Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. július-augusztus) 7-8. szám

Kisbéry János: Életem főműve a halastó

Negyven éves elmúltam. Az írás a kenyerem, az élethivatásom, anélkül, hogy abban gyökeret vernem és megkapaszkodnom mind a mai napig sikerült volna. A jelek szerint erre a jövőben egyre kevésbé van kilátásom. A helyzet az, hogy ez már régóta nem is célom, ami kilátásaimat még inkább csökkenti, mert amiről az ember maga lemond, az aligha esik égi ajándékképpen az ölébe. Az írást tisztára úgy űzöm, mint a sors elháríthatatlan kényszerét, minden belső szükség és ösztönzés nélkül. Nem értek máshoz s a rendelkezésemre álló lehetőségek között még mindig az írói foglalkozás az, amelyben – viszonylag – leginkább megállom a helyemet.
A csömör elnyomja bennem a lelkesedést, a dolog nem izgat. Negyven éves elmúltam, de még semmi maradandót nem alkottam. Mindig csak akkor írtam már, ha a nyomorúság a körmömre égett: ha elfogyott az utolsó cigarettám is és nem volt egy betevő falat kenyerem. Ilyenkor, rövid időre, rendszerint megmozdult bennem valami; a becsvágy fattyúhajtása. Helyzetem végső tarthatatlansága és a közvetlen fizikai pusztulás veszélye időről-időre felrázta bennem a szunnyadó életösztönt és arra serkentett, hogy foggal és körömmel küzdjek ellene. De ez csak addig tartott, amíg a közvetlen élethalál veszedelem el nem múlt felőlem. Megírtam egy-két cikket, kaptam értük tíz-húsz pengőt, megnyiratkoztam, tűzkövet, benzint vettem az öngyújtómba, elláttam magamat füstölnivalóval, és mint aki most már elvetette magától az élet minden gondját-baját, fütyültem a világra.
Pedig még csak semmiféle néven nevezhető bohémhajlandóság sincs bennem. Az elképzelhető legszolidabb nyárspolgári életet élem. Családom, gyermekem van, nem iszom, nem kártyázom, nem futkosom szoknyák után, ha nem feltétlenül szükséges, napokig ki sem mozdulok a házból. Könnyelmű sem vagyok. Tízszer is meggondolom, és húszszor is tovább fenem a pohár szélén a régi önborotvapengét, mielőtt újat vennék a helyébe. Nincsenek számottevő adósságaim sem. Túlságosan igénytelen sem vagyok. Külső megjelenésemre nagy gondot fordítok, szeretnék szépen és jól élni.
Nem hallgathatom el, hogy ez az életmód a legtávolabbról sem elégít ki. A szegényes kunyhóban fényes palotáról, a sovány kecsketejből és száraz kenyérből álló vacsorám mellett fejedelmi lakomákról álmodozom. Ennyiben az élet mégis izgat és sarkal. De ha választanom kellett, a legsötétebb és legkétségbeejtőbb nyomor is [317] még mindig előnyösebb választásnak rémlett, mint vállalása azoknak a feltételeknek, amelyek árán a sorsomon változtatnom módomban lett volna.
*
Ebben az esetben ugyanis írnom kellett volna.
*
Tizenöt éves koromban kezdtem írni. Ennek hangsúlyozása több okból fontos. Tizenkét éves voltam, amikor apám ötévi betegeskedés után tüdővészben meghalt. Ekkorra már nagyon elszegényedtünk és a házunkat is el kellett adnunk. Eredetileg nyolcan voltunk testvérek, valamennyi között én a legidősebb, de ezek közül időközben négyen meghaltak. A legkisebbik testvérem, apám halála napján mindössze pár hetes volt és a többiek is csúszómászó apróságok. Anyám még apám betegeskedésének ideje alatt harisnyakötéssel, azonkívül rövidárúk piaci és vásári árusításával kezdett foglalkozni. Ebből éltünk közel két évtizeden keresztül. Mondanom sem kell talán, hogy nekem ehhez a mesterséghez semmi kedvem sem volt. Nem találtam eléggé előkelőnek. Már egészen fiatal koromban is esetről-esetre szörnyű megaláztatásnak éreztem, hogy ki kellett állnom a piacra s ott segíteni az édesanyámnak harisnyát, zsebkendőt, trikot-árut és hasonlókat árulni. A legkeservesebb megpróbáltatást azonban az a feladat jelentette a számomra, hogy az árut egy nagy ládában egy kétkerekű targoncán – a „laptikán” – ki kellett tolnom a piactérre. Utam hazulról a templomközön át a piactérig valóságos vesszőfutás volt a laptikával és a rajta pokoli zajjal, dörömbölő ládával. A teher súlyos volt, a laptika minden kiálló kőben, folyókában megakadt s a testi kínlódás állapotomat még szánalmasabbá tette. Meg voltam győződve arról, hogy emberileg és társadalmilag lejárom magamat ezzel a tevékenységgel. Szorongva indultam útnak és a kiállott izgalmaktól rendszerint halálos betegen, sápadtan és verejtékezve érkeztem meg a piactérre. Ha útközben egy-egy jobb iparos vagy kereskedő leányával találkoztam, a föld alá szerettem volna süllyedni restelkedésemben és utána még hosszú ideig levert és összetört voltam. Gyakran az utcán sírva fakadtam emésztő dühömben és kétségbeesésemben. Állandóan öngyilkossági gondolatokkal foglalkoztam. Anyámat, aki, szegény, négy neveletlen gyermeke gondjaival a nyakában egész maradék életösztönével erre a keresetre vetette magát, s aki egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy mi kifogásom lehet nekem ez ellen, miért tiltakozom és lázadozom egyre, halálosan és engesztelhetetlenül gyűlöltem. Legszívesebben talán megöltem volna.
