Későbbi költeményeiben inkább tüzes szabadgondolkodó, semmint költő. Világnézeti okokból sokszor túllép a tiszta költészet határain.
Iszpahánnál történt ez velem,
kora reggel, poros útfélen.
Fejem fölött víg pacsirta szállt,
gombolyítva hajnali dalát.
A dombélen szikrázott a nap,
nagykarimás glóriás kalap.
Elmerengve bandukoltam én…
– De ki jajgat, ki nyög ott, szegény?
Lehet, hogy egy zsivány fosztogat
jámbor, vásáros utasokat.
Rohanok a rémült hang felé,
s képtelen kép tűnt szemem elé.
Árok mélyén fetreng, hadonász
egy nyomorult, s ordít, mint a frász.
„Órák hosszat fetrengek ígyen.
Szánj meg, szánj meg, derék idegen!
Allahot és mind a szenteket
hívtam már, de rám sem hederítettek.
Süket fülre talált a jajom,
nem segített senki bajomon.
Rimánkodtam a szomszédaimnak,
véreimnek, hitsorsosaimnak: [331]
húzzatok ki az árokfenékből,
állítsatok talpra emberségből!
Jaj, de senki sem könyörült rajtam;
cserben hagyott mindenki a bajban…”
– Szánlak, Testvér! – ekképp válaszoltam –
ügyefogyott nyomorúságodban.
Ámde, monddsza!, magadtól felkelni
próbáltál-e már kikecmeregni?”
„Mit?… Magamtól?… Gondolod, hogy menne?…
Biz eddig még nem jutott eszembe!…”
Összeszedte erejét, és – lám ni! –
sikerült is neki talpra állni…
Pável Ágoston fordítása [332]