Túlérzékeny, minden ingerre hevesen reagáló, hiú és becsvágyó természet voltam s az ellentét, mely a hajlamaim és a sor[318]som között mutatkozott, túlságosan megviselt. Lassan elveszítettem minden önbecsülésemet. Kiközösítettnek, társadalomkívüli lénynek, megvetett páriának éreztem magamat. Elkárhoztam, az életemnek nem volt célja, értelme. E tudat közvetlen visszahatásaként csavarogni kezdtem, s ahogyan ma látom, gyakran csak egy hajszál választott el attól, hogy végképp és menthetetlenül elzülljek, megrögzött bűnözővé ne váljak. Az embereket kerültem. A tudat, hogy nem vagyok egyenrangú tagja az emberi társadalomnak, zavarttá és félszeggé tett. Ezt a zavartságot és félszegséget mind a mai napig sem sikerült elnyűnöm, kivetnem magamból. Rossz a lelkiismeretem. Önérzetemet és önbizalmamat az emberek közvetlen közelében merőben szélhámosságnak és istenkísértő vakmerőségnek érzem, a beidegződés révén, hogy nem vagyok senki és semmi. A legtöbb ember öt perc alatt rendszerint ki is ábrándul belőlem, s ha megszólalok, egyszerűen a szavamba vágnak, félretolnak, megvonják tőlem a szót, azon címen, hogy ők valami érdekesebbet és eredetibbet tudnak. Nincs rólam illúziójuk. Csak elnézem sokszor, hogy hígvelejű fajankók szemponttalan fecsegését milyen áhítattal és odaadással hallgatja egy egész kör, csak azért, mert olyan magától értetődő igényességgel lép fel és hangsúlyoz, fontoskodik, hogy mindenki önkénytelenül médiumává válik, míg az én szerény, tétovázó és felelősségtudattól agyonhendikepelt fellépésemre a kutya se hederít. Ez a nyomorúság késztetett már egészen fiatal koromban arra, hogy a társadalommal csak közvetett úton érintkezzem, elhallgassam és elleplezzem kilétemet, álruhát öltsek. Teljesen visszavonultam tehát a világtól és írni kezdtem.
Egy jóakaróm egy alkalommal azt kérdezte tőlem, hogyan jutottam arra a gondolatra, hogy írjak. Azt feleltem, hogy úgy, ahogyan a kiskutya egy napon minden láthatóbb előzmény és külső ösztönzés nélkül elkezd ugatni. Ez a szellemeskedésem természetesen a legtávolabbról sem fedte a való tényállást. Az írás akkor is, azóta is tisztára csak kényszermegoldást jelentett a számomra. Írtam, mert nem találtam más megoldást arra, hogy éljek. De hát élet az, hogy az ember ír?
* * *
Valamit elmulasztottam szóvá tenni, ami talán az elmondottakat érthetőbbé tenné. Valószínűnek tartom, hogy csak azért jutottam idáig, mert akkor, amikor még nem lett volna késő, erőfeszítéseimet nem kísérte megfelelő eredmény. Arra gondolok, hogy húsz éves koromban – ismeretlenül – levelezni kezdtem egy leánnyal, akinek az lett volna a szerepe, hogy megváltson a kárhozatból. Az ő elismerése, szerelme és megbecsülése lett volna hivatva arra, hogy önérzetemet és önbecsülésemet visszaadja. Az [319] a varangyos békává varázsolt királyfi voltam, aki ettől a tündértől várta, hogy királyfivá visszavarázsolja, s nyomban beleszeressen, trónra ültesse. Ha nem tévedek, az én szerepem is valami ehhez hasonló lehetett. Két elkárhozott lélek sóvárgott itt a megváltásért és igyekezett egymásban a lelket tartani.
Mialatt ez a levelezés tartott, szörnyű és kétségbeesett erőfeszítéseket tettem, hogy mint író, feltaláló vagy hasonló istencsodája érvényesüljek, egy csapásra gazdag, hírneves ember legyek, eláshassam a múltamat, s mint új ember léphessek fel álmaim királynője előtt, álomkirályfiúi szerepemhez méltóan. Ez az álom lett volna az életem „nagy célja” és erőfeszítéseim rugója. Sajnos, nem lett belőle semmi és így nem is volt bátorságom soha álmaim királynője előtt szemtől-szembe megjelenni.
* * *
Nem vállalkoztam arra, hogy az egész életem történetét elmeséljem, jóllehet, a feladat csábító volna, és egy napon talán sor kerül erre is. Csak röviden utalok arra, ami mondanivalóm szempontjából elengedhetetlenül fontos. Attól a pillanattól fogva, hogy életem nagy céljáról le kellett mondanom, testileg-lelkileg megrokkantam magam is és ebből az állapotból soha többé felépülni nem tudtam. Erőim legjavát feléltem, s amit még ezután csináltam, már csak gépies utánérzése volt régi önmagámnak. Igazi nagy erőfeszítésre és bensőséges megigazulásra soha többé képes nem voltam. Nem látom többé célját, értelmét annak, hogy író legyek. Nincs kiért, miért, ez a meztelen igazság. Amit e téren mégis produkálok, azt sohasem a becsvágytól ösztönözve csinálom, hanem tisztára gépiesen, kelletlenül és fanyalogva, mint aki fát vág. Ma ismét visszavonultan élek, de már nem a feltámadásban reménykedve, hanem lemondva minden feltámadásról és élve eltemetkezve. Még írok, de már csak azért, mert ez a tevékenység időközben mesterségemmé vált és nem értek máshoz. De nem hallgathatom el, hogy megfelelő belső ösztönzés hiányában a feladatom majdnem a lehetetlenséggel határos, mert írni végtére mégsem egészen ugyanaz, mint padlót súrolni vagy kávét darálni. Azt az állapotot, mely írás közben esetről-esetre erőt vesz rajtam, nem hasonlíthatom máshoz, mint az étvágytalan beteg undorodásához minden étel iránt. Bizonyára a legtöbb embernek van valami emléke arról, hogy ilyen állapotban milyen nehezen csúszik le a falat, mekkora erőfeszítésünkbe és önmegtagadásunkba kerül, hogy egy-egy újabb falatot mégis magunkba gyűrjünk. Ilyen étvágytalan lelkiállapotban kell nekem alkotnom. Igényem, írói lelkiismeretességem ma is a régi, de a becsvágy és nagyot akarás szüksége nélkül. Ennélfogva az írás minden esetben kimondhatatlan létundort, csömört, meghasonlást és kétségbeesést vált ki be[320]lőlem. Ha írnom kell – rendszerint az utolsó pillanatig halogatom – már előre gyötrődöm, kínlódom, halálosan unom az ügyet, és végül is úgy ülök le az íróasztalhoz, mint a fogorvos székébe, biztatva magamat, hogy nem tart sokáig és nem fog nagyon fájni. Annyira gépiesen és lélektelenül dolgozom, hogy annak, ami szerencsés körülmények között kitelhetnék tőlem, legalább jó kilencven százaléka elsikkad, mert a megfelelő belső feszültség, figyelem, láz, elmélyedés, odaadás és célratörő akarat hiányában képtelen vagyok mondanivalómat egyáltalán csak felidézni is. A többek között rendszerint el is álmosodom írás közben, minden sejtem tiltakozik e merőben erőszakolt, tehát belső szükséggel nem indokolható tevékenység ellen. Ennek következménye, hogy pár oldal megírása után rendszerint halálosan kimerülök, és képtelen vagyok folytatni, egyáltalán rágondolni arra, amiről írnom kell. Ezer és ezer ilyen megkezdett és félredobott írásom van, amelyet soha többé nem vettem elő. Ha nem sikerül valamit egy lélegzetre megcsinálnom, amikor az átélés közvetlen hatása alatt annyira-amennyire mégis elememben vagyok, később már sehogyan sem sikerül, mert egyszerűen nem futja a lelkesedésemből arra, hogy egy élményt kétszer felmelegítsek. Mint azt például sok töltött káposzta természetű írótársam teszi.
* * *
De nem lenne teljes és őszinte ez a beszámolóm, ha meghasonlásomat kizárólag azokra az okokra akarnám visszavezetni, amelyek írói pályafutásom során értek. Kétségtelen ugyan, hogy minden későbbi csalódásom végső oka ez. Az írás célja eredetileg nyilván az lett volna, hogy kiemeljen abból a környezetből, amelyhez való tartozásomat szerencsétlenségnek és kárhozatnak éreztem. Ehhez a kapaszkodót a nőben reméltem megtalálni, aki egyben összekötőkapocs is azzal a világgal, amelybe igyekeztem. Ebben az esetben lett volna miért tartanom a pozíciómat s a szerep, mely sorsommá lett, előbb-utóbb elkerülhetetlenül húsommá és véremmé, erőfeszítéseim tulajdonképpeni mozgatójává vált volna. Hogy azonban ez nem következett be s megalkudva az igényeimmel, el kellett fogadnom azt a kényszermegoldást, amelyet az élet nyújtott, kiesett az életemből az, amiért tulajdonképpen író lettem. Mit kezdjen az írói dicsőséggel az, aki nem tud élni vele? És még csak visszaélni sem?
De nem hallgathatom el, hogy a helyzetem kétségbeejtően súlyos lenne abban az esetben is, ha ezek az okok nem forognának fenn. A minap olvastam, hogy Magyarországon az elmúlt nyolc év alatt 25.596 darab könyv jelent meg. Oly mennyiség ez, mely már-már az irodalom teljes csődjével egyértelmű. Fel kell vetnem a kérdést, hogy kinek ír tulajdonképpen ez a sok író? Csak nem [321] a közönségnek? Nem kell-e szükségképpen elvesznie és megsemmisülnie minden írói megnyilatkozásnak az írásoknak abban a szörnyű áradásában, mely az irodalom berkeit ellepte? Mennyiben van az írónak ma esélye arra, hogy írásaival feltűnjék?
* * *
A legnyomasztóbb sors bizonyára nem az, hogy az életben küzdeni és dolgozni kell, hanem az örök létbizonytalanság, mely sokaknak osztályrészül jutott. Ezek közé tartoznak az írók is, akik ma már nem egyebek szellemi napszámosoknál és alkalmi munkásoknál. Tegyük fel, hogy valaki ír egy könyvet. Ha jól meg akarja írni, dolgozik rajta, mondjuk, egy évig. És kimerül ebben annyira, hogy utána még legalább félévig pihennie kell. Abban a legjobb esetben, ha sikerül könyvére kiadót találnia, megkeres ezzel a munkájával annyit, amennyiből pár hónapig szűkösen megélhet. Munkája ellenértéke tehát nem áll arányban azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket rááldozott. Ebből magától értetődően következik a feltétel, hogy az író, ha nemcsak írni, de élni is akar, kénytelen megalkudni az igényeivel s úgy állni a versenyt, ahogyan az az adott körülmények között még lehetséges: kénytelen a többtermelésre átszerelni, helyesebben a tömegtermelésre, kéthárom hetenkint kiadni egy könyvet, elsősorban olyat, amelynek „piaca” van, természetesen a minőség rovására. Míg egy napon, mint szellemi proletár rokkanik meg és áll ott üres kézzel, elhasználva és kifacsarva, a családfenntartás szörnyű gondjaival, a legkétségbeejtőbb örvény szélén.
* * *
Nyilván a fent vázolt körülmények okozzák, hogy bármely tevékenységhez, legyen az akár a legnehezebb és legpiszkosabb fizikai munka, inkább van kedvem, mint az íráshoz. És nyilván ez az oka annak is, hogy hosszú idők óta úgyszólván egyetlen pillanatra sem élek a jelenben, amellyel meghasonlottam, hanem beleásom magamat az álmodozásba, amelynek tárgya nem kisebb dolog, mint egy másik élethivatás. Ez a rögeszmém az idők folyamán annyira kisajátította egész valómat, hogy a jelen úgyszólván teljesen értelmetlenné vált körülöttem. Minden lelkesedésemmel és szerelmes odaadásommal ebben az álomvilágban élek, mintegy túlvilági transzban és a valóságra csak pillanatokra ocsúdok fel, rendszerint olyankor, amikor már harmadszor szólnak rám, vagy alaposan megráznak. Ilyenkor válaszolok a hozzám intézett kérdésekre, elintézem „földi ügyeimet”, esetleg hosszabb-rövidebb időre ki is lépek abból a varázskörből, mely fogva tart, olykor egy-két cikket is megírok, de utána újra lehunyom a szememet és folytatom ott, ahol abbahagytam. Miről álmodozom? Életem főművéről, a halastóról.
* * * [322]
Vannak emberek, akiknek a halászás és vadászás az éltető szenvedélyük. Én magam is ezek közé tartozom. E hajlandóságom nyilvánvalóan atavizmus, az emberiség egyik legősibb szenvedélyének csökevénye bennem. Az alkotó munka, a földművelés, az állattenyésztés és minden teremtő tevékenység már ez ősi szenvedély megnemesedett átlényegülése, civilizációs szenvedély. A horgászó szenvedélyemmel azonban úgy jártam, hogy azt a civilizációs ösztön egyre inkább elnyomta bennem, hogy helyét az alkotó szenvedély foglalja el. Ennek tulajdonítom, hogy ma már nem annyira halat fogni, mint inkább halat tenyészteni szeretnék. Az emberi ösztön megnyilvánulások évezredes átlényegülési folyamata bennem egy emberöltő alatt újra lejátszódott. Így vált a halastó eszméje éltető rögeszmémmé és életem nagy céljává.
* * *
Új élethivatásomhoz a közvetlen környezetemben kaptam ösztönzést, hogy úgy mondjam: „a szomszédasszonyba szerettem bele.” Az életben ez a leggyakoribb eset s a legvonzóbb tulajdonságokat rendszerint a szomszédasszonyban fedezzük fel. A horgászás eddig is amolyan balkézi élethivatásom volt, amellyel az igazit, a „törvényest” megcsaltam. Nem kellett tehát sok ahhoz, hogy a viszony következményeit levonjam, s azt állandósítani akarjam.
Magára a tóra is horgászás közben bukkantam rá. Eredetileg a Duna egyik mellékágát képezte, amelyet azonban töltéssel elszigeteltek. Alakja szabályosan négyszögű, területe hozzávetőleges becslés szerint körülbelül 5-6 katasztrális hold. Sohasem szárad ki, mert közvetlenül a Duna mellett terül el, és tulajdonképpen a Duna árterületét képezi. Magas vízállás esetén kilép a medréből, amiből természetszerűleg következik, hogy a benne tenyésztett halak útja is szabaddá válik, s azok megszökhetnének. Medre az évtizedek óta tartó ár-apály hullámzás következtében körülbelül egy méter mélységig el van iszaposodva, és majdnem egészen a közepéig sűrűn belepte a hínár. Az eliszaposodás tényéről közvetlenül úgy szereztem tudomást, hogy egy alkalommal beálltam a vízbe – kishalat akartam fogni – és pillanatok alatt combig süllyedtem a lágy, bugyborékoló iszapba.
* * *
Ez a tó jelen állapotában természetesen értéktelen. Ahhoz, hogy halastó céljára alkalmas legyen, a medrét mindenekelőtt ki kellene kotratni, azután töltéssel körülvenni s a vízellátását biztosítani. Ebben az esetben azonban oly értékké válna, amilyet hasonló nagyságú területen semmiféle belterjes gazdálkodással sem érhetnénk el. A haltenyésztés ugyanis lényegében nem egyéb, mint az állattenyésztés egy neme, azzal a különbséggel mégis, hogy ez [323] a művelet nem igényel akkora apparátust és annyi munkaerőt, mint ha példának okáért ugyanakkora tömegben és értékben sertést akarnánk tenyészteni. A különbség a halászás és a haltenyésztés között körülbelül ugyanaz, mint a vadászás és a tervszerű állattenyésztés között. A vadon tenyésző halnak viszonylag óriási területre, „élettérre” van szüksége ahhoz, hogy a szaporodáshoz és növekedéshez szükséges feltételeket megtalálja. A halastóban a halállomány bizonyos határokig korlátlan mennyiségben szaporítható, mert a táplálékot kívülről kapja s a vízre csak, mint lételemére van szüksége. Ahhoz, hogy valaki évente akár három-négyszáz métermázsa halat tenyésszen, mindössze egy dolog szükséges: halastó.
* * *
Írni meglehetősen céltalan és kilátástalan vállalkozás. Írj mégoly jól és megannyit, még mindig csak ott tartasz, hogy tegnap jóllaktál, de ha ma újra enni akarsz, újra írnod kell. Még mindig csak ott tartasz, és soha többre nem viheted, hogy sorsod bizonytalan, egzisztenciád gyökerei egyik napról a másikra elsorvadhatnak, s te újra ott állsz, ahol valamikor elkezdted, holott nem vagy már fiatalember. Sorsod az emberek jóindulatától és ezer más esetlegességtől függ. Nem vagy fundamentális egzisztencia, hanem a levegőben lógsz, és máról holnapra tengeted életedet. Írni tehát egzisztenciális szempontból egyenesen őrültség, mert semmi reményed sem lehet arra, hogy életed sorskérdéseit általa megoldhatod.
Más egy halastó: birtok, termő terület, élettér. A feladatod csak annyi, hogy munkádat tőled telhetőleg jól ellássad, s az árut értékesítsed. Életed nem esetlegességek függvénye többé s esténkint a jól végzett munka tudatában hajthatod álomra fáradt fejedet.
Amikor a halastó eszméjével foglalkozni kezdtem, kezdetben visszariasztottak azok a nehézségek, amelyekkel szemben találtam magamat. A feladat, hogy azt az eliszaposodott, hínárral benőtt vízterületet, amelyet erre a célra kiszemeltem, halastó céljára alkalmassá tegyem, emberfelettinek és többé-kevésbé kivihetetlennek látszott. Tekintve a fenék rendkívül eliszaposodott állapotát, a kotrógép alkalmazása óriási összegeket emésztett volna fel. De még ha erre elhatároztam volna is magamat, lehetetlen a kotrógépet a tóba eljuttatni, mert a Dunával mindössze egy alig két-három méter széles és pár száz méter hosszú árok köti össze, amelyen a kotrógép a legnagyobb vízállás esetén sem fér keresztül. De végül éppen ezek a nehézségek sugalltak egy olyan egyszerű és olcsó megoldást, amellyel minden jel és feltevés szerint úttörő vagyok e téren. Ez a megoldás a következő: [324]
Magas vízállás esetén a tó vízlevezető árkát elzárnám, azután megvárnám, míg a víz a tó körül teljesen leapad. Ekkor a tó szintmagassága az árok medréhez viszonyítva körülbelül két méterrel magasabb lenne. A következő feladat most már csak az lenne, hogy egy nagyobb csónakra szerelt és két-három lóerős motorral üzemben tartott henger alakú fenékkotróval az iszapot a tó egész területén alaposan felkavarjam, azaz, az évtizedek folyamán leülepedett és egyébként is híg iszapot cseppfolyósítsam, ami által a tó vize egyetlen híg pocsétává változnék. Amikor ez megtörtént, az elzáró nyílást szabaddá tenném és ezen keresztül a pocsétát a tóból levezetném. A kotrás munkáját tehát végső következésben a víz végezné el. Tekintve a kétméteres szintkülönbséget, a víz a keskeny nyíláson oly nagy erővel tódulna ki, hogy az iszap csak a nyílástól nagyobb távolságra rakódhatna le, ott, ahol az árok átmenetileg ismét egy csekélyebb tóban folytatódik, s ahol a víz áramlása meglassulna. Ezt a műveletet több ízben is megismételhetném, illetőleg mindannyiszor, valahányszor a Duna megáradna, és utána ismét leapadna.
A kotrási művelet tehát lényegében abból állana, hogy a lerakódott iszapot felkavarnám, és a tó medrét az ár-apály segítségével egyszerűen kiöblíteném. Meg vagyok győződve arról, hogy két-három ilyen olcsó és egyszerű kotrási művelet által sikerülne a tó medrét az iszaptól és hínártól teljesen megtisztítanom s ezáltal egy két-három méter átlagmélységű értékes medret nyernem, mely haltenyésztés céljára kiválóan alkalmas.
A többi pedig gyerekjáték. Ahhoz, hogy a tavat a Dunától teljesen elszigeteljük, nem lenne szükségünk erős töltésre, mert magas vízállás esetén a tó vizét a Dunáéval egy szinten tarthatnánk, ami által a víz nyomása kiegyenlítődnék. Rendkívül magas vízállás esetére pedig a töltést sodronykerítéssel is megtoldhatnánk, mely az egész tavat körülvenné s a halak szökését megakadályozná, (mindaddig, amíg a halak oly aprók, hogy a sodrony résein keresztülbújhatnának, kisebb helyen neveljük őket), egyben pedig hatásos védelmet jelentene a tolvajok ellen is.
* * *
El tudom képzelni, hogy valamely hadseregben akadhatna a közlegények sorában oly lángeszű stratéga is, akinek a kisujjában lenne mindaz, ami a világ valamennyi hivatásos hadvezérének a kobakjában kotyog, s aki az egész hadviselést új alapokra fektetné, ha… – nem volna történetesen közlegény, s a háború irányításába beleszólása lehetne. A példáért nem is kell túlságosan messzire mennünk. Hitlerről, a világtörténelem legnagyobb hadvezér-zsenijéről köztudomású, hogy pályafutását közlegényként kezdte meg az elmúlt világháborúban, és mint őrmester szerelt le. [325] Ezúttal, kivételesen, bekövetkezett az a maga nemében páratlan és rendkívüli csoda, hogy az események ezt a közember-zsenit állították a világtörténelem irányításának élére. De ugyanígy bekövetkezhetett volna az is, hogy a közember névtelen közember marad, s ha nagykoncepciójú elgondolásait baráti körben itt-ott mégis szóvá teszi, legfeljebb a vállára veregetnek és megállapítják róla, hogy nem is olyan tökkelütött, mint amilyennek látszik.
Mindazt, amit a halastó eszméjével kapcsolatban elmondottam, őszinte meggyőződéssel nagy dolognak tartom. Ha ez az elgondolás valamelyik amerikai milliomos fejében születik meg, nyomban be is bizonyítaná, hogy igaza van. Nekem ez nem áll módomban, mert nem vagyok milliomos. Egyéb megoldás hiányában tehát csak ábrándozom a dologról, és tehetetlenül emésztem magamat; mint az a közlegény-stratéga, aki mialatt agyalágy tábornokának csizmáit fényesíti, arról álmodozik, hogy mint hódítaná ő meg a fél világot, ha legfelsőbb helyen őt bíznák meg e feladat kivitelezésével és végrehajtásával.
* * *
Fél év óta, életemben először, állásom is van, nagyvárosban. De a helytállást egyre kevésbé győzöm érte. Nem bírom a várost; a civilizációját, az életfeltételeit, a levegőjét, a forgalmát, az aszfaltját, a méreteit, az embereit. Nem bírom a cipőt a lábamon, a mindennapos ünneplőruhát, a nyakkendőt és ezt az egész aszfalton tengődő, üres, hiábavaló, céltalan és értelmetlen életet. A vadember fellázad bennem ez ellen az életforma ellen, és a jogait követeli. Mert ha már az ember szegény is és dolgoznia kell, de legalább vetkőzhessen le mellette ingre-gatyára.
* * *
Élethivatását vagy önmagáért szereti az ember vagy – nem szereti. A szerencsésen megválasztott élethivatás olyan, mint a boldog szerelem, eltekintve azoktól a kisebb-nagyobb csalódásoktól, amelyek minden szerelemmel természetszerűleg együtt járnak. A kényszer élethivatás ezzel szemben olyan, mint az érdekházasság, amelyet a legmegalkuvóbb természetek is ösztönszerűleg rabszolgaságnak éreznek. Az én élethivatásom ilyen rabszolgaságra emlékeztet életem minden pillanatában. Szerelmi viszonynak indult, de annyi csalódás kísérte, hogy ma már az emlékezésen kívül semmiféle érdekközösség sem fűz többé hozzá. Az igazak jó lelkiismeretével csalom meg minden útszéli kalanddal, mely utamba akad, és elcsábítani próbál. Még felsorolni is érdekes lenne, hogy mi mindennel próbálkoztam az utóbbi évtized folyamán, csakhogy az írás kényszerétől valami úton-módon függetlenítsem magamat. Igazán nem az én odaadásomon múlott, hogy minden [326] egyes ilyen alkalom csak futó kalandnak bizonyult és nem tudott megtartani.
* * *
Amit az ember szívesen csinál, az sohasem esik nehezére. De ahhoz, hogy az ember valamit szívesen csináljon, nemcsak felszínesen kell érdekelve lennie; például a pénz által, amelyet e révén megkeres. A pénz nem is olyan nagy dolog, mint azt az ember ínségében elképzelni próbálja. Mert a legfontosabbat, a lelkünk üdvösségét mégsem vásárolhatjuk meg rajta. De erre rendszerint már csak akkor eszmélünk rá, amikor egy életen át küzdöttünk érte és sikerült megszereznünk. Ekkor látjuk, hogy pénzért csak hitvány anyagiakat vehetünk, ennek vége pedig rendszerint az, hogy kielégíthetjük minden szükségletünket s betelünk a pénz szenzációjával. Amiért élni, küzdeni és minden feltételt vállalni érdemes, az kizárólag az alkotó munka. Csak a lelkűnkből lelkezett alkotó tevékenység által üdvözölhetünk. Ez az a cél, mely az életünket megtölti tartalommal, és a lelket minden körülmények között tartja bennünk. S ha valaki ezen a földön egyáltalán szerencsétlennek érezheti magát, ezt sohasem maga a pénz hiánya okozza, hanem az, hogy nem valósíthatja meg élete nagy álmait, nem alkothat, nem teremthet.
* * *
Élethivatásomat természetszerűleg én is mindig önmagáért kívántam szeretni. Alkotóművész akartam lenni, író. És sajtóprostituált lettem végül is, újságíró. Mint írót a nagy tett, a világraszóló mű gondolata hevített. S hogy csak újságíró lehettem, úgy érzem, hogy fel kellett adnom azonosságomat önmagámmal, hozzájárulnom önmagam elveszítéséhez. Azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen régen meg is haltam már és csak leghitványabb és legértéktelenebb mivoltomban sikerült túlélnem önmagamat: egy hitvány újságírót sikerült csak megmentenem ez általános veszendőségből és a magam igazolására felmutatnom. El tudom képzelni, hogy lehetnek emberek, akik földi álmaik netovábbjának teljesülését látnák abban, ha „pozíciómat” elfoglalhatnák. Láttam már utcaseprő altisztet, aki hivatalát annyi önérzettel töltötte be, mint a legnagyobb méltóságot, amelyre földi halandó egyáltalán igényt tarthat. Az ilyen szerencséje és behozhatatlan előnye velem szemben az, hogy alulról felfelé értékeli át sorshelyzetét. Nekem azonban – viszonylag – egy királyságot kellett feladnom, annak ellenében, hogy – utcaseprő-altiszt lehessek. És most még érezzem megtisztelve is magamat, s úgy állapodjam meg ebben a pozíciómban, mint aki mindent elért, amiért élni és küzdeni érdemes volt? Lehetetlen.
* * * [327]
De még mindig melléje beszélek a mondanivalómnak. Nem az elvesztett pozíciót sajnálom, hanem azt, ami az életemnek tartalmat kölcsönözhetett volna: az alkotót. Újságírói tevékenységem jelentősége semmivel sem több, mint amikor fát vágok a fészerben. Abban, amit ily módon termelek, nincs semmi maradandó. A sajtó hangját hosszú idők óta egy nagy békató egyhangú kutykurutyának érzékelem, amelyhez én is hozzájárulok egy-egy kuruttyal. Ha abbahagyom, senki sem veszi észre, ugyanígy nincs értelme annak sem, hogy egyáltalán kurutyolok. De több-kevesebb megszorítással vonatkozik ez az irodalom megnyilvánulásaira is, mely évtizedek óta ugyancsak nem egyéb ilyen kutykurutynál. Már említettem, hogy Magyarországon a legutóbbi nyolc év alatt 25.596 darab könyv jelent meg. Azt jelenti ez, hogy senki sem olvas, de mindenki ír. Jeléül annak, hogy az írói kvalitás nem mértéke többé az alkotásnak, mert ennyi korpa közé keveredve a legnagyobb talentumokat is menthetetlenül felfalják a disznók. A művészet meghalt, helyét a tömegáru foglalta el. Ennek következménye pedig az, hogy a művészek is meghalnak. Öngyilkosok lesznek, vagy átszerelnek valami más alkotó foglalkozásra. Például a haltenyésztésre.
* * *
Nem gúnyolódom. Csalódni még nem jelenti azt, hogy az életünkkel végképp zsákutcába jutottunk, hanem csak azt, hogy egy más útra tértünk. Az üdvösség az, amikor az álmaink teljesedésbe mennek, függetlenül attól, hogy miféle badarságokról álmodunk. Az írói dicsőségről régóta nincsenek már illúzióim. Feltárulkozni e profán világ előtt legmeghittebb és legbensőségesebb mivoltunkban s azután röhögő senkiházikkal találkozni, akik elismerésük jeléül hajlandók elfogadni a köszönésedet: nem lelkesíthet túlságosan. Azt vallom, hogy írói dicsőség voltaképpen nincs is, s akik efféléről képzelődnek, önmagukat áltatják csak. Szóval végképp meghasonlottam írói élethivatásommal, csömör és létundor fog el, ha írnom kell, elkárhozva és boldogtalanul élem napjaimat és egész szerelmes lelkesedésemmel abban az álomvilágban élek, amelynek a tárgya: a halastó. Ha pillanatokra megszabadulok a hivatásom nyűgétől, nyomban ebbe az álomvilágba süppedek vissza. Nincs semmiféle érzelmi kapcsolatom a jelen valóságával, s igazában csak úgy vagyok jelen benne, mint akit kényszertartózkodásra ítéltek. Ha megyek a hivatalomba vagy onnét hazafelé tartok, az utcán is az életem nagy álma foglalkoztat. Otthon is éppen hogy csak szót váltok a hozzátartozóimmal, mert nincs időm a jelen semmiségeivel elfoglalnom magamat. Olykor magam is arra a gondolatra döbbenek, hogy a legsúlyosabb monománia kórsága hatalmasodott el rajtam s a valóságban csak mintegy transzban cselekszem. De ez is csak annak a jele, hogy [328] az életemnek nincs más megoldása, mint valósággá tenni az álmot. Írni: céltalan és értelmetlen tevékenység. Írni talán az álmodozásnál is kevesebb, ami az eredményeit illeti. Ha lehet még valamit akarnom ebben az életben, csak arra futja az akaratomból, hogy ezt a halastavat megcsináljam. Ez lenne az életem főműve; a nagy tett, amelynek megvalósítására hosszú évek óta készülődöm. Amit ezenkívül még akarhatnék, arra sem méltó, hogy a kisujjamat megmozdítsam érte, beleértve az írói dicsőséget is, amelyről ezennel ünnepélyesen lemondok.
* * *
Az író szellemi- és életszínvonala közt áthidalhatatlan szakadék tátong. Mint szellemi tényező a legmagasabb rangfokozatot viselem, mint társadalmi tényező a legalsóbb osztályokkal esem egy megítélés alá. Ezt az állapotot méltatlannak és megalázónak tartom. Avagy mi legyen a véleményem szerepemről, azok után, hogy mint férfi, mint társadalmi lény, mint családfenntartó nem érezhetem más emberekkel egyenrangúnak magamat? Író csak a teljes moral insanity vállalásával lehet valaki, túltéve magát mindamaz erkölcsi követelményeken, amelyek egy ember súlyát és erkölcsi értékét meghatározzák. Családom van, de nem emlékszem, hogy házaséletem folyamán egyetlen öltözet ruhát vagy egyetlen pár cipőt vettem volna a feleségemnek. Ha megbetegszik valaki közülünk, nem tudjuk az orvost kifizetni, s a legkomolyabban rettegünk attól az eshetőségtől, hogy valamelyikünk meg talál halni, mert ezen a napon szörnyű gondok szakadnak ránk. Amikor a kisfiam megszületett, úgyszólván enni sem mertünk, mert tartogattuk a kis pénzünket a bábának, nehogy kiderüljön rólunk, hogy gyermekünk született, de a bábát nem tudtuk kifizetni. Életünk örök lemondás, megalkuvás, megalázkodás. És én mégis és mindezek ellenére író legyek, ragaszkodjam e fölötte kétes-értékű dicsőséghez? S a családomnak is erkölcsi kutyakötelessége zokszó nélkül és boldogan osztozni a sorsomban, annak ellenében, hogy az utókor megállapíthassa: Julia kitartott Petőfi mellett, Julia tudta, hogy mivel tartozik az örökkévalóságnak. Hát Julia valóban tudja. De én, Petőfi, lázadok fel és jelentem ki, hogy átok és kénköves tűzeső erre az örökkévalóságra, arra a szavakkal alig jellemezhető aljas és utolsó állapotra, mely vele jár. Torkig vagyok a megdicsőülés gyönyöreivel, kimerítettem minden gyötrelmét és üdvösségét s ma már nem akarok egyebet, mint pénzt keresni, a családomnak kenyeret adni s magamnak öregségemre nyugodt és tisztességes életet biztosítani.
* * *
Mi késztetett arra, hogy mindezt megírjam? A többek között a közérdek is. Egész nemzetgazdálkodásunk sorsforduló előtt áll. [329] Ha meg akarjuk állni a helyünket a népek nagy versenyében, nekünk is át kell szerelnünk a belterjesebb gazdálkodásra s kihasználnunk minden rendelkezésünkre álló értékterületet. Példa erre Németország, ahol minden kis lapályt és gödröt, mely vízzel táplálható, azon nyomban halastó céljára vesznek igénybe és aknáznak ki, még abban az esetben is, ha ez a művelet tízszer akkora beruházást igényel, mint a fent vázolt esetben, ugyanakkor, amikor nálunk száz és ezerszámra hevernek parlagon eszményibbnél eszményibb haltenyésztésre alkalmas területek.
De nem hallgathatom el végül azt sem, hogy indítékaim mögött elsősorban az a hátsógondolat bujtogatott, hogy esetleg sikerül az eszmére embertársaim figyelmét felhívni, abban a feltevésben, hogy akad ezek között olyan megértő lélek vagy őrült is, aki fellelkesedik rajta, s az ügyet a magáévá teszi. – Valaki, aki amúgy sem tud mit kezdeni a pénzével s hajlandó rendelkezésemre bocsátani azt a párezer pengőt, amelyre szükségem lenne, hogy célomat megvalósíthassam, esetleg társulna velem. Cikkem ebből a szempontból lényegében nem egyéb apróhirdetésnél, s mint ilyen e nemben bizonyára a világ legterjedelmesebb apróhirdetése. Cím a kiadóban. [330]